Az Énekelt Versek XXII. Zentai Fesztiváljának idei programsorozata csütörtökön este vette kezdetét a zentai Művelődési Házban Sudár Annamária versmondó és Török Máté verséneklő Látod-e, amit hallasz? című műsorával.
Az előadópáros azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy a költeményeket leemelje a papírról, és élőben szólaltassa meg, szavalva, énekelve – ahogyan azok őseredeti rendeltetése is diktálja. Emellett szándékukban áll még, hogy a 21. század multimédiás képekkel elárasztott és elkápráztatott emberének újra beizzítsák a „belső vetítővásznát”, hiszen a készen tálalt képmátrixszal ellentétben ez nem hagyja a képzeletét, fantáziáját elszegényesedni. Ha gyakrabban olvasnánk – nem feltétlenül csak – verseket, akkor először is egy kis csendet teremthetnénk magunk körül, hogy megfogalmazódhassanak bennünk az igazán lényeges kérdések – például: kik vagyunk?, mit keresünk itt?, mi a feladatunk? –, később pedig, urambocsá!, talán még válaszokra is lelhetünk e módon. Fontos és nehéz misszió ez – egyre fontosabb és egyre nehezebb –, de amíg akad, aki vállára meri venni ezt a keresztet, addig remény is marad, hogy talpa alól a talajt, feje felől az eget ne veszítse el végleg ez a kába és elvarázsolt emberiség.
Annamária és Máté összeállításában a nagy klasszikusok – többek között Arany János, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Weöres Sándor – mellett kortárs költők versei is elhangzottak.
Egy pad, egy nő, egy férfi, két mikrofon és egy szál gitár – egyszerű „recept” egyszerű „hozzávalói”. Mindkét kebelből erőteljesen zengő, ugyanakkor bársonyos hang száll felfelé, mellé többnyire bontott akkordok – bár Máté olykor azért oda-odacsap! –, és hozzá még a halhatatlan strófák… lúdbőröztető a végeredmény. Az egyszerűségben lakozó szépség és gyönyör. Ahogyan egykor a költőknek, úgy ma verseik közvetítőinek is sűrűn osztotta homlokcsókját a múzsa.
Bizony: láttuk is…
