„Rendesen elolvasom a Sziget programot”
„Amikor keresek valamit a Google-térképen, és átsuhanok az Óbudai-sziget fölött, akkor a műholdképeken látszik, hogy Sziget van éppen, 2005-ös vagy 2006-os talán, mindegy, állnak a színpadok, verőfény, szemét még nincs, a fű ép, tehát valószínűleg egy-két nappal a nyitás előtt fotózhatták. Kipihent és ránctalan még minden. Izgalmas látni. Jó.
2005-ös vagy 2006-os, mindegy, az évek régen összemosódnak, lefutott egy teljes generáció nagyjából, Sziget még van, és ez jó, inkább jó, mint nem az. És kevés budapesti dologról tudnám ezt így kijelenteni.
Mert: mit adtak nekünk a Sziget Fesztiválok?
Nemrég futtatott valaki egy banális körkérdést a céges levlistán: első fesztiválélmények. Húszból tizennyolc Sziget, és villámgyorsan összejött egy-két szüzességelvesztés, néhány később házasságba, gyerekbe torkollott összeborulás, fél életre kiható zenei behatás, későbbi alkoholfogyasztási szokásokat meghatározó élmény meg egyebek.
Mit adtak nekünk a Sziget Fesztiválok?
Lehet mindenféle számokat vetni. Sok színes program és legszebb nyári élmény. A magyar rockzenét mondjuk nem javította meg, pedig ebben reménykedtem egy kicsit ’95 táján még. Illetve, tudja a franc, lehet, hogy javított rajta. Mi lett volna Sziget nélkül? Megnőhetett volna ekkorára ez vagy az a zenekar? Életben maradt volna az a másik?
Ha nem lett volna Sziget, nyilván lett volna más, előbb-utóbb, a fesztiválbiznisz felpörgött a világon a kilencvenes évek közepétől. (’96–’97-ig még mennyire trendben voltunk!)
’95-ben vált igazi tömegrendezvénnyé a Sziget, és ki is tört rajtam akkor valami euforikus hurráoptimista halleluja, hogy annyira valószínűtlenül normális az egész, hogy pofont nem lát csattanni az ember, amikor itt vagyunk egy kő bunkó, agresszív, bűnöző város közepén, és nem az, hogy szeretet meg béke, meg ezek a hippi szarságok, de hogy úgy normálisan elvolt mindenki. (’95-ben – bármilyen hihetetlen – Budapest még súlyosabb hely volt talán, mint most, én akkoriban láttam legutóbb ujján pisztolyt forgató kopasz embert kikönyökölni S Merdzsóból fényes éjszaka a Nagykörút közepén. Akkoriban még robbantgatták is egymást szépen. A nonfiguratív tetkó még nem volt divatban, a szilikonmell ritkaságszámba ment, és a lakossági trance sem létezett, viszont élt még Jimmy, a király.)
Ma megint egy súlyos város, egy súlyos ország közepén vagyunk, remélhetőleg elszigetelve. Nem fognak senkit megpofozni, dobálni vagy anyázni azért, mert meleg, hideg, színes vagy fekete-fehér, fideszeskommunista vagy zsidónáci maszopos. Most csak a piával kell törődni meg a zenével.
Vasárnap este Carcass. Proszit!” – mióta a szigetes eszemet tudom, a Pesti Est programújságnak a rendezvényre megjelenő műsorfüzetében az előszót, a bevezetőt, beköszöntőt Uj Péter írja. Maga normális (igen, így, kérdőjel nélkül…) címmel az idén is ő követte el a fent idézett sorokat.
