A karácsonyt folyton az a vád éri, hogy ma már nem más, mint a fogyasztói társadalom orgiája. A gyártósorok és bevásárlóközpontok minden évben türelmetlenül várják a karácsony időszakát, évről évre egyre nagyobb forgalmat és bevételt remélve, a kirakatokban pedig akciók tömkelege csábítja az embereket vásárlásra. Ezenkívül sokszor olyan vádakat is hallhatunk, miszerint a karácsonyt csupán egy családi ünneppé degradáltuk, deszakralizáltuk, elvéve valós jelentését. Többször olyan észrevétel is elhangzik, miszerint nem a karácsony a kereszténység legnagyobb ünnepe, hanem a húsvét.
Mindegyik vádban, vagy inkább észrevételben van némi igazság. Valóban nem a Jézus születésének napját ünneplő karácsony, hanem a Krisztus feltámadását hirdető húsvét a kereszténység központi mozzanata, lényege. Az ősegyház Jézus születésével évszázadokig nem is foglalkozott. Az is igaz, hogy a karácsonyra a világon sokan családi ünnepként tekintenek, a szeretet ünnepének nevezik. De az is igaz, hogy manapság egész iparág fejlődött ki a karácsonyi ajándékozási szokásokból, és vált a az ünnep a fogyasztói társadalom mozgatórugójává.
Megnézve az érem másik oldalát, mást is figyelembe kell vennünk. Ha laikusként, netán nem hívőként közelítjük meg a két szóban forgó keresztény ünnepet, akkor könnyen belátható, hogy az emberi ész könnyebben tud azonosulni, könnyebben érti meg a születést, mint a feltámadást, amelyet sokszor talán a hívő léleknek is nehéz felfogni. Unalomig elcsépelt közhely már, hogy egy olyan felgyorsult világban élünk, amelyben a kommunikációt megkönnyíteni igyekvő technikai berendezések által egyre inkább elmagányosodunk. Egyre többször látom, hogy a fiatalok úgynevezett karácsonyi bulikba járnak, ahol többnyire csak alkohol folyik, aki pedig teheti, inkább elmegy telelni, síelni. Meghittség helyett inkább a nyüzsgést választja.
Ebből a szempontból nemhogy családi ünnepnek, de még a szeretet ünnepének sem nevezhetjük a karácsonyt, hiszen éppen azok hiányoznak, akik mellettünk vannak sorsunk minden pillanatában. Azokról írok, akik nemcsak akkor vannak mellettünk amikor ünnepelünk, hanem akkor is, amikor betegek vagyunk, amikor szomorúak vagy dühösek vagyunk, és majdan ők fognak ott állni koporsónk mellett is. Hozzátartozóinkat, családunkat buli, telelés vagy ajándék nem pótolhatja. Egy gyermek születését pedig hozzátartozóinkkal ünnepelhetjük a legmeghittebben. Nincs szomorúbb mint egy gyermek család nélkül, és nincs annál szörnyűbb, amikor nem várják a gyermek megszületését. Karácsony estéjén azonban vannak olyanok is, akiknek már senkijük sincsen. Ilyenkor rájuk szakad az érzés, amit a hétköznapok során nem éreznek, mert megszokták, hogy egyedül vannak. Mert egyedül élnek.
Karácsonykor van, aki magányt, van, aki lázas nyüzsgést, és van, aki az együtt ünneplés örömét éli meg, de van, akinek épp a meghittség hiányzik a családi együttlétből. Korunk tragédiáját egy hitoktató történetével tudnám legjobban szemléltetni, akinek a Szenteste után az egyik kis diákja azt mondta, hogy azt szeretné, ha minden nap karácsony lehetne. A kérdésre, hogy miért, a gyermek csak ennyit mondott: „Mert apu és anyu karácsonykor mosolyog.”
A karácsony a születés ünnepe. Tudjuk jól, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt állatok között, segítség nélkül, egy gyűlölettel teli, gonosz és sötét világban, egy istállóban egy gyermek értünk jött világra. Ma is ugyanolyan gonosz és sötét világot élünk, mint akkor, és szinte minden pillanatban megszületik egy gyermek. Értük élünk, és értünk jönnek világra. Csakis tőlünk függ, hogy milyen képet adunk át nekik a karácsonyról. Ehhez viszont arra van szükségünk, hogy megbékéljünk önmagunkkal és a hozzátartozóinkkal. Fel kell lobbantanunk lelkünkben azt a gyermeki lángot, amely bevilágítja életünket. Olyannak kell lennünk, mint a gyermek, akinek a család nem csupán az élet egy díszlete, hanem az egész világmindenség. Nem a drága ajándék a legszebb, hanem a szívből jövő. Egy mosoly, egy ölelés, vagy csupán annak a gondolatnak a megnyilvánulása, amely azt mondatja velünk: Szeretlek.
