Kovács Huszka Ferenc 1869. január 28-án született Óbecsén, s kiváló tehetsége és szorgalma eredményeként a kalocsai jezsuita főgimnáziumban tett sikeres érettségijét követően, érseki jutalmazottként a bécsi Pázmáneumban tanulhatott. Pappá szentelését követően már segédlelkészként visszakerült szülővárosába Óbecsére, ahol alsóvárosi plébánossá történt kinevezését követően templomépítésbe kezdett. Ő adta híveinek a magyar közösség felett ma is őrködő alsóvárosi katolikus templomot. Újságot ugyan nem szerkesztett – ahogyan azt Kalapis Zoltán tudni véli[1] – az Ó-Becsei Hírmondó szerkesztője és több, más helyi lap újságírója a tanító Kovács Ferenc volt, akinek Antunovits Mária „úrnővel” 1891. szeptember 9-én kötött házasságáról a lapok is beszámoltak.[2] Érseki megbízottként azonban Maradékon megteremtette az ottani katolikus magyarság számára a hitük szabad gyakorlásának lehetőségét – fél évszázados horvát-magyar háborúskodás végére téve ezzel pontot. A benne bízó felettesei – kanonok és érsek – azzal küldte őt útjára: légy hű az egyházhoz és légy hű a hazádhoz. És ő templomépítéssel, közösségteremtő missziós ténykedéssel és országos hírű tudományos tevékenységgel hálálta meg a beléje vetett bizalmat.
Kovács Huszka Ferenc közel három évtizedes plébánosi tevékenységét követően viharos időkben, 1920. április 11-én lemondott papi állásáról. 1927-ben megjelent növénytani kötetét, az Óbecse határának virágos növényei című munkáját már „menekült pap”-ként jegyezte. Bizonytalan híradásokból arra lehet következtetni, hogy 1923-tól a Budapesthez tartozó Kamaraerdőben lelkészkedett, s hogy valamikor, a második világháború végkifejletének idején, hetvenöt éves korában, 1944-ben Budapesten hunyt el. Akárhogyan is történt – méltatlan körülmények között távozott. Kovács Huszka Ferenc plébánosnak az óbecsei alsóvárosi temetőben lenne a kiérdemelt sírhelye, nem csak azért, hogy híve békés álmai felett őrködjön, hanem hogy zarándokhelye legyen a városban élők, és az oda visszatérő elszármazottak számára. Hogy emléktábla figyelmeztesse Óbecse magyarságát: erkölcsi kötelességed számon tartani szülőfölded minden kisarjadt fűszálát, minden szárba szökött kezdeményezést, minden virágba borult életet. Városunk elképzelt panteonjában Szulik József, Csupor Gyula, Balaton Gyula és Szászy István mellett lenne a helye, hogy segítsenek jövőt remélni Óbecse magyarságának.
@k = Az Ürgeváros gondjai és a gondviselők
Külön hagyományvilága és úgyszólván önálló történelmi emlékezete van az óbecsei alsóvárosi magyarságnak. A várost kelet-nyugat irányba átszelő, közismert nevén Zöldfás utca vonalától délre eső, az északi területtel szinte egyenlő nagyságú, korábban kizárólag a magyarok által lakott városrész „gyepsori” jellegét levetkőzve, a XIX. század utolsó évtizedeiben, de kivált katolikus temploma felépítését követően kezdett önálló közösséggé szerveződni, határozott arculatot – szinte az önvédelmi reflexeinek engedelmeskedve – azonban csak a trianoni döntést követően öltött magára. Az alsóvárosi magyar közösség hagyományos világába zárkózva egészen a XX. század végéig rendületlenül őrizte a maga „önállóságát”, közösségi életét az elkülönülési szándéka szellemében szervezte meg. Művelődési igényei kielégítésére hosszú évtizedeken át a Petőfi Sándor általános iskola, az ugyancsak Petőfi nevét viselő magyar művelődési egyesület, és az idő múlásával egyre határozottabban az alsóvárosi katolikus egyházközösség adott lehetőséget, a „rossz” hírű belváros – az 1944-es rettenetes őszi események emlékével – kifejezetten taszította a külváros magyarságát. A közösségi önismeret megtorpant ugyan a Zöldfás utca platánsoránál, ám arccal délnek fordulva magába olvasztotta a Ferenc-csatorna (népszerű nevén: a Kanális) és az azon túli, valamikor önálló történelmi településként emlegetett Botra legendavilágát, a családi emlékezet minden eresz alatt őrzött valamit e népmeseivé színezett világból. Az alsóvárosi magyar ember a Tisza-partot is a Csatorna töltése felől közelítette meg, s a kényszernek engedelmeskedve, legfeljebb adót fizetni járt a központba.
