„Ez egy sajátos utazás. Csak úgy. Nem a valahová való eljutás a cél. A látszólag semmibe révedő tekintet is valamire rögzül. Nézek. Látok. Az út, a tudat pillanatképei maguktól exponálódnak agyamban. Izgalmas és misztikus az idő végtelen folyamatából kiragadni egyetlen intervallumot. Elkapni a lényegest. Az egyszerit. A nem reprodukálhatót. Átmenteni a tárgyiasult világot a formai világba. Formába önteni az érzetet, amit kelt a nézés. Befogadni a fényérzékeny örök valóságba. Időtlenné, méltóságteljessé, fennköltté tenni a pillanatot. Az időt kimerevítő kézmozdulat nyomán a látvány múlttá válik, matériává, tapinthatóan porózussá. Lassan telítődik fénnyel a papír. Megannyi itt és most. Fénymágia. A pillanatnyi valóság kivonatolt vetülete. Lét-kvintesszencia. Instant” – írja Csík Mónika Instant című kötetének címadó alkotásában, önmaga határozva meg hetvenkét rövid- és mikroprózát tartalmazó művének lényegét. Kötetbe gyűjtött írásaiban a szerzőnő legtöbbször az idő roskatag várfalából kiragadott pillanatot örökíti meg, annak mozdulatlanságát foglalja szavakba, illetve egy tényleges képet hív életre szavak által. Ez sok esetben szó szerint értendő, hiszen – bár a kötetben nem említődik – Csík Mónika prózáinak zömét fényképek alapján írta meg. Nem is akármilyen fotóművészek alkotásai nyomán, amiről a Sikoly irodalmi és művészeti folyóirat és a Magyar SzóÜveggolyó című kulturális mellékletének olvasói korábban már meggyőződhettek: Bartis Attila, Gergely József, Kószó Attila, Lennert Géza, Molnár Edvárd és Vicai Olivér egyes képei segítették elő e prózák egy részének a létrejöttét.
A tartalmilag és műfajilag egyaránt eklektikusnak nevezhető kötet hat meglehetősen egységesnek nevezhető ciklusra tagolódik. A Memento Mori! című első ciklusba gyűjtött félperceseket a bennük megtéveszthetetlenül felsejlő bácskai táj és bácskai ember, másrészt pedig a halál tényszerűsége, az elkerülhetetlen elmúlással való szembesülés szövi egybe, legyen szó tájképről, amelybe az ősök lépteik nyomán vájták bele magukat (Sajkáslak);anyáról és lányáról, akik szárízékkel rejtik el az erőszakolni szándékozó katona holttestét (Hóban); falusi asszonyról, aki a mélyhűtőben őrzi férje levágott lábát, hogy majd együtt temessék el vele (Memento Mori!); az épület lakóinak élettörténetéről árulkodó lépcsőházról (Lépcsőház); vagy a borostyánnal benőtt kisautó nyoma veszett gazdájáról szőtt lírai monológjáról: „Kár, hogy nem nőttek szárnyaid, mint a táltosoknak, hogy együtt röpüljünk, túl a hegyeken, a rettentő óceánon, amelyről dalmát tengerészek meséltek még gyerekkoromban – suttogta egyszer a levélcsipkék közt átcsorgó holdfényt kémlelve, s a hangjában elhalkult a citeraszó” (Borostyánautó).
Az Arannyal vegyül a bögreazúr címet viselő második ciklusba hommage-ok kerültek, amelyekben a szerző poétikai világához közel álló múlt század első évtizedeire jellemző polgári miliő elevenedik meg: a korabeli Szabadka, Pest, Bécs, Prága, illetve Kosztolányi, Csáth, Márai, Kafka munkássága, de közvetetten Liszt, Tolnai és Márquez is megidéződnek. Az előző ciklushoz hasonlóan itt is számos próza közvetlenül bácskai, Kosztolányi és Csáth vonatkoztatásában mindenekelőtt szabadkai kötődésű. Kis Emma Brenner doktorhoz intézett szavaiban a helyi hiedelemvilág sajátos babonáiba nyerünk betekintést (A kis Emma); A varázsló kertje címűrövidpróza címében és tartalmában egyaránt Csáth egyik legismertebb novelláját idézi; a függönyt félrehúzva, az apró réseken leskelődő lányban Pacsirtára ismerhetünk (Védő ablakszárnyak); az ismeretlen elbeszélőtől pedig többek között a következőket tudjuk meg a Kornélkának szólított, ballonkabátos férfiról: „körbelengi valami alföldi spleen, olyan jellegzetes világfájdalom, ami rendületlenül rágja a lelket, és nincs is talán tőle szabadulás, mintha láthatatlan gyökerekkel szívná magába a földből, az alföldi porból mindenki, aki innen származik, ez az életidegenség felismerhetőbb, mint a szégyenbélyeg, beleégett a génjeinkbe, cipeljük magunkkal, amíg orra nem bukunk” (Esti). Nem kevésbé érdekes a ciklus többi darabja is, elsősorban a Vakablak című, amely tulajdonképpen Kafka Az átváltozás című elbeszélésének diszkrét továbbgondolása, és ezáltal a posztmodernitás apró gyöngyszeme. Az Arannyal vegyül a bögreazúrban a monológ egyik sajátos formája is megjelenik: a levél. Üdítően hat a találkozás a különféle elektronikai szerkentyűk következtében mára a kihalás szélére sodródott műfajjal, még ha annak, az ifjú Verteréhez hasonlóan, költött változatáról legyen is szó. E-mailt, esemest vagy facebookos üzenetet aligha szokás a következő szavakkal zárni: „Kedvesem, a csönd az utolsó lépéssel kezdődik, az elrugaszkodással, ahogy a záruló szemhéjak lassan kettévágják a külvilágot” (Liszt).
