Mint ahogy már napilapunkban beszámoltunk róla, Zenta napjának alkalmából Benes József képzőművész Pro Urbe díjat kapott. A Magyarországon élő művésszel a díjátadást követően, a Royal Szálló recepcióján, a Tiszavirág című alkotása alatt ülve beszélgettünk, aki elmondta, annak ellenére, hogy ez idáig már nagyon sok elismerést kapott, ez a díj mindenképpen a kedvencei közé fog tartozni.
– Bajmokon születtem, de a belgrádi képzőművészeti akadémia elvégzése után Zentára jöttem, mivel a zentaiak komoly ösztöndíjat kínáltak, hogy jöjjek ide tanítani, mivel nem volt olyan képzőművészeti tanáruk, aki magyar és szerb nyelven is oktatott volna a gimnáziumban. Én örömmel aláírtam ezt a szerződést, mivel annyira pénz nélkül voltam, hogy az ma már szinte hihetetlen. Kávéházakban rajzoltam, hogy legyen egy kis pénzem, mivel sokszor még ebédre sem futotta.
A Tisza télen
Szorgalmasan dolgoztam, és egy évvel később már nem voltak anyagi gondjaim. A tanítás mellett természetesen jutott időm a képzőművészet gyakorlására is. Mivel az akadémián főleg figurális képeket festettünk, igencsak torkig voltam az emberi alakok festésével, Zentán abbahagytam ezt, és a tájképekre tértem át. A Tisza ihletett meg. Átjártam a folyó másik oldalára, keresve olyan kimosott, agyagos, sáros partot, amelyeket lefestettem. A mai napig úgy érzem, hogy ezzel valami eredetit sikerült alkotnom. Nem fényképszerű, de nagyon realista alkotásokat készítettem. Végül a tájképekkel is beteltem, és visszatértem a figurális képekhez, és elkezdtem grafikával foglalkozni. Ez nagyon jót tett nekem, megpihentem a festészettől, új területet fedeztem fel. Linómetszeteket, litográfiákat csináltam, de ezt inkább pihenésnek szántam. De amikor belgrádi művészek ellátogattak a művésztelepre, rábeszéltek, hogy állítsam ki ezeket a grafikákat. Rájuk hallgatva először a belgrádi Októberi Szalon tárlatán vettem részt az alkotásaimmal, ezt követően jelen voltam a ljubljanai Nemzetközi Grafikai Biennálén is. Sikerem is volt, s kedvet kaptam a grafikához. Egyébként a képzőművészeti akadémián négy szemeszteren keresztül grafikát is hallgattam, tehát nem volt ismeretlen számomra ez a stílus, ismertem a különböző technikáit. Azt hiszem, hogy egy művésznek kirándulást kell tennie más területeken is, így a festésen kívül grafikával, s ritkábban szobrászattal is foglalkozom.
Két part között
Hány évig élt Zentán?
– Éppen a díjátadás előtt gondolkoztam ezen, s amennyiben jól számoltam, úgy 21 éven keresztül éltem ebben a városban. Mint ahogyan már említettem, a tanítás mellett alkotással is foglalkoztam, s számos rangos kiállításon is részt vettem. A pedagógiát kicsit kényszerből vállaltam. A megélhetés kényszerített rá, mivel képzőművészetből – ahogyan most sem – akkor sem lehetett igazán megélni. A tanárság mellett festegettem. A zentai Royal Szállóban 1967-ben készítettem el az itt látható alkotásokat. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam az aláírásánál a dátumot. Nagyon régen volt... Akkoriban fiatal voltam, és nagy lendülettel csináltam mindent. Ma már – látva a Zentai csata című faliképet – talán nem merném elvállalni ennek a témának a megfestését. Ács Jóskával dolgoztunk együtt. Az egyik vázlatot ő csinálta. Az én vázlatom alapján készült el a csatakép. Aztán, menet közben, a belsőépítész szólt, hogy itt a válaszfalra is jó lenne valamit festeni. Én kaptam ezt a feladatot, és végül a sgraffito („sgraffito”– falba karcolt felirat, ornamentális vagy figurális dísz – a szerző megjegyzése) technika mellett döntöttem, és a tiszavirág ihletett meg. Én úgy érzem, hogy ez ma is egy nagyon érdekes kép. Az étteremből átkerült a recepcióhoz, de nem bánom, mert itt is jól mutat. Kapott egy keretet is, de jót tesz neki. Thurzó Lajos, zentai születésű költő, Tisza ihletésű verseiből is belekarcoltam néhány gondolatot.
Megfeszített
Milyen érzés 37 év után újra itt lenni?
A díj átvételét követő beszédemben említettem, hogy a várost nem egészen önszántamból hagytam el. Akkor sem bocsátkoztam, és most sem szeretnék belemenni abba, hogy miért is kellett távoznom, mivel ezt már nagyon sokan tudják. Magyarországra mentem, Budapesten és Kecskeméten élek. Ez utóbbi helyen egy tanyánk van, ahol tényleg szabadon dolgozhatom. Magyarországon abban a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy szabadúszóként, a festészetből is meg tudtam élni 28 éven át. És nemcsak Magyarországon, hanem Japántól egészen az Egyesült Államokig nagyon rangos grafikai biennálékon vettem részt. A krakkói és a ljubljanai biennálén is több díjat kaptam, Magyarországon pedig 1995-ben nekem ítélték oda a Munkácsy-díjat, aminek persze nagyon megörültem. A mai napig is aktívan dolgozom, a vajdasági írókkal is nagyon szoros kapcsolatban vagyok, köztük Tolnai Ottó Kossuth-díjas író többször írt rólam. Nemrég Domonkos István, Svédországban élő vajdasági költő írt rólam egy cikket, ami a Bács-Kiskun megyei Forrás című művészeti és irodalmi folyóiratban fog megjelenni novemberben. Természetesen képzőművészekkel is tartom a kapcsolatot. Egyébként nem tudom megmagyarázni, hogy miért éppen az írókkal vagyok a legszorosabb barátságban. Amikor még itt éltem, akkor az Új Symposionnál is tevékenykedtem, s lehet, hogy ez is szálka volt az akkori hatóságok szemében. Miután áttelepültem Magyarországra, akkor is tartottam tovább a kapcsolatokat, többek között Gion Nándorral, több mint tíz könyvének a fedőlapját terveztem. Kapcsolatban voltam Sziveri Jánossal, könyvének a fedőlapját is az én grafikám díszíti. Nemrég Szügyi Zoltán verseskötetét illusztráltam. Egyébként nem igazán szeretek illusztrálni, hanem inkább csak a verseket olvasva, ezekből inspirálódva, szabad mellékleteket készítek, nem pedig illusztrációkat. Nem szeretek illusztrálni.
Alkotásait megihleti-e még a Tisza? Gondol-e még a folyóra?
– Sajnos, Kecskeméten és Budapesten nem folyik a Tisza, ellenben Bács-Kiskun megyében, Baja közelében a Dunán van a Veránka-sziget, s itt vezetek egy nemzetközi művésztelepet... Olykor a Duna is megihlet, de mindig a Tiszára gondolva festek tájképet. Be szoktam ülni az autóba, és kimegyek Tiszakécskére, ott vagyok a Tiszán, s Zentára gondolva festegetem a mai napig is a Tiszát.