E határozott elkülönülés szándék eredete az idők homályába vész, annyi azonban bizonyos, hogy a XIX. század végére – amikor Óbecse mint nagyközség gazdasági és kulturális tekintetben is valódi fénykorát élte –, a belvárosi lakosoknak is feltűnt az alsóvárosiak elzárkózása. És ahogyan az lenni szokott, a véleményüknek is azonnal hangot adtak; kellő iróniával szemlélték az „ürgevárosiak” önállósodási igyekezetét. A Népbarát című helyi hetilap 1899. július 22-i száma egy a Magyar Népkörben lezajlott heves vitáról közölt beszámolót. Egy szokványos megbeszélés alkalmával „szóba jött az ürgeváros elnevezése, amely elnevezés már régen bántja a külváros lakosságát. Találgattak ott mindenféle nevet, de a külvárosi tagtársaknak sehogy sem volt megfelelő”.[3] Miután a fenti név a „derék magyarság” soraiban ismételten igen heves tiltakozást váltott ki, a lap pályázatot hirdetett a megfelelő elnevezésre. A szerkesztő megígérte, közölni fogják a beérkező elnevezéseket, és amelyik a legtöbb szavazatot kapja, azt elfogadásra a képviselő testület elé terjeszti. Rövid két hét leforgása alatt a következő javaslatok érkeztek a Népbarát címére: Magyarváros, Alsóváros, Felsőváros, Rózsaváros, Szegényváros, Hosszúváros, Bicskásváros, József-város, Erzsébet(királyné)-város, Újváros, Kiskakas-város, Kofaváros, Csendes-város, Péter-város, Ferencz-város, Régi város, Szent István-város, Tanítóváros, Vígváros és Külváros, Nagyfalu, Istenes-falu, Hosszúfalu, Nagybotú-falu, Lőrincz-falu, Czigányfalu, Ezredéves-falu, és Németfalu, s végül Szögedtelep.[4]A népi fantázia e gazdag megnyilvánulása alapján az alsóvárosi magyar közösség szociográfiája ma is megrajzolható (lenne). A lap a javaslatok bő áradatát követően – rejtélyes módon – mégsem hirdetett eredményt, s az azóta közös megegyezéssel Alsóvárosnak nevezett területet anekdotikus történetekben ma is gyakran Ürgevárosnak, olykor – a vidékiességére célozva – Kilvárosnak emlegetik. Így bocsátotta útjára jeles fiait, s mai pusztulásában így emlékezik egykori gazdagabb és vidámabb évszázadára.
