Kisgyermekként mindannyian szeretünk firkálni, aztán rajzolni – gyakran oda is, ahová nem lenne szabad –, az idő múlásával azonban egyre inkább teherré, kihívássá válik a rajzórák ideje. Hogyan emlékszel vissza az első, meghatározó képzőművészeti élményedre?
– Egészen kis koromban, 7 évesen írattak be szüleim a Népkörben akkor induló, Boros György grafikusművész által vezetett rajzszakkörre. Ez volt az első legfontosabb lépés, ami elindított azon az úton, amin ma is járok. Emlékszem, a tussal rajzolt, majd akvarellel kifestett apró tollú madarakra, a kislányok ezerféleképp megmintázott szoknyájára, később a rézkarc, valamint a linómetszés technikájának elsajátítására (talán inkább megkóstolására). Nincs tehát egyetlen, első meghatározó képzőművészeti élmény, inkább élmények összefonódó sokasága. Hét évig jártam erre a szakkörre, utána pedig egyetemi éveim alatt kerestem fel újra Gyurka bácsit – jó volt már felnőttebb fejjel beszélgetni vele. A mai napig tartom vele a kapcsolatot, sokat segített abban, hogy szabadkai kiállításokon szerepelhessek már akkor, amikor még időm javarészét Szegeden töltöttem.
Milyen út vezetett a grafikától a festészetig?
– Középiskolában nyomdaipari terméktervezést tanultam – ez szintén fontos állomása volt az életemnek, jelenleg is grafikusként dolgozom a szabadkai Creative Line design stúdióban, nyomdában. Az osztályfőnököm, Suhajda Zita festőművész ösztönzött arra, hogy mindenképpen képzőművészeti szakon kell tovább tanulnom, bíztatott, hitt a tehetségemben és kitartásomban, így esett a választásom Szegedre, ott első osztályban pedig Marosi Kata műtermi gyakorlatvezetőm irányított a festészet felé.
Úgy érzem, képeiden azokat a pillanatokat kívánod megragadni, amikor a fényhatásoknak köszönhetően akár a természeti, akár az urbánus táj, de egy-egy enteriőr is kivetkőzik önmagából, s a színek révén különleges, teljesen egyedi arculatot kap. Mi vonz a városhoz, a város helyszínekhez, és hogyan jutottál el ehhez az általad alkalmazott technikához?
– A második tanszékes kötelező csongrádi művésztelep volt az a fordulópont, ahol és amikor elkezdtem nem félni a papír-farost-vászon előtt. Azelőtt görcsösen ragaszkodtam a valóság élethű ábrázolásához. Ez eleinte segített volt a szabályok megtanulásában, a szerkezeti rajzolás, a perspektíva lényegének megértésében, a portré, az akt szerkezetének felépítésében, viszont később ez fajta a ragaszkodás elkezdett teherré válni, a képeim nehézkések lettek, érződött rajtuk a megfelelni akarás. Erre a mesterem, Aranyi Sándor festőművész hívta fel a figyelmemet, és az év végi jegyemen is megmutatkozott a negatív hatás. Volt dúlás-fúlás (persze magamban), egy kis sírás, minden, ami kell egy rossz vizsgaélményhez, de amint megnyugodtam, szépen lassan kezdtem megérteni a mesterem indokait. Egész nyáron át festettem, hogy javítsam a jegyemet, de leginkább azért, hogy áttörjem ezt a bizonyos gátat. Azon a művésztelepen a festésmódom felszabadult, az ecsetvonásaim lendületesebbek lettek, ekkor kezdtem barátkozni a “drip and splash”, csurgatásos technikával, és ekkor fedeztem fel azt is, hogy csupán egyetlen gesztus mekkora erővel bír, értékes kompozíciós elemmé tud válni, ha a megfelelő helyen van, a megfelelő színben, tónusban. És mivel Csongrádon, a Tisza partján tettem meg ezeket a felfedezéseket, fontos téma lett számomra a táj, az erdő, a folyó, a víztükör. Egyetemi éveim vége felé kezdtek átalakulni ezek a tájképek városképekké, az ecsetvonások átváltoztak épületté, ablakká, nedves aszfalttá, híddá – az esőfelhők viszont megmaradtak.
Egy munkáidról szóló méltatásban lírai hangulatok megfestőjeként emlegetnek. Markáns vonásaid, éles kontrasztjaid ellenére hogyan éred el azt a könnyedséget, amelyet a képeid sugároznak: mi a drip and splash titka?
