„A teológia és a teológiai kutatások vezérelve az igazság; a közösségi istentiszteleté az áhítat és a buzgóság; míg a célszerűség a kormányzásé. A teológia útja a bizonyítás, az istentiszteleté a mi érzelmi természetünk, a kormányzó hatalomé pedig a parancs és a késztetés.
Az ember természeténél fogva gondolkozásában racionalizmusra, buzgóságában babonára és rajongásra, a hatalom gyakorlásában pedig nagyravágyásra és zsarnokoskodásra hajlik” – írta Az Anyaszentegyház misztériuma címmel kötetbe gyűjtött tűnődéseiben az eredetileg anglikán születésű, később mégis római keresztségre tért John Henry Newman bíboros. „Az igaz, biztos és boldog út az, ha hisszük azt, amit az egyház tanít. Amikor azonban mélyebb, alapvetőbb kérdésekben kell elmerülnünk, a tanítónak az értelem természetének ismeretére, a tanítványnak pedig a tanulékonyság kegyelmére van szüksége” – folytatta elmélkedéseit a bíboros (John Henry Newman bíboros: Az anyaszentegyház misztériuma, fr. Mihály ferences fordítása, International Center of Newman’s Friends kiadása, Budapest, 1998.). Számomra pedig azért is kiemelten fontos ez a kötet, mert Kamarás Mihály atyától kaptam ajándékba, amikor nemrég felkerestem őt jelenlegi, budapesti lakhelyén, a Margit körúton található Budapest-Országúti ferences kolostor és templom épületében.
Az idén tavasszal a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház március 15-én, Várpalotán bemutatott előadása, a Siposhegyi Péter szövege alapján készült Magyar pietà – Az őszödi köztársaság című produkció irányította a figyelmem egy már korábban – részben személyes, családi érintettség okán is – ismert történetre. Később jómagam is többször írtam az előadásról (A ferences rendház titkai, Magyar Hírlap, 2008. április 4.; Krizosztóm atya szenvedéstörténete, Magyar Hírlap, 2008. július 19.), majd pedig elmentem, és felkerestem a Siposhegyi Péter által a színműben feldolgozott újvidéki, 1944-s történet egyetlen túlélőjét, Kamarás Mihály atyát, hogy egy interjúban arra kérjem, vessük össze, állítsuk párhuzamba az előadás cselekményét a több évtizeddel ezelőtt a rideg valóságban lejátszódott eseményekkel (Színmű és valóság, Magyar Hírlap, 2008. szeptember 27.). A színpadi változatban kettős szereposztásban, felváltva Csernik Árpád és Bicskei István tolmácsolja Krizosztóm atya szerepét. További szereplők: Vágó Kriszta, Kákonyi Tibor és Molnár Zoltán. A dramaturg Szigeti Nagy Réka volt, az előadást Andrási Attila rendezte. A színmű szövegkönyve nemrég megjelent a Magyar Kanizsai Udvari Kamaraszínház korábbi produkcióinak összefoglaló kötetében is (Wass Albert – Németh Ákos – Siposhegyi Péter – Andrási Attila: A világ és a vége, drámák, szerkesztette: Gubás Ágota, Aracs Könyvek 6., Aracs Társadalmi Szervezet, Szabadka, 2008.).
„Az újvidéki ferences rendház a mai Vajdaság területén létező rendházak közül a legfiatalabb, 1942-ben alapította a zágrábi székhelyű Szent Cirillről és Metódról elnevezett Horvát Ferences Rendtartomány” – olvashatjuk ma is az újvidéki Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó honlapján. Valamint: „A letelepedést előkészítő és megszervező Körösztös Krizosztom atya mellett az 1943-as kápolnaszentelés után négy testvér kezdte meg tevékenységét a házban: Kiss József és Szikra Ferenc atya, valamint Scheibl Modeszt és Cseh Anicét testvér. Márciusban Kamarás Mihály atya váltja fel József atyát. A kibővített kápolna felszentelése után idekerült még Domonkos, Nagy Máriusz és Honor atya.” Siposhegyi Péter darabjának központi figurája a színműben Keresztes vezetéknéven megidézett, eredetileg Körösztös Imre Krizosztóm ferences atya, akit alig egy évvel a kápolnaszentelés után a városba bevonuló, Újvidéket akkor visszafoglaló partizánok öltek meg rendtársával, Kovács Kristóf atyával együtt. A beteges, gyenge fizikumú Krizosztóm atyát még a városban, a folyamőrség kaszárnyájában agyonverték, Kristóf atyát pedig az inđijai munkatábor felé vezető úton lőtték le: „egy partizánnő Kristóf atyát különös kegyetlenséggel bántalmazza, nemcsak fizikailag, hanem verbálisan is, hitét gyalázva mondja neki, hogy mentse meg Szűz Mária, akinek az olvasóját viseli. Mivel nem bírja az erőltetett menetet, az atyát fölteszik egy feléjük tartó orosz katonai teherszállítóra, de a kocsira felugrik egy harcos, és sortűzzel végez vele. Holtteste valószínűleg az Inđija külvárosában fekvő tömegsírba került” – olvashatjuk az Agapé honlapján, ahol Mihály atyáról pedig a következőket jegyezték fel: „Mihály atyát Inđijába hurcolják. A lágerből 1944. december 2-án tér vissza, s első nyilvános miséjét a templomban 1944. Karácsonyán du. 4 órakor mutatja be.”
Mihály atyának, az ezen az istentiszteleten elhangzott szavait ma már nehéz lenne felidézni. Fennmaradt viszont írásos formában a három évvel korábban, 1941. – ugyancsak háborús – karácsonyán tartott miséjének elmélkedése, amit a következő sorokra épített fel: „Leszállt a földre a legszebb éjjel, / Sugárzó fény özönlött széjjel. / Eljött közénk az ég Királya, / Kicsike karját feléd kitárja, / Szivedet égő szivére várja.” Mivel ennek szövegét már teljes terjedelmében közzétettük a Képes Ifjúság 2001. december 19-i számában, most csak egy rövidebb részletét idézem fel – áhítattal és buzgósággal, de okulásul is –, 2008. karácsonyára: „A jászol sötétben áll, hideg, téli éj veszi körül... A bűn éje, a lelkihalál dermesztő hidege, sötétsége övezi a Gyermek jászolbölcsőjét. Nincs szeretet számára az emberi szívekben. De Ő éppen azért jött, hogy felolvassza e rettenetes tél erejét gyermeki szíve melegségével, mosolyával. Azért állt bele keményen e télbe, hogy kimutassa, nem kell Neki lágy, puha természet, hanem a rideg, hideg szigort is mosolyogva bírja el, hogy kimutassa lelkének erejét és szabadságát.
Vedd keresztedet és kövess engem – szól mindannyiunkhoz –, az önmegtagadás a lélek uralma a test fölött. Hozzá, a törhetetlen Győzőhöz úgy illett, hogy rideg nélkülözés övezze. És kedves mosolyával magyarázza a karácsonyi örömhírt: békesség az embereknek, kik követnek a szenvedés és küzdelem terén is mosolyogva, kik hinni, remélni, de főként szeretni tudnak, kik még szenvedve is tudják énekelni lelkesen, mosolyogva: dicsőség az Istennek!”
