Az írás megjelenésekor már magunk mögött tudhatjuk a magyar filmek délvidéki szemléjét, amelyet – legalábbis Zentán és Csókán, ahol az írás szerzője a filmeket megnézte – igencsak gyér érdeklődés övezett. Most persze sokan legyintenek, hogy nem is csoda: manapság ugyan ki megy moziba?
Kedves uraim és hölgyeim! Nyugaton a közösségi filmnézés ugyan nem adja a régi formáját, de ennek ellenére még mindig jól tartja magát. Magyarországon már sokkal súlyosabb a helyzet, s Szerbiában is ugyanez a valóság. A nagyvárosokban a mozik többsége kong az ürességtől. Példának okáért 2003-ban Belgrádban huszonöt mozi várta a nézőket, a jelen pillanatban alig néhányra tehető a számuk, s ezek közül is csupán négyben szokott telt ház lenni. A vidéki mozik többségére pedig lakat került. A filmszínházak kálváriájának talán legszebb példája az egykori Tisza mozi, amit 2008-ban, a zentai filmszínházak működésének 100. évfordulóján zártak be végleg. –Mindez a kalózmásolatoknak és a letöltéseknek köszönhető – hangzott el egy szakértői vélemény a minap, az egyik magyar film megtekintése előtt.
Részben egyetértek ezzel, másrészt azonban úgy gondolom, máshol kell keresni a ludast a vajdasági „moziipar” agonizálásáért. Mindenekelőtt nem szabad elfelejteni, hogy a megmaradt filmszínházaink többsége korántsem felel meg a modern kor kihívásainak, és itt nem a 3D-s filmek levetítéséhez szükséges berendezésekre gondolok. Elég lenne korszerű hang- és képtechnikai berendezéseket, vetítőgépeket beszerezni, a nézősor kényelmességét megoldani, vagyis azt, hogy a néző a moziba belépve ne úgy érezze magát, mintha egy dohos istállóba lépett volna be, hanem egy modern filmszínházba, amelynek nem muszáj hodálynak lennie. Miután mindez megvan, akkor a „filmkópia” utaztatását kellene minél költségkímélőbben megoldani. Erre a célra találták fel az úgynevezett e-cinema rendszert, aminek köszönhetően központi adatközléssel vetítenek sok helyen filmet, ezáltal kiküszöbölve a felesleges kópiagyártást, annak utaztatását, így ha nem is rövidül le, de legalább egyszerűsödik az út a kínálatot képező filmgyártás, forgalmazás és a keresletet jelentő közönség között. Persze ez sem elegendő még a boldoguláshoz. A klasszikus, a szó legszorosabb értelmében vett filmszínházak helyett, ahol kizárólag filmeket vetítenek, nyugati mintára olyan hellyé kell alakítani a mozikat, ahol élő koncert-, opera- és sportközvetítéseket is megnézhetnek az érdeklődők, nem beszélve a világ másik pontján éppen akkor zajló eseményekről, amelyeket kényelmesen, üdítővel vagy sörrel a kezében nézhet végig az érdeklődő.
Persze mindez nem működik megfelelő marketing nélkül. A filmplakátok kora már rég lejárt. Az egyik magyar alkotás megtekintése előtt beszélgettem egy filmrajongóval, és mindketten egyetértettünk abban, hogy a filmszemle szervezői nem szenteltek elég figyelmet a vetítések népszerűsítésének. Sajnos kevés egy-két plakátot az utolsó pillanatban kirakni a könyvtár ablakába! Kellenek a szórólapok (a szórakozóhelyeken és akár még a birkanyíró fesztiválon is), esetleg lehet nyereményjátékot szervezni, élni kell az internet, mindenekelőtt a közösségi háló nyújtotta lehetőségekkel. Mert tetszik nekünk, vagy sem, az egész rendszerben a leggyengébb láncszem maga az ember. Hiába van ugyanis csúcstechnológiával felszerelt mozink, e-cinema rendszerünk stb., ha a mindenféle „agyterhelő” kultúrával szemben közömbös nézőt, a csupán a Való Világ Alekoszára és Gigijére gerjedő embert nem tudjuk becsalogatni a filmszínházba. Ahol egyébként jól érezné magát, de már elszokott tőle, s fél ismét „bűnbe esni”. Mielőtt még „jókultúrmunkásaink” büszkén kihúznák magukat, velük ugyanez a baj. A kettő közötti különbség csupán az, hogy nekik a mozi túl snassz, amennyiben nem Lars von Trier-, Fliegauf Benedek-filmet adnak. Politikusainkról meg annyit, hogy egy mozi megnyitásával nem lehet választást nyerni.
A mozizást, a közösségi filmnézést tehát újra meg kellene tanítani az embereknek, és ebben oroszlánszerepet kellene vállalnia a médiának. Mert valljuk be őszintén, mi, sajtómunkások is ludasok vagyunk abban, hogy a mozikultúráról lassan már csak múlt időben beszélhetünk. Tudom, bagoly mondja verébnek, de az aktuális filmkritikák és a filmrecenziók csak nagyon ritkán kapnak teret napilapunkban, hetilapjainkban, a rádióink hullámhosszán és a televízióban. Márpedig ezek nélkül hiába is várjuk el, hogy telt ház legyen a filmszínházainkban.
Jeanne Moreau francia filmszínésznő a mozit a világ tükreként tartotta. Amennyiben igazat adunk neki, akkor végső ideje tükörbe néznünk, s gatyába ráznunk magunkat, mielőtt még túl késő lenne.