– A líraiság talán a könnyed felületkezelésből eredhet, a lendületes ecsetvonások mögött esetleg felismerhetünk érzelmeket, a színvilágban lelki állapotokat, a sok apró részlet pedig talán mesélni tud valamit egy kis világról, egy kicsinyke univerzumról. Nagy rajongója vagyok a gesztusfestészetnek, ami az absztrakt expresszionizmus egyik irányvonala. Festés közben az egyik legfontosabb dolog számomra a tervezett, irányított véletlenszerűség. A festés szinte automatikusan zajlik (itt jön be a drip and splash technika), mégis tudatos valamilyen szinten: figyelek a kompozícióra, próbálom egyensúlyban tartani a képet, keresem a véletlenül létrejött értékes foltokat, csurgatásokat, azokat megtartom, és így épül fel a kép. Geometrizált formákat is előszeretettel viszek a vásznaimra, harmóniát keresve expresszív és konstruktív között.
Akár zöld napot, akár realisztikus pirkadatot vagy a már említett esőfelhőket látunk a vásznaidon, az lehet az érzésünk, a megjelenített valóságrészlet önmagában teljes, befejezett és örökérvényű. Miért keresed az eget, az égi harmóniát?
– Az ég, mint motívum, számomra a nagy, lehetőségekkel teli felületet jelenti, itt jelenhetnek meg a leglendületesebb, legmarkánsabb ecsetvonásaim. Talán az égbolt megfestését élvezem mind közül a leginkább. Most, ahogy ezt így leírtam, az a gondolatom támadt, miért is nem festek csupa eget? Kellene egy ilyen sorozat.
Korábban festettél portrékat, aktokat, a 2015-ös évben pedig számos hommage-jellegű alkotást láthattunk tőled, gondolok itt a Monet vagy a Tóth Ferenc emlékének szentelt képekre, de illusztráltál már díjakhoz oklevelet, és jelenleg pedig a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház egyik darabjának díszletén dolgozol. Hogy látod, milyen irányban alakul a pályád, mit szeretnél ebben az évben és később megvalósítani?
– Ezek a dolgok maguktól jönnek, általában nem tervezek előre, hanem hagyom, hogy egyik lehetőség kibontakozzon a másikból. Az említett díszletfestés is spontán jött, Döbrei Dénes megismerte a munkáimat, szimpatikus lett számára a látványvilágom, és felkért a Furcsa hurok című előadás díszletének megfestésére. Nagyon élvezem a munkát, kihívás számomra, hiszen ez teljesen más műfaj. Örömmel fedeztem fel, hogy ugyanúgy tudok odaállni a megfestendő díszlethez térben, mint ahogy általában egy vászon elé állok, ugyanazzal a lendülettel működik a festés folyamata. Soha nem voltam még ilyen közel színházhoz: izgalmas volt belelesni a próbákba, első sorból figyelni, hogyan alakul a darab, hogyan zajlik a rendezés, hogyan szellemülnek át a színészek, milyen módszerrel készülnek a kellékek. Kemény munka zajlik a kulisszák mögött, leleményesség és improvizáció.
Összesen már vagy egy tucat önálló és csoportos kiállításon vagy túl, legutóbb tavaly ősszel Ott címmel voltak láthatók festményeid az Újvidéki Színház aulájában. Az ezekről készült képeidet tartalmazó Facebook-albumodnak találóan a KiállítáSOKK nevet adtad, de ugyanitt önálló szerzői oldallal is rendelkezel, valamint az egyik legnépszerűbb fotómegosztón is jelen vagy. Szerinted mennyiben játszik szerepet az önmenedzselés abban, hogy ilyen módon ismertebbé válj?
– Szerintem nagyon fontos az online jelenlét is. Így sok emberhez eljutnak a munkáim, olyanokhoz is, akik nem járnak kiállításokra, viszont kedvelik a képzőművészetet, azt a vonalat, amit képviselek. Kapcsolattartás szempontjából is jelentősek ezek az internetes felületek, a legtöbb eladásomat a Facebook- és Flickr-oldalam segítségével bonyolítom, valamint a kiállítások megbeszélése, szervezése, képek válogatása is itt történik.
Milyen kiállításokra számíthatunk tőled 2016-ban?
– Kiállítás értékűnek tartom a Furcsa hurok című színdarabot, aminek a bemutatója január 29-én lesz a Kosztolányi Dezső Színházban. Előtte egy nappal, január 28-án Danyi Zoltán könyvbemutatója lesz a Zentai Alkotóházban, amit egybekötünk egy kisebb önálló kiállítással. Miután ez a két esemény lecsengett, új festmények készítésére szeretnék koncentrálni.
