A képzelt betegben Kolikaczius doktor úr szerepében láthatjuk viszont Szilágyi Áront, aki idén végzett az újvidéki Művészeti Akadémia negyedik évfolyamán, és immáron negyedszer szerepel tanyaszínházi előadásban.
– Azért szeretek Tanyaszínházba jönni, mert ki lehet mozdulni a gyors, pezsgő világból, az egyik napról a másikra való élésből, kicsit el lehet lazulni, és igazából élvezi az ember a társaságot és a jókedvet. Nincs az a gyors világ, nincs buszzúgás, hanem kicsit újjá tudunk születni.
A színésznövendéket arról is kérdeztük, jelentenek-e kihívást számukra a nap mint nap változó helyszínek, Áron pedig beszélt eddigi legmaradandóbb vándorszínházi élményeiről, illetve a közönség reakcióiról is:
– Vannak olyan helyek, ahol jobb az akusztika, vannak olyanok, ahol rosszabb, így a hangerőre nagyon oda kell figyelni, hogy a leghátsó sor is hallja az embert. Mert van, ahol épületek, házak között játszunk, máskor viszont játszótéren, vásártéren vagyunk, ahol nincs semmi, ami visszaveri a hangot. Ennyi az egyedüli, ami helyszínről helyszínre változik, a többi az marad. Nekem a traktorozás a legjobb, az, hogy megnéznek bennünket az emberek, és olyan érzésem van, mintha kicsit marslakónak néznének, különösen most ebben a helyzetben, amikor a bevándorlás-kivándorlás a kérdés. Rengetegszer van olyan érzésünk, amikor az emberek ránk néznek, hogy azt kérdezik maguktól, kik ezek. Utána meglátják a logót és intenek, de először nagyon csúnyán néznek ránk. És az utazás, ez a módszer, ahogy ez zajlik, ez az, ami nagyon megmarad az emberben. Nagyon szeretem, a hátsó pótkocsin szoktam utazni, amin még sátor sincs, és az a kilátás… az megéri. Ha nem jöttem volna a Tanyaszínházba, akkor szerintem Vajdaságnak – még így sem jártam be a száz százalékát, de még a felét sem jártam volna be önszántamból. Szerintem nagyon hálás a vajdasági közönség, jó hallani, ahogy a falusi ember reagál – és ezzel senkit sem akarok lenézni. Mert Újvidéken vagy más színházakban egy-egy előadás után azért az emberek megtartják maguk között a véleményüket. Ha hallasz is valamilyen véleményt, az úgy inkább valaki mástól származik, de nem direkt a nézőtől. Itt pedig az az érdekes, amikor a nénik és bácsik előadás után hangosan elkezdenek beszélni, hogy jól megmondták a fiatalok, akkor az jó érzés.
