Máté evangélista esete Krasznu Hajnalkával

Zsigerit feszítő tartalmát várván,

árván gubbasztott magas trónján

a büszke Hős

hús feszül húsnak, mint

behasadt köröm a húrnak, ja,

dohánylével pökdösöm, dúsan

berregő szúnyoghad halad

tatfelől egyre közelebb

King Kong feje kereplő

katlan, belseje kong –

jobbára lakatlan.

Emeld fel a seggedet, Hős! Én hősöm, barátom és testvérem! Kései Hajnal hasad az estéből, a menyecskék seprik ki a csehót sebtiben, fél kilenc az óra, lassan térjünk már nyugovóra talán, avagy baktassunk még át hat–nyóc fröccsre a Lila Lóba, mint szólasz, testvér? – Álmodó Arimán feje laterna magica gyanánt fénylett az amúgy pókhálós félhomályba visszavonuló Söprűs kocsma sarkában, a kockás, telihamuzott, kopott abrosz szolgálatkészen felhullámzott, megcsördítve hátán a hamuzót és a poharakat. – Induluuunk máris – nyerített vidáman a pult felé –, csak előbb tölts még egy fél itcével, Andreám, galambom! – Odvas szemével a közelben hajungáló fehérnép szépen domborodó hátsói felé sepert alattomban, s egyhamar igyekezett csomót kötni varacskos szájszagára, mielőtt az öreg Csikágó lánya oda nem ért az ő asztalukhoz, hogy ők maguk nyögdécselve megpróbáljanak álló testhelyzetbe lavírozni, s a székeiket megemelni, hogy a jány az asztal alól is kikergethesse a port és a szemetet, mint ahogyan azt hőseinkkel is véghez fogja vinni úgy egy fertályóra elmúltával. – Jól áll a kezedbe’ ez a szerszám, angyalom, hát még a farod alatt milyen jót mutatna!… – kacsintott a leányzó felé egy bandzsításnyit, majd meg önnön csuklásától nem hallotta amannak félre elmormogott feleletét. – Introibo ad altara Dei!

Nókutu brugybandzó – böffentette Máté evangélista, hab gyűlt a szája sarkában, nem kevés, és a széket a markában felejtvén sebesen eltántorgott a budi irányába. Öreg Hitlerék még most sem fejezték be a rexjátszmát, pedig Andi már a rádiót is kikapcsolta, széles mozdulatokkal mosogatta az utolsó korsókat, miután a miénket még kelletlen fintorral újratöltötte. Máté evangélista kénytelen volt kivárni, amíg Kispetőfi üt, aztán öreg Hitler szolgálatkészen félreáll a budibejáratból, még az ajtót is kitárja becses személyed előtt, még a villanyt is felkapcsolja, amíg beeriszt. Máté evangélista sűrű, fojtott brekegések közepette távozik a klozet jótékony rejtekére, szaporán húzná be az ajtót maga után, de a szék a résben fennakadt.

