Újvidéki fogtechnikusként Horvátországban, a Šibenik melletti Vodicén élsz és dolgozol. Novelláid az eszéki Izvori és a németországi Lydia folyóiratban jelentek meg, néhány a Magyar Szó napilap hasábjain is, mivel „hazaírogatsz”. Első regényedet Arany liliomok (Zlatni ljiljani) címen az Izvori adta ki. Hogy került sor a regény megírására?
– Az Izvori magazin szerkesztője, olvasva a novelláimat, biztatott írásra, mondván, hogy örököltem a család és édesapám, Hornyik György íráskészségét. Így felbátorodva írtam tovább olyan emberekről, akik reménytelen élethelyzetükből megtalálták a kivezető utat. Üzenetem, hogy nem kell elakadni, van remény.
A regényt horvát nyelven írtam meg, mert a témája elsősorban a Horvátországban és a Bosznia-Hercegovinában élő szlávokat érinti. Lefordíttattam angolra is, és gondolkozom azon, hogy magyarra is átültetem.
A szláv testvérháború sebei még nem hegedtek be. Hogyan fogadták az ilyen témájú regényedet?
– A magyar szomszédnőm, amikor elolvasta, tetszett neki, s odaadta olvasni a boszniai szomszédnak. Nehéz téma, mondták, de tetszett nekik. Az a szarajevói, akinek elküldtük, azt mondta, azért tetszik neki a regény, mert egyik felet se pártolja, hanem foglalkozik a testvérháború következményeivel, amely mindenkit megvisel. A rádiós interjúm után jól fogadták a könyvet Vukovartól Splitig a könyvbemutatókon. Az emberek hívnak bennünket.
A testvérháborút te hogyan élted meg?
– Újvidékről még 1990-ben, egy évvel a háború kezdete előtt mentem el, a fogtechnikusi szakmámban akartam képezni magam. Azt terveztem, hogy két-három év múlva visszamegyek szülővárosomba. Amikor kitört a háború, itt maradtam Horvátországban, mert nem lehetett kimozdulni, egy šibenki bombázásban a feleségemmel majdnem életünket veszítettük. Horvátországban már befejeződött a háború, amikor a regényemben megírt igaz történet Boszniában megtörtént. A történetet egy crikvenicai egyházi összejövetelen hallottam több mint húsz évvel ezelőtt. Sokat gondolkoztam rajta, s úgy éreztem, előbb-utóbb meg kell írnom, mert engem is bátorít. A történet szereplői, akik ilyen tragikus helyzetben így tudnak cselekedni, számomra hősök, illetve gondolom, másoknak is példaképei lehetnek.
MEGVÁLTOZOTT A GONDOLKODÁSOM
A főszereplő hosszú lelki utat jár be, mire képes megbocsátani egyetlen fia gyilkosának. Te emberként megváltoztál-e, amióta elmentél Újvidékről?
– Pozitív értelemben nagy változáson mentem keresztül egy olyan közegben, amelybe mások csak nyaralóként kerülnek. Itt jutottam élő hitre, megtértem, s ennek következményeként megváltozott a gondolkodásom. Ha Istenről beszélünk, az jut eszünkbe, hogy ő nekünk is megbocsátott Jézusban. A regényem a megbocsátásról szól. A főszereplő élő hitre jutva megtér, megtapasztalja a bűnbocsánat felszabadító erejét, s más(ok)nak is meg tud bocsátani. Ez a téma időszerű, minden embert érint. Nem kell háborús traumákban élnünk, más helyzetekben is a meg nem bocsátás megterheli gondolatainkat, szavainkat, érzéseinket, s ilyen terhekkel nehéz élni. A megbocsátáshoz kell bátorság és kell merni kockáztatni. Amikor valakinek megbocsátok, én szabadulok fel. Mert amíg nem bocsátok meg neki, addig vele kelek, eszek, dolgozom, fekszem le, kötve vagyok hozzá a meg nem bocsátásommal, a rossz érzésemmel. Megbocsátva neki nem igazolom bűnös tetteit, hanem felszabadítom magam a kötődéstől, ő pedig cselekedeteiért Isten előtt felel. A könyvbemutatókon, amikor ezt megosztottuk az emberekkel, nagyon megérintette őket. Voltak, akik a regényem elolvasása után elmondták, sikerült megbocsátani annak, akinek addig nem sikerült.
