„Nem szökhetünk önmagunk elől, édes fiam! Vállalnunk kell tetteinket! És vállalnunk kell tetteink következményeit is! Nyugodj meg, holnap eldől a sorsunk! Ezen nem változtathatunk.”
Megélesztő = feledésből föléledő, írja a szerző a szómagyarázatban. Fölélesztő, föléledő, sokunkban tán régóta mélyen szunnyadó érzések és emlékek sorjáznak elő a könyv oldalain és az olvasói szívekben. A tiszta gyermeki lélek – melynek a felnőttkor eljöttével persze ki kell egészülnie a racionális szellem pajzsával az Anyag rideg birodalmában, ám elaludnia egészen sosem lenne szabad, mégis leginkább tetszhalott bennünk –, a tiszta gyermeki lélek ébredezni kezd. Éppen ezért ez a Mese korántsem kizárólag gyermekeknek íródott. Sőt. Azt hiszem, sőt. (Kisunokának mesélő nagyszülőknek pedig egyértelműen javallott!)
A natatához megérkezik Peti, a kicsi kobold. Könnyező szemmel, egy rajzlapot lobogtatva. Mindenki gúnyolja, amióta piros tehénkét festett egy iskolai kirándulás élményének lecsapódásaként. Mert a nagyon buta felnőtt- és az azt sokszor majmoló „modern” gyermekvilág szerint piros tehenek márpedig nincsenek. Ám a natata szobájának rejtekén Csodák kelnek életre százados álmukból; nem csupán piros tehénkék, de bizony gonosz boszorkányok, vasfejű farkasok, ördögfiak, hangyakirályok is találtatnak szép számmal – útjára indul a natata egykor saját nagyanyjától hallott, bőven áradó, varázshajtásokkal burjánzó Mese!
Jánoska az egyik legnevezetesebb zentai számadó juhász kisfia, akinek élete felhőtlen és vidám mindaddig, míg az apukája a megboldogult édesanya helyére új asszonyt nem választ magának – azaz inkább éppen Jánoskának: mindkettőjük vesztére. A messzi vidékről ideszármazott banya már eddig is több férjet elemésztett – a juhászunk is csakhamar ugyanerre a sorsra jut… Jánoskának már előtte is igencsak rosszul ment a sora, ezentúl viszont savón és penészes kenyérhéjon tengődik. Mindaddig, míg – kis piros tehénke képében – rá nem lel az édesanyja. Egyik szarva bőségszaru, a másikból soha ki nem fogy az édes anyatejecske. Amikor meg a gyanút fogott banya legidősebb – amúgy háromszemű – csúf lánya rájön a legényke titkára, és le akarják öletni a tehénkét, Jánoska annak hátára pattan, s már repülnek is, a gondolatnál sebesebben – meg sem állnak az ezüstrétig…
Mese születik tehát a (talán annyira nem is) mesében, két síkon játszódik a történet, ugyanakkor a „betét” meseszál is mintha még további két síkra oszlana: a bravúr abban rejlik, hogy (mágikus) realizmus ölelkezik itt színtiszta mágiával, a tündérországtól csak egy sóhajtásnyira esik a XIX. századi Zenta, pompásan megrajzolva, korhű alakjai, de még utcái és terei is élnek, lélegeznek, a könyv lapjain megelevenednek, és el is hagyják azt, körbeveszik az olvasót, megszólítják, körültáncolják. Hiszem, hogy mindenkinek könnyeket fog csalni a szemébe, aki nem ölte meg magában egy életre a gyermeket, de az meg amúgy sem fogja olvasni. (A lokálpatrióták pedig még külön bizsergést is fognak érezni szeretett városuk múltjának hiteles ábrázolása okán.) A százöt oldal nincs fejezetekre tagolva, s így is illik végigszárnyalni – egy szuszra.
(Bölcs, mint minden igaz rege. A részleteiben éppenséggel találhatunk néhány „szeplőt”, de zárójelbe velük! Hiszen az összbenyomás mindenképp abszolút pozitív, röpke idő múlva meg már el is feledjük, ami esetleg a mese falása közben egy-egy ritka pillanatban a torkunkon akadt.
Számomra ilyen a nemzetiségi kérdés óvatos belecsempészése a történetbe: akiknek ősei hosszú századok óta itt éltek, azok a jók, akik messziről jöttek – illetve akiket a hőseink látogatnak meg a messzi távolban –, azok a rosszak. Talán mégsem kellene ilyesmivel mérgezni a fiatal lelket, még ha a mesélő meggyőződése ilyen is.
Ugyanezt tudom elmondani arról is, hogy a – mindenkori – zentai politikum is megkapja a maga fricskáit néhányszor. Megérdemli, avagy sem, ez sem igen mesekönyvbe való téma.
Harmadszor pedig ott van a néprajzi szál, amit magam rendkívül élveztem, különösen a korabeli lakodalomról szóló gasztronómiai tanulmányt – mert a búbos kemence építésének hosszadalmas leírását már például kevésbé –, mindazonáltal szerintem ezekbe a részekbe bármelyik kisgyerek gyakorta beleásítana. A helyük itt van, csupán a terjedelmük eltúlzott.
Végezetül a rajzokról csak annyit, hogy Csernik Attila illusztrációi pompásan illeszkednek a történethez, lenyűgözik az olvasót, miközben rajtuk a tekintete egy-egy pillanatra megpihen – éppen ezért nagyon megérdemelte volna ez a kötet a színes képeket!
Hangsúlyozom, mindezek a kifogások csakis arra az esetre vonatkoznak, ha kicsiny gyermeknek szeretnénk felolvasni vagy a kezébe adni a könyvet. Bennem nem maradt egy csöppnyi hiányérzet sem, csupán az erősen megmaradt gyermeki énem berzenkedett nagy ritkán – most is ő akadékoskodik.
De a lényeg, amit mondani akartam: Köszönöm ezt a kötetet, ezt az élményt a szerzőjének. Ritka Csoda manapság.