Amennyiben a Világmindenséget órjás hagymafejként kettészelnénk, ez a krimó lenne benne a kettévágott kukac alsóbb fertálya, ahová Él Saddáj, áldassék a neve mindörökké, csupán elvétve tekint, akkor is csak reszketve, ujjai résén át óvatosan. (Miközben Álmodó Arimán erre gondol, Máté evangélista italát is elkezdi kortyolgatni, elfelejt visszaülni, a széket az asztal mellé visszacsattantani. Hol van már ez a péder, meddig okádik?!…) Mindig csak a Juventust hallgatják, az öreg halászok, micsoda figurák!, hehejj!, néhányszor hoztam be valami rendesebb muzsikát, a Red Hot Chilire riszáltak a beszittyózott vén fütykösök, de a Doorsot már nem vette be a gyuhájuk, mi ez a szar?!, szörnyülködték, Andi, vedd ki azonnal!… Á, bassza meg!, az átlagéletkor hetven körül lehet, beleszámítva kettőnket, meg a zsenge pincérlányokat is… egyetlen fiatalabb falusi suttyó tévedt csak be ide, mióta a levegőt itt rontjuk, az is kárnak, mert rendesen helyére billentette az orcátlanul handabandázó Álmodó Arimánt, aki úgy óbégatott, mint akit elevenen nyúznak, s mint aki ezt kegyetlenül élvezi egyúttal, no, azt izomból orrba baszta… Bár utóbb meg is bánhatta, mivel Álmodó Arimán – aki a születésnapos Máté evangélistával kora reggel óta sört vedelt a munkásszállóban, és csak az ünnepi gulyáslevest elfogyasztván tért be a Söprűsbe kora délután, hogy ott estig még néhány korsó cseresznyepaprikás, szegfűszeges/fahéjas, mikróban forralt borocskát legurítsanak –, szóval Álmodó Arimán csak elhallgatott – ennyit azért elért a kétszer kettes vidéki csodavitéz, meg kell hagyni! –, békésen nyelte tovább befele a forró nektárt, aztán amikor észrevette, hogy gyűszűnyi sötétvörös cseppek koppannak az asztalon, a korsója mellett, kért Máté evangélistától egy zsebkendőt. Az komótosan felállt, a zsebében kotorászott, miközben a szilaj bivalybasznádi lovag eszeveszetten toporzékolt, s most már maga is üvöltött, hogy mi van, te kis fasz, te is akarsz egyet?!! De hamarosan elcsendesedett, mivel hőseink egyetlen pillantásra sem méltatták őkelmét. Kisvártatva ki is oldalgott a kocsmából.

Mormogi papa mesét mesél nekem, altatót, mint anyukám – aludj el szépen, bazdmeg! –, nincs mit tenni, az ember bólogat, fejet csóvál, mosolyog, vagy szomorú pofát vág, de! Jól kell ám működnie az intuíciónak, hiszen egyetlen szó sem vehető immár ki, miután az öreg belelendült, azt’ ki a Jóisten tudhatja, arról mesél-e, a kisunokája milyen szépen szavalta el múlt szombaton a Talpramagyart, avagy hogy a drága felesége hogyan hagyta volt itt eme gyászos árnyékvilágot… És Andi ad neki még egy utolsó feketét… cirka a hetedik lehet, amióta három körül – nyitásra, mint mi is – befutott… Mi van itt ma?… Mrr-mr-mrr… És Máté evangélista még mindig a kló mélyén… Meg kéne nézni… Áá, ha le is húzta magát, akkor is visszatalál, olyan nincs, hogy ő valahonnan vissza ne találna!… Araszol a fény felé, mint a molylepke részeg hernyó korában.

Mindhármuknak – amikor még Tilla is itt lakott a munkásszálló rozoga szobáinak egyikében – megvolt a maga szíve választottja a három kisegítő pincérlánka közül, de egyedül Tilla jutott valamire – volt egy kis focipálya melletti romantika, aztán egy kihagyott találka Tilla részéről, aztán a lovag virágot vitt (egy árva szál rózsát, hehh!), a leányzó elolvadt ettől, de, hajh!, fájdalom!, Tilla beköltözött a városi diákszállóba, nem jött többé, a lány hervadozott – a másik kettő pedig ugyanezt tette: mivel Álmodó Arimán és Máté evangélista viszont maradtak… Hajnalka volt közülük a legfiatalkább, persze hogy nehezen bírta a gyomra Máté evangélista bravúrjait, mint ez a mai is itt, ím, hogy kora este – igaz, egész napos masszív fogyasztást követően! – habzó szájjal a budiba csörtet, aztán a porcelánbusz volánjára borulva édesdeden elszunnyad. Az enyém, nos… Edit vagy Teodóra, ki emlékszik arra már… nem is tudom, mi volt… bizonyára ő is besokallt, hogy minden alkalommal, mire összeszedtem a bátorságot, hogy megszólítsam… addigra jobb lett volna, ha nem teszem ezt… No de miről is jutott mindez az eszembe?… Hát hogy itt jön az öregje!… Jaj, csak ezt ne!…

