Száz panasz és más történetek

A humora kesernyés is, fanyar is. Nyilatkozni és szerepelni nem szeret, s amikor ezt rábeszélés közben megjegyzem, kijavít: – Utálok. Ennek ellenére mostanában több alkalommal rávették az újságírók a szereplésre. Győzködöm, hogy legalább beszélgessünk. – Miről? – kérdez vissza a telefonba. – A költészet már unalmas; a mezőgazdaságról? Az ellen sem tiltakozom, mert ha sorolnám, hogy emellett mégiscsak érdekelne a véleménye a költészetről, mesélhetne folyóirat-szerkesztői és igazgatói szerepvállalásairól, nagyköveti munkájáról, egyetemi oktatói tevékenységéről, juhászkodása mellett csillagászi ambícióiról, kesernyés-fanyar humorának kiváltó okairól, a kiérdemelt díjakról, tehát ha ezt tenném, ismét alkudoznom kellene. Szívélyes vendéglátó ő, csak a hivatalosságot kell levetkeznie a vendégnek.

A DÍJAKRÓL

Hosszú utat tett meg időben és térben Fehér Kálmán, amíg visszatért csókai szülőházába nyugdíjasként. Tudja, persze, hogy látogatásomra ürügyként a Magyar Életfa díj szolgál.

– Mintha a díjakkal is úgy lennél, mint a közszerepléssel – talán azért, mert az előző kiváltja az utóbbit –: enyhén szólva sem hajszolod őket.

– Amikor 1966-ban megjelent a Száz panasz verseskötetem, a Híd-díjat odaítélő bizottság nem tudott dönteni Fehér Feri és az én könyvem között. Kérdezték tőlem, mitévők legyenek. Huszonhat éves voltam, az „ellenfelem” jóval idősebb, ezért azt mondtam, ítéljék neki. Másik alkalommal Domonkos Pistával voltunk együtt ugyanilyen helyzetben. Nem volt állása, és úgy gondoltam, nekem nincs szükségem erre a pénzre, neki meg talán jól jön. Most, amikor 2010-ben megjelent a Száz panasz és más versek, szóltam, hogy ne pályázzanak vele, hetvenéves koromban nekem már ne adjanak díjat, és azután az újságból kiderült, hogy mégsem hallgattak rám. Elfogadni muszáj volt, mert különben az derült volna ki, hogy nem méltányolom Bányai János munkáját, hiszen ő készítette a versválogatást, az ő érdeme a kötet, én csak a verseket írtam.

A Magyar Életfa díj váratlanul ért. Úgy tudom, azoknak szokták adni, akik a kultúrához kötődve sokat tettek a közért, vagy egész életüket annak áldozták. Tehát úgy tekintettem, hogy azért kaptam, amit az életemben tettem az eddigiek során: szerkesztettem, szerveztem, igazgattam, írtam, tanítottam. S ha már szülőfalum művelődési egyesülete kezdeményezte – igaz, tudtom nélkül –, és ezt a művelődési szövetség is elfogadta, egy életpálya szimbolikus elismerését látom benne. Igazán nagy örömet mégis a díj hozadéka szerzett számomra, mivel egy interjúban azt nyilatkoztam: a Forumban és másutt végzett sok munkát valószínűleg megsínylették a gyerekeim. Erre ők azt mondták: egyáltalán nem, hiszen nyelveket tanultak, világot láttak, vagyis jól tettem, ahogyan tettem.

BREHMRŐL ÉS A PALATÁBLÁRÓL

Könyveket lapozgatok, az egyiknek a címe Csillagászattan, 1880-ban adták ki, és a fiumei magyar leánygimnázium pecsétjével van ellátva.

– Életpályád igencsak eltér attól, amit gyerekkorodban elképzeltél, hogy csillagász leszel. Ez a könyv játszott benne főszerepet?