ÚJRA ESÉLYT ADNI
– A meg nem bocsátás következményei a fizikai és pszichikai megbetegedések, amelyek miatt mind több pszichoterapeuta, Amerikában a szakemberek 93 százaléka, szükségesnek tartja, hogy a megbocsátást beiktassa a pszichoterápiába.
A megbocsátás mindennapi feladat. Önmagunknak sem könnyű őszintén megbocsátani. Valaki ezt így fogalmazta meg: a jó házasság abból áll, hogy férj és feleség jól tud megbocsátani egymásnak. Jézus is azt mondta, nem hétszer, hanem hetvenhétszer, azaz mindig meg kell bocsátani egymásnak. Ez gyógyítja és helyre állítja a viszonyokat.
Vajon bízhatok-e később abban, aki összetörte az életemet? A közelembe engedem-e, talán még bocsánatot sem kért tőlem? Minket is gyötörtek hasonló kérdések, éppen barátainkkal kapcsolatban. Amikor azonban odaléptünk hozzájuk, s kimondtuk, hogy konkrétan mi miatt kérjük bocsánatukat, nemcsak visszaállítottuk közöttünk a bizalmat, hanem megerősödött a viszonyunk. Egy lelkipásztor ismerősöm szavaival fogalmazva: a jó barátokat éppen a nehézségek megoldása erősíti. Amikor a kisgyerek játszik a szobájában, az apuka véletlenül rálép az ujjaira. A gyerek felsikít, az apa nyugtatja. A gyerek tudja, hogy nem volt szándékos, de a következő alkalommal, amikor az apa belép, a gyerek a padlóról visszahúzza a kezét. Tehát minden alkalommal tudatosan el kell határoznom, újra esélyt adok-e valakinek.
Az ember nem annyira a szavakban, inkább a szó nélküli kommunikációban bízik. Azt nézi, mit cselekszel. Mondhatsz bármit, de ha az, amit teszel, nem egyezik meg azzal, amit mondasz, inkább hisznek abban, amit teszel. A gyerekek „olvassák” a felnőtteket, látják, hogy élünk, mit csinálunk, s abban hisznek.
MINDENNAPI HŐSÖK
A könyvcímben szereplő liliom a tisztaság jelképe…
– A szarajevói könyvbemutatón egy férfi, aki megjárta a testvérháborút, csodálkozott: egy újvidéki magyar, aki Horvátországban él, ír a boszniai háborúról? A könyvem elolvasása után bevallotta, annyi könyvet olvasott el az életében, hogy meg tudja a kezén számlálni, de ez a könyv oda tartozik. Tőle tudtam meg, hogy a sárga liliom, amelyről elneveztem a regényemet, nemcsak a boszniai embereket jelképezi, hanem a háborús hősöknek is van egy ilyen nevű érdemrendjük (Zlatni ljiljan). Ezt nem tudtam a könyvem írásakor. A főszereplőt azonban hősnek tartom: megküzdött nehéz élethelyzetében, ezért valóban neki jár ez az érdemrend.
Egy szuszra elolvastam a könyved. Minden szinte az emberi lélekben történik és dől el. A természeti képek is a lelki tusát erősítik.
– Nem akartam bő lére ereszteni a regényt. A mai ember nem olvas vastag könyveket. Szándékom volt, hogy végig megtartsam az olvasó figyelmét. Ezer példány már elkelt a könyvből, most készül az utánnyomás. Ahova könyvbemutatóra hívnak bennünket, oda mentünk/megyünk: Zadarba, Szarajevóba, Kninbe, Čapljinába, Vukovarra, Károlyvárosba (Karlovac), Garešnicára, Splitbe, s újév után talán Újvidékre is.
