Öblös hangszeréből a vásznon kilélegzi regölő önmagát a művész. Meleg monokróm hang- és képmasszázs. Csomolungmán túli miliő. Cellájában elszenderedő szerzetes rodzsungot elűző, éjféli álma lehet ilyen színű. Bár Afrika vörösbarna talaját is idézi ez az illékony látomás. A muzsika széles keblén elszunnyadhatnak az imamalmok. Tüzénél felenged minden vacogó árva lélek.
A második elem megdermedt hullámain jégkristállyá kövül a hűvös napfény maga is. Kacagva pattog végig a téli mező csilingelő üvegcimbalmának húrjain. Tarka és szögletes és ujjongó és jéghideg minden hang, szín, illat, íz és forma. Csak a gondolat, csupán a szív (a szív, a szív, a szív) habverős háttérdobolászása őrzi az aprócska forró lángot, melyet most nem láthatsz ugyan, de érzed angyali jelenlétét.
Már-már forró tea, tüzes tengerészrum után kurjantanál – te, ki mindig csak a szélsőségben lelted szilaj örömöd –, amikor vált a szín: páros nap mindeneket lángra lobbantó, káprázatos csillagtüze robban fel a vásznon! Minden pillanatban, örökkön ismétlődő, folyamatos világhajnal ez: míg az imént jéggé olvadtál az üveghullámokon, ezúttal lángoló sugárkévéjévé fagysz magad is az égi tűznek a zeniten.
Nagy hasú és karcsú nyakú, bár szinte csak a kontúrokat látod meg elsőre, melyekből – srégan és felfelé – cseppet kicsúszik a hangszer pasztellvalója. Éteri nagybőgő? Lehetséges? Nézd csak meg. És fülelj! Cs-sss… Az árnyékából tudod csak kihallani, mily kecses és légies. A muzsikus – és a szemlélő/hallgató – is a könnyed futamokkal emelkedik lassan. Itt a csendes szobabelsőben csak az emlékük marad.
Az olajosba hajló alkonyati égnek támasztva a domboldal – vagy talán csak órjás szénakazlak sorjáznak a horizonton? A száradó fű illata mindenesetre ideérzik –, rajta túl foghíjas létra nyújtózik még sokkal-sokkal magasabbra. Ha nem érnéd át a foghíjakat, hágj a színre és az illatra: oly igen-igen erős mindkettő, bizton megtartanak, cseppet se félj, táltosom! Talajtól az égig az út könnyű séta csupán…
A mesterfúvósunknak angyalszárnya nőtt, mióta nem láttuk – csupán hallgattuk az általa játszott alapdallamot: ommmmmmm… Mire vásznához/ablakához visszaérek, mintha lassan szívná vissza magát a hangszerébe. Minden körbefordul és eltűnik önmagában. Először a színünk, majd a kontúrjaink, az illatunk és a dallamunk, édesünk és keserűnk, mind-mind feloldódik a szelíd téléjszakában.
Pompás volt ez a forduló véletek! Várom a következőt.
A ZENTAI MŰVÉSZTELEP
1952. júliusában Ács József festő javaslatára festőtelepet hoztak létre Zentán, a szervezésben segítségére voltak a helyi vezetők, Farkas Nándor és Varga László, valamint Tripolszky Géza, a Zentai Múzeum igazgatója. A ~ Jugoszlávia első művésztelepe. Alapítói, első résztvevői: Ács József, Boschán György, Milan Konjović, Stevan Maksimović, Milivoj Nikolajević és Sáfrány Imre. Vezetője Tripolszky Géza (1953–1986), aki később Benes Józseffel együtt szervezte a művésztelepet (1970-től az 1970-es évek végéig). A ~ leginkább Ács Józsefhez kötődik, aki ihletője, harmincöt évig résztvevője és szervezője is volt egyben. A telep keretében 1969-től kísérleti (Ek) csoport működött. A művésztelep találkozóin jugoszláviai és külföldi művészek, valamint képzőművészeti kritikusok, irodalmárok, fotó- és filmművészek stb. is részt vesznek. A telep évente csoportos kiállítást rendez, amelyről katalógus is megjelenik.
AZ AKVARELL
Az akvarell a festészet legszabadabb technikáinak egyike, amelynél a tushoz hasonlóan a különböző színű festőanyagot vízzel hígítva használják. A gouache festéstől (fedőfestés) abban különbözik, hogy kizárólag átlátszó, áttetsző foltokban rakják föl a festéket, amely az alapnak csak a színét módosítja, de nem fedi el. A festék alapanyaga ásványi festék, melyet vízben oldódó ragasztóanyaggal kevernek össze, és oldott formában kerül fel a papírra. A technika vonzó, mindenki által elérhető egyszerűsége kihívást jelent azoknak a művészeknek is, akik olajjal dolgoznak általában. Elsőként alighanem Dürer aknázta ki e technika lehetőségeit természeti tanulmányaiban (tavakat, hegyeket, állatokat örökített meg), mégis az ezt követő közel háromszáz évben a technika visszaszorult a nyomatok kiszínezésére, rajzok árnyékolására. A mai értelemben vett és használt akvarelltechnika Angliából származik. Az angol szigetek atmoszférája, az állandóan párás, ködös levegő a tájat egymásba omló tónusok lágy szövedékévé alakítja. Az ilyen jelenségek kifejezésére az akvarell rendkívül alkalmas festékanyag. A 18. században vált először igazán népszerűvé az akvarelltechnika a művészek körében. Ekkortájt találták fel a jó nedvszívó papírt, amelyre már több rétegben felvihették a festéket is. Az akvarelltechnika érdekessége, hogy egyetlen festőt sem ismerünk, akit az akvarellképei tettek volna híressé, viszont ismerünk híres festők által festett akvarellképeket.
Mezei Erzsébet akvarellje