– Igen. A fiumei könyveknek különös történetük van. A tatám, vagyis a nagyapám műasztalosnak tanult Budapesten. Volt egy kanász barátja itt Csókán, aki farigcsált a bicskájával, amíg a jószágot őrizte, és egy alkalommal a tatám vitt ezekből a faragványokból Budapestre. A mesterei, látván a munkákat, azt mondták, azonnal hozza föl a barátját Budapestre. Hajóács lett belőle, ez igen precíz mesterség, például a kajütök kidolgozása. A világjáró hajóács végül Fiumében, a mostani Rijekában telepedett le, és amikor tizenkilencben-húszban jött a váltás, az ottani magyar leánygimnázium könyveit mind kidobták a szemétre, ő pedig összegyűjtötte őket, és később postán, egy általa készített szép ládában időnként küldött nekünk belőlük. Engem nem a citrom, a narancs meg az aszalt füge érdekelt, hanem a láda aljára elhelyezett könyvek. Kezdetben különösen a Brehm-könyvek, mert azokban gyönyörű színes képek voltak, nézegetni is élvezet volt, amikor még iskolába sem jártam. Utána pedig palatáblával elmentem az iskolába, itthon meg a Pallas-lexikon várt.

– Bár egyikünk sem gondolta komolyan, hogy a mezőgazdaság sorsát fogjuk megvitatni, abból sem maradtál ki.

– Sosem féltem a munkától, fiatalon, már gyerekkoromban dolgoztam a földeken. Sőt szerettem is lóval szántani, vetettem, kaszáltam, tizenhét éves sem voltam, amikor cséplőgéphez szegődtem el, három évig ott dolgoztam. Belgrádban egyetemistaként éjjel hordtam szét a tejet, hogy kapjak egy litert a munkámért; vagy amikor albánokat láttam, ahogyan dobálják a szenet a pincébe, akkor megkérdeztem, köll-e segítség. Ha szükség volt rám, odaálltam közéjük, és én is kaptam valamennyi pénzt. Jó az, ha nemcsak a látványból ítél az ember, hanem tapasztalatból is. Amikor befejeztem a nagyköveti pályát, és visszajöttem Bangladesből, az első velem készült interjú címe úgy szólt, hogy A nagykövet, aki juhász akar lenni. Másnap ott találtam az asztalomon egy cetlit azzal a szöveggel, hogy Temerinben juhászt keresnek, jelentkezzen, Fehér Kálmán. Persze én komolyan gondoltam a juhászkodást, és valóban úgy tűnt a vonat vagy az autó ablakából, hogy jól megy a juhász dolga, csak terelgeti nyáját és fújja furulyáját. Nyugdíjasként megpróbáltam ezt a munkát is, mert voltak kiadva birkáim, fölszaporodtak ötvenre, és kiderült, hogy mégsem annyira könnyű munka ez, mint amilyennek az ablakból tűnik. Három év múlva abbahagytam, de akkor is azért, mert a társam unt rá, és eladta a nyáját.

A JÁTSZÓTÁRSAKRÓL

– Csalódott embernek tűnsz, és azt nyilatkoztad, hogyha újrakezdhetnéd, már másként csinálnád.

– Arra gondoltam, hogy biztosan nem olyan naivul fogadnám el a munkát, mint ahogyan tettem korábban. A háborús években, amikor senki nem vállalta a Forumban a nyomda igazgatását, én ráálltam. Mi nyomtattuk az ellenzéki szerb lapok kilencven százalékát, és rengeteg volt a gond. Most már alighanem visszautasítanám az igazgatást. Nem is csak amiatt, mert itt, a házam közelében utolértek a verőlegények, és eltörték három bordámat; rosszabbul is végződhetett volna, de éppen fiatalok nagy lármával jöttek ki a közeli kocsmából, a támadóim pedig gyorsan beültek az autójukba, és elmentek. Ugye, ha közel van a kocsma, nincs mindig szerencséd vele, de most szerencsém volt. Az eset miatt én szégyelltem magam, ha ez jár a közösségtől azért, amit tettem érte. Tudom, nem a közösség a bűnös, hanem egy embercsoport. Jöttek hozzám miniszterek, hogy szép szóval győzzenek meg, hagyjak föl az ellenzéki újságok nyomtatásával, amire azt válaszoltam, hogy tiltsák be a lapokat, vagy fizessék ki a munkát, mert az embereket nem küldhetem haza kereset nélkül. Azt nem merték megtenni, mert mit szól a nemzetközi közösség. A nyomda falára ki volt függesztve, hogy elrendelem a nyomtatást, ezáltal én vállaltam a felelősséget.

