Herczeg Ferenc: Fiume
.
Volt ekkoriban Fiumének egy rajongó híve, Kánya Emília, aki Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai című munkájában (sokáig kéziratban hevert, kései kiadása 1998) hervadatlan emléket állított a városnak, amely idős korára menedéket nyújtott a számára, és temetőjének megszentelt földjében végső nyugalmat is biztosított neki. Kánya Emília a reformkor gyermeke volt, ahhoz a nemzedékhez tartozott, amely Széchenyi Istvánnal az élen, még rendületlenül bízott abban, hogy tisztességes emberi munkával naggyá teheti a magyar nemzetet.
Kánya Pál középiskolai tanárnak, a Deák téri evangélikus templom lelkészének leányaként 1828. november 10-én született Pesten, s az irodalomtörténet úgy tartja őt számon, mint az első női lapszerkesztőt; ő ugyanis 1860 és 1880 között két évtizeden át főszerkesztője volt a Családi Kör című, a maga korában igen népszerű hetilapnak. A maga korában Emília néven számos sikeres könyv szerzőjeként tartották őt számon, tárcái és beszélyei német lapokban is megjelentek. Gyermekként tanúja volt az 1837. augusztus 22-én rendezett Operaház-avató ünnepségnek, és a Lánchíd alapkő-letételének, lelkes látogatója volt Liszt Ferenc pesti fellépéseinek. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eseményeit temesvári menekültként részben Pest környékén, részben a Lugos környéki román falvakban bujdosva élte meg, tanúja volt az összeomlásnak és részese a nemzet újbóli felemelkedésének. Idős korára elszegényedve gyermekei pártfogására szorult, 1884-ben Emmi lányával – aki a város elemi és felsőbb leányiskolájában tanítónői állást kapott – Fiumébe költözött. Hetvenöt éves korában itt, a tengerparton látott hozzá emlékiratai megírásához, s 1905. december 21-én, 77 éves korában a mondat közepén hullott ki a toll a kezéből. Ő valóban nagy idők tanúja volt: reformkori elszántsággal a lelkében szolgálta végig a századot. Gyermekkora feledhetetlen felvidéki kirándulásainak emléke, a forradalom utáni megtorlás rettenetes temesvári és bánsági éveinek tanulsága, majd Fiume századvégi törékeny magyar világa késztette őt számvetése elkészítésére. Emlékirata egyetlen jajkiáltás, hangos figyelmeztetés a történelmi Magyarországot fenyegető veszélyekre. Kánya Emília eleven tanúja volt a magyar peremvidékek haldoklásának, s a nemzeti tehetetlenség nyomán támadt végveszélynek. Élete eseményeit összegző művében megmutatta mindazt, amit kora magyar politikájának – ha valóban szívügyének tekintette a magyar nemzet jövőjét – félteni kellett volna, intő szavának azonban akkor már nem akadt meghallója.
Kánya Emília 1884 novemberével érkezett Emmi lányával Fiumébe. Az utazás komorra sikeredett: „Olyan szomorú, olyan félős volt az első utunk! – vetette papírra első benyomásait. – És egyre zuhogott az eső! Végre hol jobb-, hol balra láttuk a tengert, a kanyargó út miatt, mely merészen vitt le s föl a kőrengetegben. Fekete, félős volt előttem a tenger is. Semmi fény, mintha tegnap este még a nap is a tengerbe ment volna meghalni. Semmi fény, mintha csupa meghalt remények kóvályognának a hideg levegőben.”1 (Ennél komorabb színekben senki nem számolt be az Adriával való találkozásáról!) Ez idő tájt tömegesen helyezték át Fiumébe a magyar tisztviselőket, a kormányzóság bővülése, a posta és távírda, a közigazgatási hivatalok átszervezése, s az iskolák magyar tanítókkal és tanárokkal történő feltöltése, a tengerészeti és a kereskedelmi akadémia „magyarosítása” oly hatalmas tömegben szólította Fiumébe a magyar tisztviselőket és hivatali alkalmazottakat, hogy az egyszerre megoldhatatlannak látszó lakásmizériát okozott a városban; az újonnan jöttek kénytelenek voltak családostul, hosszú hetekre, hónapokra vendéglőkben megszállni. Anya és lánya a rokoni kapcsolatok révén azonban mentesül e kezdeti megpróbáltatásoktól. Idővel kényelmes lakást béreltek, és még tenyérnyi virágoskert művelésére is alkalmuk nyílott.
De másnap kiderül az ég, felragyog a mediterrán napsütés, s az újonnan érkezők elbűvölten nézik a tengert, s reményekkel telve várják a tavasz érkezését. „El voltam ragadtatva a pompás vidék, a tenger nagyszerű szépsége által, de leginkább elbájolt a dús, déli növényzet, mely mindenütt körülvett. A babérerdők, a februárban virágban álló pompázó kaméliafák, magnóliák, a szabadban tenyésző pálmák, yukkák, rododendronok, azáleák, nem is említve a jácintokat, és azt az üde, kívánatos, dús növényzetet, ahová a szemem csak tévedt, és mindenek felett az örökké élő, mozgó, hullámos, titokzatos tenger, változó, fényes színjátékával! Órákig néma elragadtatásban ültem a tengerparton, elmélyedtem a hullámverésben, áhítattal hallgattam a hullám törését, az elporlását a parti sziklákon. Sohasem lehet betelni e szépségek bámulatával, ez nagy, imádságra méltó, egy életet betölthető magasztos élvezet. Ennyi változatosság, ennyi fenség, ennyi magasztos, imádságra késztető szózat – a lelkemmel élveztem, a szememmel csak láttam, de szívemmel imádtam a nyilvánvaló nagyságot, örökséget, a titokzatosságot, mely mindebben megnyilvánul” – olvasható a megnyugvásra lelt lélek himnikus ujjongása.2 S ez, az elkövetkező húsz év során nem is csendesedik el egyetlen pillanatra sem: a táj szépsége, ha kellett vígasztalt, ha kellett lelkesített, reményekkel töltötte el őket, a száműzetésben sokszor csüggedőket.
1 Kánya Emília: Réges-régi időkből – Egy 19. századi írónő emlékiratai; Budapest – Kortárs Kiadó, 1998. 233. p.
2 Uo.; 236. p.
