Szemet szemért, fogat fogért! Akár ez is lehetne a jelmondata a szabadkai Népszínház Magyar Társulata és a budapesti Katona József Színház Máté Gábor által rendezett Vörös című előadásának. A mi múltunkról van szó, amelyet még mindig rendezetlenül cipelünk magunkban, a szívünkben, a hátunkon, habár már egyre kevésbé akad a világháborús eseményekre tisztán emlékező ember közöttünk, még mindig nem történt meg az igazság teljes feltárása, még mindig mélyek a sebek, a megbékélésnek végképp itt lenne az ideje.
A Brestyánszki Boros Rozália színműve alapján készült produkció súlyos hangulatot áraszt, méltót ahhoz, amilyen az a vérzivataros időszak lehetett, amelyről sokan még csak mostanság értesülnek úgy igazából. Mert hiánypótló témakör ez, sokan – főleg a fiatalabb korosztály tagjai – nem is voltak tisztában azzal, hogy az oly sokszor visszavágyott titói érában sem volt minden fenékig tejfel, hogy „a Tito alatt jól éltünk” nem a teljes igazság, volt itt sok minden, amiről nem szabadott, és nem is nagyon akaródzott beszélni.
Itt viszont beszélnek, rettenetes dolgokról, a Trianon után elszakított Délvidék visszacsatolása utáni újvidéki razziáról és a Jugoszláviához történő visszacsatolás utáni megtorlásokról, amikor mindenféle bírósági eljárások nélkül emberek, magyarok és szerbek ezreit ölték meg magyarok és szerbek. Förtelmes, amire az ember képes, amikor bosszú lobban a szívében. Talán ez a legfontosabb mondanivalója ennek az előadásnak. Az, hogy mindannyian egyformák vagyunk, minden nép farkashordává képes válni, ha megérzi a vérszagot. Függetlenül attól, hogy azoknak a nagy része, akiknek a vérét veszi, ártatlan, semmit nem tett, mégis bűnhődnie kell, mert a megbélyegzés általános, kollektív a bűnösség. Ráadásul azoknak a nagy része se tehet tetteiről, aki fegyvert ragadott, mert félelmében tette, mert belekényszerítették a katonaruhába, mert abban a hiszemben élt, hogy a hazáját védi, illetve azt szeretné visszaszerezni.
Jól láttatja ezt az egyformaságot a szereposztás is, egyes színészek egyes jelenetekben nyárfalevélként reszkető magyarok, másik jelenetekben viszont vérszomjasan kurjongató szerbek, az egyik jelenetben a Duna partján kivégzésükre várnak, a másikban ők állnak a puska másik végén. Miközben végig valamiféle salak- vagy hamuszerű anyagban gázolnak bokáig, szinte sejtetve, hogy meg kell becsülnünk ezt a földet, mert őseink hamvain gázolunk, akármerre is menjünk a világban, ide van gyökeredzve a lábunk.
Fájdalom, reszketés, jajveszékelés volt részünk a múltban, de ezeket a sebeket fel kell tépni, hogy a megbékélésre esélyünk legyen, hogy megértsük, nem vagyunk se jobb, se rosszabb nép a másiknál, hogy meglegyen az akarat ahhoz, hogy megvilágosodjon mindenki előtt, amíg nem rendezzük fejünkben és lelkünkben ezeket a sérelmeket, addig újra meg újra megjelennek majd házaink falain a „Halál a magyarokra!”, „Szerbia a szerbeké!”, „Mindent vissza!”, „Vesszen Trianon!” és ezekhez hasonló falfirkák, addig nem vész ki a nemzetgyűlölet a lelkekből. Sok dolgunk van, vezetőinknek is nagyon sok lenne a teendőjük, ráadásul nincs idő késlekedni, mert itt élünk, akarjuk, nem akarjuk, egymás mellett élünk, és ha tisztában lennénk azzal, hogy mindnyájan bűnösök és bűntelenek vagyunk egy időben, meglehetnénk békében is egymással.
Szereplők: Ambrus Richárd m. v., Baráth Attila, Csernik Árpád, Dankó István, Fekete Ernő, G. Erdélyi Hermina, Hegymegi Máté, Kalmár Zsuzsa, Kovács Lehel, Körmöci Petronella, Mészáros Béla, Pálfi Ervin, Szilágyi Nándor, Szirtes Ági, Szőke Attila, valamint Vörös Csongor m. v. / Ábrahám János m. v. A hangfelvételeken közreműködött: Ujlaki Dénes, Rajkai Zoltán, Takátsy Péter, Wirth Tamás. Rendező: Máté Gábor.