Alsóvárosi eredete volt az Ó-Becse és Vidéke című, ugyancsak helyi hetilap beszámolójának is, amikor rövid hírben tudatta az olvasókkal: Kovács Ferencz, a kalocsai gymnasiumban kitüntetéssel maturáló papnövendék, Kovács Huszka Ferencz ó-becsei lakos fia oly fényesen végezte eddigi tanulmányait, hogy a kalocsai bíboros érsek kívánságára a bécsi Pázmáneumba felvétetett.[5] A derék óbecsei lakost, a büszke apát ugyan Kovács Huszka Józsefnek hívták, de ez mit sem változtat az országra szóló esemény lényegén: egy alsóvárosi fiú Bécsben a Pázmáneumban tanulhatott. Amikor közel két évtizeddel később Kovács Huszka József hetvenhét éves korában, 1916. január 23-án meghalt, a város közönsége nagy részvét mellett vett tőle búcsút, s a helyi lapok így emlékeztek megbecsült alakjára: „A jó öreg községünkben évek során mint törvénybíró működött, igazságérzete, barátságos modora, éles ítélő képessége közbecsülésben részesítették. A közlakosság minden rétege tisztelte, szerette a mi Jóska bácsinkat, s igaz részvéttel kísérte utolsó útjára.” Hat fiú állt a koporsójánál, „Ferencz fián kívül siratják még Károly, Béla, Vincze, Sándor és János nevű gyermekei és a széles körű rokonság. Békében nyugodjék, emlékünk virraszt fölötte”.[6]
A hat fiú közül a legjelesebb tehát, kiváló bizonyítvánnyal a zsebében 1899-ben éppen Bécs kapujában állt. A kalocsai Jézus társasági kalocsai érseki főgymnasium értesítője az 1887–1888. iskolai évről című évkönyv tanúsága szerint a Bács-Bodrog vármegyei illetőségű „Kovács Ferencz jól érett”, ami ugyan nem jeles, de mégis figyelemre méltó. Neve nem szerepel az érdemkereszttel kitüntetettek között, nyolcadik osztályos „érdemsorozata” azonban így is kiemelkedő: magaviselet (jeles) 1, vallástan (jeles) 1, magyar nyelv (jeles) 1, német nyelv (jeles) 1, latin nyelv (jeles) 1, görög nyelv (jó) 2, történelem (jeles) 1, mennyiségtan (jó) 2, természettan (jeles) 1, bölcsészet (jeles) 1, testgyakorlás (–) [minden bizonnyal felmentve]. Neve az ösztöndíjasok listáján sem szerepelt, bizonyára önköltséges diák volt, s a tandíját édesapja teremtette elő.[7]
Amikor a kalocsai gimnázium Kovács Ferencet útjára bocsátotta, az intézmény már közel másfél évszázados múltra tekintett vissza. Egykori növendékei közül sokan meghatározó alakjai voltak a Magyar Birodalom vallási, oktatási és tudományos életének. Batthány József kalocsai érsek alapította 1765-ben, s annak működését a piarista rendre bízta. 1860-ban a kegyes rend helyébe a jezsuita rend költözött Kalocsára, ekkor új templom épült, és a gimnázium épületét is kibővítették, és főgimnáziummá alakították át. Ez azt jelentette, hogy Kalocsa nyolc éves gimnáziumi nevelést és érettségit biztosított a növendékeinek. A jezsuita eszméhez híven növendékeit a jézusi küldetés szellemében az életre nevelte, az egyházi és a közéleti helytállás egyaránt a hivatásuk volt. A tudás megszerzése és az ismeretek bővítése számukra hazafias kötelesség volt, felszentelésüket követően a haza szolgálata a számukra szinte evangéliumi paranccsá magasztosult. A magyar nyelv, a magyar történelem és a bölcselet mellett komoly hangsúlyt helyezetek a reáltudományok oktatására is. „A matematikán és földrajzon kívül a természettudományok oktatását a harmadik osztályban kezdték a természetrajz tantárggyal. A 4–5. és a 7. osztályban természetrajzot és természettant tanítottak. A tanítás előírt és jóváhagyott tanrend és tanári kézikönyvek alapján történt. Szemléltető eszközöket és kísérleteket mutattak be. Emiatt szertárak és gyűjtemények keletkeztek. Kalocsán nevezetesen: ásványtani, növénytani, állattani, néprajzi, történeti és éremgyűjtemény, kémiai, fizikai szertár, csillagvizsgáló és könyvtár. Természetrajz néven az egyes osztályokban évenként váltva tanítottak embertant, állattant, növénytant és ásványtant. Természettan alatt pedig a fizika és kémia tudományának szakterületét kell értenünk, mint pl. mechanika, hőtan, vegyületek, stb.”[8]