Nem fogadtam el a nagyköveti kinevezést Sri Lankára, majd a Vatikánba, erre másfél hónappal később kineveztek Bangladesbe, egy rettenetesen szegény országba. Szoktam emlegetni, hogy az Isten büntetése volt, mert visszautasítottam Vatikánt. Utána lehetett volna jó sorom, válogathattam volna az európai országok között, ha belépek az SPS-be. De mivel nem tettem, visszakerültem a Forumba.

Csalódás? Igen, ha barátok és játszótársak átejtenek, átvernek, nyilván csalódik az ember, ha meg is bocsátja. Nem vágytam díjakra, csupán arra, hogy akikkel dolgoztam, egy gesztussal elismerjék a munkámat. Tudod, amikor Belgrádban első ligás csapatban kosárlabdáztam, megtapasztaltam, hogyha jó labdát adsz, jót is kapsz vissza. Vagy még korábban, a cséplőgépnél kisegítettük egymást, amikor szorult helyzetbe került valaki. Egyik is, másik is csapatmunka. Ennek az összjátéknak a hiányát éreztem később: ha jó labdát adtam, akkor is rosszat kaptam vissza. Amikor a jogi karon összehasonlító lektorátust vezettem, és a százhúsz diákomból legalább hatvanan meghívtak a lakodalmukba, ezt éreztem olyan gesztusnak, amelyért érdemes volt velük dolgozni.

A SZERTEFOSZLOTT ÁLOMRÓL

A legnagyobb csalódás amiatt ért, hogy nem tudtam tető alá hozni a Forum vagy a Magyar Szó sajtópalotáját, hogy a tizenkét helyről oda helyezzük át az összes részleget. Megvolt a placc, jól haladtak az előkészületek, és akkor elküldtek nagykövetnek. Amikor 1991-ben visszajöttem, az 1750 munkásból már 600-nál alig többen voltak. Szinte minden részleg kivált, a marketingtől a külkereskedelmen át a terjesztőhálózatig, amelyek jól jövedelmeztek, és gyorsan hozták a pénzt. Az bántott, hogy amit megálmodtam, kártyavárként összeomlott. Tisztában vagyok azzal, hogy széthullóban volt az ország, de azt hiszem, mégsem ment volna olyan könnyen legalább a Forum széthullása, ha itthon vagyok. Mert 1962-től a Forum volt hol az első, hol a második otthonom, és mindaz, ami fölépült, az ott dolgozók hozzájárulásával épült föl. Nem lett volna szabad elherdálni.

NÉHÁNY SZÓ A KÖLTÉSZETRŐL

Beszélgetésünket igazán a Száz panasszal és a költészettel kezdtük, amikor a költő az alkotásnak a nehezen megmagyarázható folyamatát fejtegette, azt, hogy néha hónapokig vagy akár egész évben sem ír, majd hirtelen minél többet papírra akar vetni.

– Miért? – kérdezi. – Ha önmagadért, akkor szükségtelen, bizonyára azzal a céllal, hogy esetleg az olvasóban is megmozdít érzéseket, és akár cselekvésre is buzdít.

A könyvet elemezgetve eljutunk addig, hogy a külső és belső kohéziója olyan erős, hogy megbonthatatlan, egy-egy vers nem emelhető ki belőle.

– A Száz panaszban legalább még hat könyv van elrejtve – öt éven át készítettem –, de soha senki nem vette a fáradságot, vagy nem érdekelte, hogy ezzel alaposabban foglalkozzon.

– A panaszok világa bonyolult – jegyezte meg Fehér Kálmán.

Versben is, prózában is, az életben is.

FEHÉR KÁLMÁN

A tizenharmadik felkérés után

Láttyátuk feleim szümtükhel, mik vogymuk.

Por és hamu vagyunk. Előtte s utána:

Élő kenyerünket tapossák a sárba,

Szemeink kilopják, szívünket dézsmálják,

Vesénket kiveszik, jegek közt tárolják,

Cinezett födéllel arcunk eltakarják.

Hogy jutunk elébed?

Így jussunk elébed?!