A kormányszerkezet elromlásakor a hajó magától siklik, végtelen kérdéseivel a nagy kékség csupa rejtély, s immár a kapitánytól függ, akar-e eljutni valahová, követeli-e az irányt a biztonságos kikötő felé, egyszóval igényli-e a szilárd támpontot, amely minden cselekvés kulcsa, vagy megbarátkozik a véletlen princípiumával. Szabó Palócz számára egyedül és szigorúan elhatárolható módon az irodalom kínálkozik megbízható talapzatnak, amely elvezethet az öndefiniálás tisztázásának önelhelyező kísérletéhez – a kötet (az Ünnepi Könyvhét részeseként) voltaképpen erről szól. Szerzőnk mindehhez társakat keres, irodalmi kapcsolatokat elemez (József Attila és Babits), térvallatóhoz próbál iránytűt találni (a Tájversben Ady, Radnóti, Petőfi és Arany megszólítása), majd sorra kerülnek honi íróink is (Deák Ferenc, Böndör Pál, Verebes Ernő például). A helykeresés kapcsolódási szálait vizsgálva valójában a mik vagyunk?, kik vagyunk? kérdések sorjáznak, de nem dobbantó indulattal, inkább engesztelő szelídséggel. Az elfogadás tónusa ugyan kizárja a markánsabb impulzusokat, de e versek vándora – a lezáratlan dolgok és tények nehezékeit cipelve – mintha belül mégis állandó légszomjjal küszködne, a feszítő kételyek pedig rendre feloldatlanul maradnak. Ez az út viszont egyenesen a ködvilágba vezet, ahol furcsa mód mintha minden a helyén lenne. S innen már lehetséges az elrugaszkodás, e puhán beborító gyolcshalmaz válik „az egyetlen valósággá”, a megélhetőség kizárólagos formájává, amely persze egyben „minden remények legfőbb vesztőhelye” is. De ekkor a szavak – a kifutópályát elhagyva – már szabadon szárnyalnak, önmagukat is generálva, az egyes sorok időnkénti megismétlődéseinek érdekes technikája és a belső rímek révén pedig a versszöveg hömpölygése, áramlása szinte már megállíthatatlan. Szabó Palócz Attila ezáltal saját írásmódjába is beavatja az olvasót, ezt támasztja alá a nyilván nem véletlenül közölt idézet: „Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét”.
A szó fegyelméhez való ragaszkodás ugyanakkor előtérbe helyezi a költő másik dilemmáját is: mennyit adni önmagából, „amennyi még elviselhető, amennyi adatott”. A lelket kisimító szembesülés finom játéka ez cselekvés és tétlenség, rend és káosz mozgó váltakozásaiban, szerzőnk azonban a döntést (ezzel együtt az önéletrajz hitelét is) inkább a szavakra bízza. Ez a fajta költészet (és gondolkodásmód) ugyanis azt az elképzelést próbálja érvényre juttatni, miszerint a folyamatosan jelenidejű világ tényei a fogalmakban neveződnek meg, a világmindenség lényegében gondolt világ, az összefüggések felismerése csupán gondolati síkon valósul meg. A valódihoz vezető közelférkőzés tehát voltaképpen csak a szavak révén elérhető, s ezzel az eredendő fikcióval való kénytelen barátkozás emeli igen magas rangra a szóazonosítás műhelymunka-apparátusát. A Köd című kötet tehát – önnaplóként – az objektív és egyéni lét behelyettesítésére tett sajátos fogalomrendszer megalkotását célzó költői kísérlet, a szavak hierarchiájában eligazodó összhangteremtés igényével.