Itt jön befele szaporán, a jó öreg Csikágó, már előre hadonászik, vigyorog, too weird to live, too rare to die, Andi arca – s gondolom, a gyomra is – összerándul, csak jön, jön, feltartóztathatatlanul, mit neki záróra?!, ránt egyet a gatya korcán, s elégedett altáji durrantással az asztal és a szék közé zuhan. A legkiakadtabb fickó, akivel, mióta ezen a tanyán éljük világunkat, megismerkedtem. Mit nekünk záróra?! – sikoltja vidáman Álmodó Arimán, és rábólint, amikor az öreg huligán, Mormogi papát szelíden félrehessegetve végre a székre telepszik, sőt Álmodó Arimánt is a saját lócájára taszajtja. Na ja, a Falu Szája!… rólunk is megy a suskus keményen, de az öreg viszi a pálmát a botránycsinálásban, mert, képppzeld!, egyszer mezítláb jött be a kocsmába, annyira készen vót!… Szörnyű!, mondom, és…? És ennyi… a feleségének kellett hazacipelnie… a kislánya napokig pirult a pult mögött… No hiszen, mondok, ez aztán valóban botrányos!… (félre) Hahh, ismernétek csak a mi eseteinket… lenne boszorkánymester-égetés… Persze rólunk is megvan már a vélemény… Nem kellett hosszú időnek eltelnie, néhány hét után már olvastam a tekintetekből… A lerakatban sem kérdezték, mint az öreg halászokat, hogy: „Erőset vagy édeset, Armi bácsi?” Vagy sejtették, hogy csakis a kerítésszaggató érdekel? … … Meg a fűszeresnél is az a pimasz Ésmég, sose kérdezte meg, mint másokat, mindig a vastag héjú kenyeret adta… De azé’ mily szépen beilleszkedtünk ide Máté evangélistával! Hamar megvolt persze a renoménk, szó se róla, de hát az öreg halászoknak is megvolt, igaz, nekik hosszú évek kitartó munkájába tellett elérni azt, amit mi már az első hónapokban kiküzdöttünk magunknak. Kicsiny falum, Nagygombos… a szívem visszahúz: faces turn dark around me – the Big Button Blues.

Hádededeee! Denemazé! Hanemazé! – Máté evangélista jön vissza a vécérül. Ennél még a Juventus is faszább volt, látom Andi arcán, hogy hasonló juthatott eszébe. Azzal a különbséggel, hogy nekem ez is szép. Neki meg ez is szar. Hahh, ezé’ legyé’ inkább mindig a söntésnek az innenső oldalán, babám! A Mormogi papa eddigre a feketéjébe temetkezett, Álmodó Arimán, felkészülve a legnagyobb felháborodásra, kiszürcsölte már Máté evangélista korsójából is az utolsó cseppeket, viszont az öreg Csikágó még egyre csak sorolja, hogyan kasztlizták be a múltkor közszeméremsértésért, meg milyen csípős cseresznyepaprikákat zabált meg nemrég, s azután hogyan fosott bele emiatt az otthoni cserépkályhába. Annyira gyűlölöm ilyenkor, hogy vizuális típus vagyok…

Két, kettő!, perc van még kilencig. A lányok nem ismernek könyörületet. Amíg ki nem nyitott az éjjel-nappali fogadó, a Lila Ló, s mi elfelejtettünk spájzolni a szállóban némi cefrét, hát… felkopott az állunk… Hatvan városa ide egy jó óra gyalog. Közelebb meg se baót, se kricsmi… No de ezen túl gond egy szál se! Tökéletes ez a hely, ez a csend, amelyet a Mindenható, áldassék a neve mindörökké, szempillájának neszezése sem zavar, s ha te sem zavarod, nos… nem basszák be az orrodat. Faluról városba, faluról városba vezérel a Sors egyre csak, mintha az életem egy sakktábla volna – de nem kell a fekete és fehér mezőket fehéren és feketén felfogni! Kilégzés és belégzés. Az Om és a párja. A tüdőként táguló Világegyetem az Élet és a Halál óramutatója. Másodpercre pontos.