@k =Ki milyen számot vet, olyan összeget arat
„Lehet mindenféle számokat vetni”, de kérdéses persze, hogy mi kel majd ki belőlük. Habár Uj Péter 1995-öt említette beköszöntőjében, én 1996-tól számítom fesztiváli jelenlétem, s bizony azóta – hogy a közhelyek pufogtatásában se cáfoljak rá önmagamra: – nemcsak a világ változott nagyot, nemcsak a fesztiválkínálat duzzadt a korábbiak többszörösére, hanem a Sziget is merőben átalakult. Alkalmazkodott. Megváltozott. S lényegében – valamilyen szinten – mégis változatlan maradt. Míg korábban a legnagyobb és legfontosabb fesztivál volt közel s távol, ma már olyan mennyiségű hasonló rendezvényt tarthatunk számon nyaranta, hogy a legnagyobb és legnevesebb is csak egy lehet a sok közül a sorban. 1996-ban számunkra elérhető közelségben még csak három-négy fesztivált jegyeztek a Szigeten kívül, s azok közül is az összes többi méreteiben, kínálatában és minőségében is jóval kisebb volt. Olyat, hogy egy fesztiválváros épüljön fel a rendezvény idejére, akkoriban még sehol máshol nem láthattunk, ma már viszont mindez a legkisebb falusi fesztiválnak is az alapkínálatához tartozik.
A Sziget minden évben kicsit változik, kicsit módosul. Mindig alkalmazkodik az újabb követelményekhez, az időközben felmerült elvárásokhoz. Akármilyen nyomás is nehezedjen rá. Például politikai… Szinte a kezdetektől rendszeresek voltak a politikai jellegű támadások a Sziget ellen, mindig lehetett találni a magyarországi politikai palettán egy-egy olyan kiéletlen politikust, aki jó ötletnek érezte, hogy Közép-Európa legnagyobb fesztiválján verje el a nyálát. A legvérmesebb ebben a tevékenységben nagyon sokáig Tarlós István volt, Óbuda korábbi polgármestere, aki mindig talált valami kivetnivalót a rendezvényben. Csendrendelet, meleg programhelyszín kitiltása, ésamimégakadtolykorolykorésamidőn…
Állandó változásai ellenére a Sziget valamiben mégis mindig a régi maradt: ha nem arculatában, akkor hangulatában, ha nem kínálatában, akkor érdekességeiben, ha nem áraiban, akkor programjában, ha nem nevében, akkor élményanyagában… Végső soron, időközben eltelt egy tucat esztendő, mi is együtt változtunk a Szigettel, így szinte mintha fel sem tűnt volna. Avagy még végsőbb soron: „csak a változás, ami állandó” – énekli egyik dalában a Sziámi együttes a 2007-ben megjelent Az isten álljon meg! című albumán, s ha valami, hát ez az egy gondolat igazán bármikor elmondható volt a Szigetről ismeretségünk és bensőséges, szerelemnél talán kevesebb, de barátságnál mindenképp többnek mondható kapcsolatunk eddig eltelt tucatnyi esztendejében. „Állandóan változik itt minden, / csak a változás az, ami állandó. / Ma nálam fáj, és nálad »Pfű!«, / de holnap nálad rossz és nálam jó. […] Minden időben megy oda-vissza. / Főszerepet játszik, pedig statiszta. / Színét, visszáját váltogatja, / költözik, öltözik száz alakba. // Nincs más, csak a változás, ami / mindig utolér, utolér, utolér. / Aki áll, az mind úton áll, / ami él, az mind úton él, úton él.”
