Ha nem láthatod be, hogy
innen ki kell látnod,
látnod kell bizony, nagyon
látnod a világot, akkor
maradj csak alant!
(B. Foky István: Kilátó)
Ismét veszteség érte irodalmunkat, eltávozott közülünk B. Foky István, a szülőfalujához és lakhelyéhez, Bezdánhoz és Szabadkához mélyre hatoló gyökerekkel kapaszkodó szerző. Nyolcvanhárom évesen érte a halál. Gombos után, gyermekkoromban Telecskán tanítóskodott, így korán megismerkedtünk. Később, amikor már én mutathattam be könyveit, mindig hangoztatta, műveit majd az utókor ítéli meg, és helyezi el a megfelelő polcra az irodalmi értéktárban. Hát, Barátom, eljött ennek is az ideje.
Könyveinek sora várja a jövendő besorolást, köztük a Pétervárad , a Vidri, a Bezdáni versek, a Mint rohanó folyam, a Szabadkanapvirág, a Mária Theresiopolis , az Öklöző Jézuska, A zentai csata, a Magyarkák, a Piknik a Mlakán, a Levegőbe kapaszkodva, a Madárkarácsony.
Művei nem teljes igényű fölsorolásából is kitűnik, a régió nagyszívű írója volt, Bezdáné, Újvidéké, Szabadkáé. Szeretett a gyerekekkel foglalkozni, írni is nekik. Amíg az ifjúsági kötetei emberszeretetét, humanizmusát tükrözik, hogy nem irigykedik, hanem a jót kívánja mindenkinek, addig a felnőttekhez szóló szövegeiben jelen volt gyermekkori élménye, a batinai ütközet és az isterbáci tömegmészárlás rémsége, az elmúlás kérlelhetetlensége, de lélekben nem keseredett meg, vagy legalábbis nem adta föl kesernyés optimizmusát.
Kortársai között szinte elsőként reagált az urbánus elmagányosodásra és szellemi kiüresedésre a Piknik a Mlakán kötetben, ami a többi Szabadka-könyvvel szemben már a lakótelepi világ sivárságát, iróniáját és groteszk voltát emeli témaként szövegbe. Az abszurd, valóságon túli helyzetek megteremtésében az író ugyanis a pallérozott beszéd és a hétköznapi cselekedeteket végző lecsúszottak modora közti cserével él, szereplői jelzetten hangsúlyos modorossággal beszélnek olykor, mintha nem egy alpári tivornya résztvevői lennének, hanem valami nemesi palota tükörszobájában keringőznének. A manierista beszédmód nagyszerű ellentéte az ábrázolt nincstelenségbe és kilátástalansága süllyedésnek, az irreális szituációkat kiválóan teremti meg és hangsúlyozza ez az ellentét.
Irodalmi beszédmódjának ez a folyton új metaforákat kereső és teremtő gesztusa a későbbiekben elburjánzott verselésében, a korábbi, közvetlen közléssel szemben megnehezítette műveinek befogadását, níelvi próbára tette olvasóját.
B. Foky István művészetét, íróságának mibenlétét az ember, az alkotó felől kell megközelíteni, nehogy elsikkadjon mögötte az, ami a legfontosabb: az ember.
Eltávozott barátunk ugyanis, aki a szülővároskája iránti tiszteletből vette fel a B.-előnevet, hogy ezzel is jelezze bezdáni mivoltát és helyszeretetét, nem a művészet felől indult a vers és a regény, a költészet és a próza felé, hanem az ember(szeretet) irányából haladt a művészet irányába, és ott ért célba.
Sokszor emlegette, hogy számára a hó nem fehér, hanem zöld. Ezt a metaforikus célzatú gondolatát nem sikerült megfejtenem. Bár lehet, tudom: a múlt pusztulásában is a sarjadó jövőt látta.
Nyugodjon békében!