A vidéki lét jelenének és közelmúltjának néhány pillanatát ragadja meg az Ismerős neszek című harmadik ciklus. Ezúttal is fontos szerepet kapnak a helyi jellegzetességek: a hagyományos jellegű nádvágás leírása (A nádban); a lakodalmas dőzsölés szinte szociográfiai megragadása (A lakodalmasok); a változó világ folyományaként munka nélkül maradt lókupec története (Lókupec) vagy a világdivati bolondériák betérése a falu mindennapjaiba (Garbo). A Balkán expressz című tárcanovella tartalmilag, de főképp formailag kilóg a ciklusból, de kár lett volna, ha kimarad ez a mű, amely egy vonat hálókupéjában közösen utazó hat idegen, és hetedikként a kalauz, alkalmi egymásrautaltságán keresztül szellemesen világít rá a Balkánon uralkodó gazdasági, erkölcsi, mentalitásbeli és kulturális állapotokra.
A Kimerevített pillanat címet viselő negyedik ciklus darabjai, ahogyan azt már a cikluscím is sugallja, egy-egy (fény)képbe meredt pillanatot transzponálnak szavakba. A jobbára cselekményt nélkülöző mikroprózák, esetenként lírai jegyzetek és prózaversek változatos képeket jelenítenek meg. A nagyvárosi lét mindennapjai: vonatállomás, plakátok, buszozó pár; a személyes kis dolgok, mint a pipa vagy a hőn őrzött régi fotók, továbbá a kávéfelszolgálás pillanatának, egy próbababa kezének, egy nádas övezte tónak, a redőnyön beáramló hajnali fénnyel megvilágított szobának, egy tányér kocsonyalébe meredt disznófarok történetének vagy egy megfagyott levélnek, a nyár „arannyal átszőtt, bronzselymű, elorzott” kincsének a lírai leírásai váltják egymást a ciklusban.
A Végtelen folyammá duzzad az idő című ötödik ciklusban jut leginkább kifejezésre Csík Mónika mesélésre való hajlama, legyen szó enyhe erotikába hajló naplóbejegyzésről, egy auralátó táncosnő élettörténetének taglalásáról, vagy a magyar őstörténet és sámánizmus jegyében született meséről, míg a Pulóver nélkül című hatodik ciklusban egészében véve a szerzőnő gondolatvilága érhető tetten. A kötetzáró ciklusba jószerivel értekező prózák kerültek, amelyek a fotó és a színházi képek felelevenítése révén a mű és a lét értelmezhetőségének sokféleségét boncolgatják a lírai kisesszé eszköztárának felhasználásával. A kötetben a színház kimondatlanul is az élet szimbólumaként értelmezendő, amely „minden egyes néző számára – a saját tapasztalatainak függvényében – más-más, személyre szabott, bűbájos mesét rejteget” (Át a sárga úton).
Ahogyan azt az idézetek is tanúsítják, Csík Mónika prózavilágának líraisága és meseszerűsége a legnagyobb erőssége. Nyelvezete költőiségének és ősi legendákat idéző történetszövésének köszönhetően a szerzőnő olykor a cselekmény puszta sejtetésével, máskor pedig egy adott kép aprólékos leírásával képes mindössze néhány sorban egyaránt meggyőzően elmondani történetét. Olyan prózák ezek, amelyeket csakis egy költő írhat. Nyilvánvalóan ennek a lírai töltetnek köszönhető, hogy műfaji és tartalmi sokszínűsége ellenére az Instant hőseinek lételemeként kitapintható az elvágyakozás: álmaikba menekülnek, messzi, mesebeli, sosemvolt világokba áhítoznak, de minduntalan magához láncolja őket a hely: az ismerős táj, a járás és a szikes, akárcsak a szerzőnőt, akinek kötetét újra meg újra ugyanaz a magával ragadó alföldi spleen járja át, amelyet Térhatárok című versében is megfogalmazott: „Otthon-illatú gömb lett / a tér, a horizont csorba / peremén rőt totemként / akad fönn a Nap, // mehetnék el, / tehetnék mást, / alkothatnék valami újat, // de fogva tart s apránként / old fel magában e / vérszín-szép / bácskai alkonyat”.