Merre induljunk hát, barátom és testvérem? Fáj neki, ne csinádd mán! – kajabálnak utánunk az öreg halászok. – Nem fáj! – kiáltok vissza. – Nem fáj – emeli meg kőkemény koponyáját Máté evangélista maga is, amint az összeszántott, majd csonttá fagyott, hepehupás ösvényen Álmodó Arimán, részeg szánkó gyanánt, maga után húzza, vonszolja. Lila Ló vagy a Zagyva-part, ahol Máté evangélistát egy nagyobbacska kőnek támasztom, amíg megsodrom a cigit? (Itt álljunk is meg akkor. Az író szólott. Uff.)

Oh, Sista Moon – ezzel kezdődik majd (újra és ismét!) az Első Dal! –, Schubert és Korsakoff és Herr Beethoven osontak tova a dérrel meghintett pázsiton, a folyócska mentén, melynek sodra a jég alatt gyémántcsokrokat szállít, hogy Szolnoknál a Tiszánkba ömölve Hozzád vigye el, homlokomat össze és vissza nyálazó Múzsa, Mindenem, Te, elalvásban és ébredésben, minden gondolatom és rezdülésem csupán: Te vagy. Én vagyok.

Mi vagyunk.

Zrüngüdzü-tütü vartyog a sarokban, egy embernek volt hat fia – haramia? Nem, maffia… –, mind a hat csizmadia: Simi, Samu, Sámuel, Dini, Dani, Dániel… Dán-él.

Novellát írok, odabasz. Dokumentálom az eseményeket. Ezért fizet a Zűristen.

Máté evangélista mögött nem csupán a jégpáncél, de még a kő kemény epidermisze is olvadni kezdett odakünn a Zagyva-parton, miközben Álmodó Arimán koponyája körül szikrák pattogtak a csendes, falusi éjszakában. A végére Tchaikovsky merengő apró ábrándjai maradnak a híd alatti jégen sré vizavé.

Mielőtt utolsó nagy lendületet vett, Álmodó Arimán még vihorászva felidézte a képet, amit aznap este a krimó ajtajában a végén hallott és látott: Jöttek kifele Máté evangélistával a Söprűsbül, azt’ a „hall”-ban ott ült a Pista bátyó vagy öt-hat egymásba illesztett műanyag karosszékben, úgy megyek, ahogy jöttem, totyogott kifele a kocsmábul serényen, aztán beletottyant a székekbe, mer’ kifáradt. Mondjuk, annyira nem is csodálom. Átlag negyedóránként néz be a Söprűsbe egy-egy újabb öreg halász, akik közül tízből kilenc úgy kezdi, hogy „Mit iszik, Pista bátyám? Kommersz körtét, úgy-e?” Hát ja. Leült az öreg. A legvénebb vén Nagygomboson. Kilencven és a halál között. Azt mondja a Hajni faterja: „Engem nem érdekel, hogy öt-hat széken ül egyszerre, de azé’ mégis…” Mire a Kispetőfi a bajsza alól mogorván megszólal: „De engem érdekel!…”

Máté evangélista nevezetes esete

Krasznu Hajnalkával ugyan

meg nem említtetett,

mivel eme nevezetes eset

valójában meg sem esett

kortyolok egy fürgét, sebeset,

aztán mindenki, amerre látja,

járja, jómagam kiszakadnék már

szívesen a rímbül, érezném magam

kívül inkább, lesném csak

kényelmes páholybul: inkák

közül ki hát a leginkább?