2014-ben Csabai László Száraz évszak, 2015-ben pedig Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényéhez készítettél fedőlapillusztrációt. Hogyan kerültél kapcsolatba a Magvető Könyvkiadóval?
– Kapcsolatomat a Magvető Könyvkiadóval közvetetten a Híd folyóiratnak köszönhetem. A 2014. júliusi Hídban megjelentek a festményeim, amikre a kishegyesi bemutatón felfigyelt György Péter esztéta, az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének igazgatója. Megkért, hogy küldjem el neki digitálisan néhány festményemet, váltottunk néhány levelet, majd összekötött Pintér Józseffel, a Magvető grafikusával. József, miután a festményeim közül online csipegetett, hamarosan jelentkezett a Száraz évszak képem alapján készült borítótervével, majd fél év múlva ugyanígy tett Danyi Zoltán A dögeltakarító című kötetének borítójával. Ennek a kooperációnak az egyik legszerencsésebb hozadéka, hogy megismerkedhettem Danyi Zoltánnal, akinél immár otthonra lelt a könyvének borítóján szereplő festménypár. Mindezek után Zoli nyitotta meg a Mezei Kinga által szervezett Ott című kiállításomat az Újvidéki Színházban.
Örömmel tapasztalom, hogy napjainkban ismét divat igényes képzőművészeti alkotásokat ajándékozni különféle alkalmakra. Milyen piaca van vidékünkön a képeknek? Meg lehet ebből élni?
– Nem mondhatnám túl jónak a hazai piacot. Aki csak festésből tud megélni, az valószínűleg inkább külföldön adja el a képeit. Viszont a képzőművészeti alkotások ajándékozásának fellendülésével – ha fogalmazhatunk így – nekem is volt szerencsém találkozni, az utóbbi egy-két évben többször is felkerestek közelebbi-távolabbi ismerősök festmény vásárlása céljából, például nászajándék gyanánt. Rendelés is előfordul, de most már csakis úgy, ha szabad kezet kapok, nincs megkötés a vásárló irányából, esetleg annyi, hogy egy adott színvilághoz kell alkalmazkodnom.
Aktívan tevékenykedsz különféle képzőművészeti csoportosulásokban, alkotótáborokban, elég ha a TAKT-ra vagy a Ctrl V csoport tavalyi kiállítására utalok. Mi a véleményed a vajdasági képzőművészeti élet jelenlegi állapotáról?
– Igyekszem évente legalább kettő-három művésztelepen részt venni, ezt nagyon fontosnak tartom. Kizökkent a hétköznapokból, inspirál a körülöttem lévők alkotása, elindíthat akár egy új útvonalon is. Eddig minden művésztelep után gazdagodtam valamivel. A 2013-as évi TAKT például nagyon érdekesre sikeredett, a játék témakörében zajlott az alkotás. Bacsa Melindával közös akciót terveltünk ki: egy 2x2 méteres festővásznat leterítettünk a földre, ráfeküdtünk egy előre meghatározott pózban, majd a többiek festékkel öntöttek, csapokdtak le minket, ezáltal a vásznon megamaradt a negatív formánk – száradás után kifeszítettük a vásznat, majd Melinda és én egy keveset még rádolgoztunk a képre, s így lett végterméke az akciónak. Jó játék volt!
Ami a vajdasági képzőművészeti élet jelenlegi állapotát illeti, lehetne jobb is. Lehetne több jó kiállítás, kevés a külföldi anyag, ami inspirálná az itthoni képzőművészeket, ugyanez a helyzet az olyan pályázatokkal, ösztöndíjakkal, ami a fiatal művészek fejlődését biztosítaná (itt nem csak a hallgatókra gondolok, hanem a már diplomás fiatalokra, akik elvégezték az egyetemet, hirtelen kikerülnek az életbe, munkát kell vállalniuk a megélhetésért, de lehet ezt már egyetem közben megtették, és mindezek mellett nem, vagy alig jut idejük alkotásra, fejlődésre). Viszont pozitívumként meg kell említenem a fiatal generáció összefogását, aktív jelenlétét a szakmában, akikkel jórészt a TAKTon, vagy éppen az ómoravicai Olaf Art Camp művésztelepeken ismerkedtünk meg, melyeknek visszajáró tagjai vagyunk. Nemrégiben a Híd Kör Art csoportban kezdtünk együtt tevékenykedni, kiállítani, irodalommal összefonódva.
(Az írás Kilátó mellékletünkben jelent meg.)