@k = Csak a változás az, ami állandó
2007 nyarán, röviddel a Sziget Fesztivál (2007. augusztus 8–15.) után írtam a Sziámi együttes akkor megjelent új albumáról, recenzióm a Magyar Hírlapban jelent meg augusztus hó folyamán: „London, a Felvidék és Délvidék után a Sziget Fesztiválon hazai közönség előtt is bemutatta most megjelent Az Isten álljon meg! című albumát a Sziámi együttes. A lemez címe egy gyermeki elszólásból, félreértésből ered, amit Müller Péter Sziámi, az együttes dalszövegírója szociálisan érzékeny költészetében a rohanó világra transzponált át: »Csakis ő, aki a vihart kavarja, / aztán az időjós nyakába varrja, / se falevél, se verébfióka / nem hullik le, hogy ne tudna róla. / De velem mégis mintha vakon rohanna. / Az Isten álljon meg! […] Nem veszem ám a neved a számra, / nem veszem én azt soha hiába. / A képed se nézem rajongva hosszan, / kerülöm azt, ami esetleg bosszant. / Csak néha kérlek szorongva téged, / hogy lassíts, mert szédülök.«
A jelekből ítélve inspiráló lehet egy együttes számára, ha felvállal egy rendszeres fellépésekkel és kötelezettségekkel járó projektumot. A Sziámi zenekar életében és történetében minden bizonnyal ilyen a Songwritters klub. Talán az ebből adódó termékeny munkafolyamatnak is tulajdonítható, hogy a csapat évente előáll egy teljesen új anyaggal, és új albummal is jelentkezik. Mire a rajongók megtanulhatnák az egyik CD dalait, máris a boltokban van az új.
Az Isten álljon meg! című album zenei világa némi változást mutat az előző, Fogjad már meg címmel tavaly [ti. 2006-ban] megjelent anyaghoz képest, és mintha a korábbi, erőteljes gitárjátékon alapuló hangzástól inkább a billentyűs hatás felé mozdult volna el. Ez egyáltalán nem véletlen Horváth Bálint billentyűs kiváló játéka mellett. A Sziáminak egyébként is többször voltak már meghatározott hangszerekhez köthető hangzásvilág alapján meghatározható (szaxofon-, illetve gitárcentrikus) korszakai, egy újabb elmozdulásban sincs semmi meglepő.
Azért sem, hiszen ma már a Sziámira is jellemző az, amit Müller Péter Sziámi a Csak a változás című dalban megfogalmazott: »Állandóan változik itt minden, / csak a változás az, ami állandó.« Müller is állandóan átszervezi együttesét, hol felszámolja, megszünteti, hol újjáalakítja, máskor pedig folyamatos tagcserékkel alakítgatja, finomítgatja. Érdekes azonban, hogy azt mondhatjuk: nem a saját képére teszi ezt. Hanem épp ellenkezőleg! A csoport folyamatos változásai épp oda vezettek, hogy amíg korábban esetenként csak arról beszélhettünk, hogy ez Müller Péter Sziámi és csapata, addig az új albumon ma már valóban összeforrott, összeérett együttesként, valódi és hamisítatlan zenekarként működik a Sziámi. A folyamatos változások eredményeként olyan egésszé forrt össze az együttes, amelyben az egyébként vezéregyéniségnek tekinthető Müller is a háttérbe tud húzódni, és az alkotótársak nemcsak az ő kisegítői, hanem teljes jogú tagjai a zenekarnak. Így az új lemezen a két énekesnő, Szalai Anesz és Záhonyi Enikő megmutatkozhat szólóban is.Habár az előző, Fogjad már meg című album tavaly [ti. 2006] februárban jelent meg, annak előzetes lemezbemutató koncertjén, 2005 decemberében, a Kultiplexben a két énekesnő már kapott lehetőséget arra, hogy egy-egy régi Sziámi-opust önállóan, szólóban elővezessen, de Az Isten álljon meg! című album az első, amelyen ekkora szerepet kaptak.
Végezetül nem hagyhatjuk szó nélkül Müller Péter Sziáminak a Baltazár Színház fogyatékkal élő színészeivel kialakított kiváló együttműködését. Ennek fejleménye, hogy az új albumon a Baltazár Színház tagjai is közreműködnek. A nekik és róluk írt zeneszámban teljes értékű partnerekként csatlakoznak az együttes tagjaihoz, és ez a Baltazár Színház alapvető célkitűzésével is egybevág.”
A recenzió elején említett délvidéki lemezbemutató pedig természetesen nem is vonatkozhat másra, mint a tavalyi, azaz a 2007-es zentai Nyári Ifjúsági Játékokra, amelyen alig néhány héttel a Sziget Fesztivál előtt a Sziámi együttes bemutatta akkor elkészült új anyagát.
(Folytatjuk)
