Igen megható és barátságos rendezvénynek voltam a meghívott vendége a minap Budapesten a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol Branko Cvetkoszki a szkopjei könyvtár igazgatója a magyar testvérintézmény vezetőinek, Fodor Péter főigazgatónak és Dippold Péter igazgatónak átadta azt az általa szerkesztett, százharminc kötetből álló, felettébb reprezentatív könyvsorozatot, amely a macedón irodalmat hivatott bemutatni a világnak. A könyvsorozat része a macedón kormány ama figyelemre méltó vállalkozásának, amelynek keretében e kicsiny balkáni nép – új államisága pillanatában – szeretné megmutatni irodalmát, történelmét és művészi értékeit a világnak. Branko Cvetkoszki a budapesti könyvtár csodálatos dísztermében azt is elmondta, hogy a kezdeményezés magának a macedón népnek is tartogat meglepetést: hiszen hamarosan az anyanyelvén olvashatja valamennyi irodalmi Nobel-díjas író remekét, és amellett ötszáz világhírű irodalmi alkotás macedón fordítását is. Köszönő szavaikban a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár vezetői biztosították a vendégeket arról, hogy a macedón irodalom kincsestára jó helyre került, és mindenkor a magyarországi érdeklődők rendelkezésére áll.
Magam is azt hiszem, hogy a százharminc Vardar-környéki irodalmi alkotás születésének egyik igen jelentős, és sorsát meghatározó forrásához tért vissza. Volt ugyanis ennek az irodalomnak egy pillanata – a XIX. századi magyar reformkor, és az azt megelőző évtizedek –, amikor Buda a maga szellemi légkörével és kulturális lehetőségeivel, itt működő nyomdáival meghatározó szerepet játszott a macedón nyelv megújulási folyamatában. A sok-sok évszázados török hódoltság ugyanis sajátosan alakította, bizonyos tekintetben konzerválta a középkori macedón irodalmat, csak a XVIII. század derekán erősödött meg olyannyira a kereskedő és kézműves társadalom, hogy önálló szellemi-kulturális igényeit is megfogalmazhatta. Ekkor, a macedón fölvilágosodás idején jelentkezett az elavult és meghaladott egyházi irodalmi nyelv megújításának igénye is, és az akkor kiteljesedő szellemi mozgalom több szállal is kötődött a magyar fővároshoz. Joakim Krcsovszki 1814 és 1819 között Budán és Pesten az egyetemi nyomda sajtóján öt imádságokat, valláserkölcsi példázatokat, prédikációkat és legendákat tartalmazó, ma azt mondanám moralista-didaktikus jellegű kötetét jelentette meg. Az ő műveit még erőteljesen átszőtték ugyan az egyházi szláv nyelv archaikus elemei, társa, Kiril Pejcsinovics (1771–1845) azonban már tudatosan küzdött a macedón irodalmi nyelv megteremtéséért – talán nem is lenne nehéz kideríteni, hogy az akkoriban ugyancsak Budán tartózkodó szerb Vuk Karadžić erőteljes hatása és befolyása alatt. Pejcsinovics Lázár fejedelem életrajzának megírásával jelezte először nemzeti törekvéseinek lényegét, amivel azonnal magára zúdította a görög papság haragját. Hogy Tetovó környékéről ezért kellett-e elmenekülnie, nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy a macedón irodalom első, tekintélyes költőjének műve, az Ogledalo című munkája 1816-ban ugyancsak Budán látott napvilágot. Korszaknyitó művének azonban az 1840-ben megjelent Bűnösök vigasztalása című munkája tekinthető, amely a népélet jelenségeit vette számba, és amelynek erőteljes szociális tartalma volt. A minap, a Duna partjára érkezett százharminc a macedón nemzeti irodalom értékeit bemutató könyvsorozat – ez a hatalmas antológia – az elődök emléke előtti főhajtásnak is tekinthető – mint ahogyan azt bevallottan is annak szánták.
A modern macedón irodalmi nyelv iránti igényt, amelyen a mai írók szólnak a népükhöz, aránylag későn, az európai realizmus idején Krszte Miszirkov A macedón ügyről című 1903-ban kiadott művében fogalmazta meg. Munkáját azonban a „Nagybolgár Bizottság” elkobozta és megsemmisítette, újabb kiadására csak 1946-ban kerülhetett sor. Ezért olvasható az 1980-as években Magyarországon megjelent Világirodalmi Lexikonban, hogy Krszte Miszirkov eszméi „csak napjainkban valósulhattak meg”. Vagyis akkor, amikor én és nemzedéktársaim Nagy László, Csuka Zoltán, Ács Károly és Fehér Ferenc kiváló fordításaiban a modern macedón költészettel megismerkedhettünk. Az 1920-as, 1930-as években született írói-költői nemzedék tagjai már egy erőteljes, tisztán árnyalt, színes és eleven nyelven alkothatták meg műveiket. Blazse Koneszki, Ante Popovszki, Mile Nedelkovszki, Mateja Matevszki és Aco Szopov modern hangszerelésű, minden klasszikus és hagyományos kötöttséget felszámoló lírája a nehezen föloldható tragikus emlékek (és emlékezet) hatására egyfajta, a kínokkal kacérkodó költészetről árulkodott. Matevszki Harangok című versében a távolból érkező, a füvet is csak enyhén borzoló harangszó hallatán úgy érzi tehetetlenül, „erőtlen rángok e harangkötélen”, Blazse Koneszki Fatörzs című versében „A földre hullott levél / hívja a többit… / Jertek, hadd haljunk meg együtt”. S ha ezek a részletek csupán impressziók lennének, Aco Szopov A tóparti kolostor című verse eredetien idézi meg az ohridi templomok és kolostorok középkori világát:
Lovasok, feketék, lovasok elfehéredők
Szent freskó-arcok, harcosok: zordon verekedők.
Ló mellett ló és habra hab – a Szerecsen: üldöző.
Hol a part omladozó: szál maga áll a nő.
Marcona lovasok, omladozó szirteken álló törékeny, magányos nőalak után nyúló férfikéz – és nem is fontos, hogy eléri-e; a történelem ennél önmagában is súlyosabb, hiszen történjen bármi is: „a ballada dárdahegyén meghal a nap”. Egy, a nemzetét csak a XX. század végén megalkotó, újjáteremtő balkáni nép hangja szól modern lírájából is, hiszen a lélek még elevenen őriz minden rávetülő, komor árnyékot. Jó lenne elolvasni, vagy legalább megismerni Blazse Koneszki macedón irodalomtörténetét, a Makedonskata literatura vo XIX. vek című, egészen későn, 1950–1952-ben megjelent munkáját, hogy közelebb kerüljek az otthonát kereső lélek titkaihoz.
Nekem a maga rémületében is szép ez a líra, a tóparton száradó halászhálók emlékét idézi: virradatkor már az éjszaka emlékeit csomókba kötve, üdvözlik a fölkelő nap ragyogását. Régi diákkirándulások emlékei térnek vissza a múltból, amikor a bizánci építészet remekeit csodáltam a tóra néző Konco-templom, vagy a Szveti Naum falainak tövében, ahol a boltívek alatt megdermedt ódon levegő régi háborúk tragikus titkait őrizte. Ma azonban a napsütötte szőlők és gyümölcsösök gazdagsága sem elegendő ahhoz, hogy mindent elmondjon az országát élő macedón nép boldog magára találásáról. Úgy érzem önmagában is elbűvölően szép, hogy irodalmukat a régi műhelyeik egyikéhez, a magyar fővárosba is elhozták.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