A jeles tanárok sorából messze kiemelkedik Tóth Mike (1838–1932), a kalocsai ásvány- és kőzetgyűjtemény létrehozója. A magyar síkság jövője című 1878-ban megjelent művében az Alföld fásításának jelentőségét méltatta, míg A fényképészet titkai című kis kézikönyve 1875-ből úttörő munkának számított. Amellett, hogy írt a fényképészetről, gyakorló fényképész is volt, műveit saját felvételeivel illusztrálta. Csillagász tanártársa, Fényi Gyula kérésére tökéletesítette az égbolt fényképezésének technikai megoldását. Irodalmi munkásságának legjelentősebb és legmaradandóbb része azonban az ásványokhoz kötődik. A jezsuita rend igyekezett tagjait azon a téren támogatni és nevelni, amihez legtöbb tehetsége volt. „Tóth Mike sokoldalúsága mellett a természettudományokhoz, ezen belül az ásványtanhoz érzett legnagyobb vonzalmat. A rend támogatásával nemcsak tanulhatott, hanem utazhatott is.”[9] Fő műve a Magyarország ásványai 1882-ben jelent meg, máig páratlan a maga nemében, gazdagsága tekintetében senki nem múlta felül. Második minerológiai művét Az ásványok s az élet című munkáját 1901-ben a Kalocsai Gimnázium Értesítőjében tette közzé; „az »életnek tanulás« gazdagítására, a tanulóifjúság részére, a közművelődés fejlesztésére” írta ezt az ötven oldalas tanulmányt. Az összes ásványok jegyzéke és rövid jellemzése című öt – mások szerint csak négy – kötetes műve azonban kéziratban maradt, és 1945 után elveszett. A több mint 2200 oldalas összefoglaló mű 2514 ásvány leírását tartalmazta, s e hatalmas munkával az első világháború idején készült el, de már nem jelenhetett meg.[10] A kalocsai főgimnázium tudós tanárainak munkásságáról tanúskodnak olyan tudományos művek, mint Joannes Thalhammer S. J. Adatok az erdélyi légy-fauna ismertetéséhez (Értesítő, 1902) és Speiser Ferenc S. J. Bogarászati kirándulások (Értesítő, 1907) című munkája, Haynald Lajos bíbornok-érsek úr messze földön ismert növénygyűjteményének tanulmányozása pedig kora Magyarországának seregnyi botanikusát vezette be a tudomány világába.[11]
[1] Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz II.; Újvidék – Forum Könyvkiadó 2003. 550–551. p.
[2] Esküvő – Kovács Ferencz tanító, lapunk munkatársa e hó 9-én, szerdán vezette oltárhoz Antunovits Mária úrnőt; Ó-Becse és Vidéke, 1891. szeptember 13., 2. p.
[3] Az ürge város elnevezése; Népbarát, 1899. július 22., 4. p.
[4] Ürgeváros; Népbarát, 1899. augusztus 5., 4. p.
[5] Újdonságok; Ó-Becse és Vidéke, 1888. július 22., 2. p.
[6] Gyász hír (Kovács József halála); Óbecse és Vidéke, 1916. január 30., 2. p.; Kovács Ferenc alsóvárosi plébános: Köszönetnyilvánítás; Óbecse és Vidéke, 1916. január 30., 3. p.; Gyászhír; Óbecsei Újság, 1916. január 30., 2. p.; Kovács-Huszka Ferenc alsóvárosi plébános: Hálanyilatkozat; Óbecsei Újság, 1916. január 30., 3. p.
[7] Jézus társasági kalocsai érseki főgymnasium értesítője az 1887–1888. iskolai évről; Kalocsa – Malatin Antal könyvnyomdájából, 1888. III–XXVIII. p.
[8] Grabarits István: A kalocsai ásványgyűjtemény; Kalocsa, 2000. 130 p. – Kalocsai Múzeumi Kiskönyvtár 5., 13–14. p.
[9] Uo.; 6. p.
[10] Uo.; 11. p.
[11] Barabás Vincze dr.: Haynald Lajos érsek herbáriumainak harasztféléi; In: Mathematikai és természettudományi közlemények XIV./9.; Budapest – Akadémia kiadó, 1877. 438–458. p.; Ugyanő hivatkozik rá Temes vármegye vegetatiója című művének bevezetőjében; Temesvárott – Nyomatott Magyar Testvéreknél, 1884. 18. p.; Haynald Lajos nem mellékesen, a Kovács Huszka Ferenc érettségijét követő esztendőben, 1889-ben ünnepelte aranymiséjét. Tudományos tevékenysége tehát meghatározó volt a főgimnázium diákjainak esetében.
