Ispán András neve ismerősen csenghet a vajdasági zenészek körében, a zenekedvelőknek. Az újvidéki basszusgitáros az utóbbi években több ismertebb hazai és külföldi formációban is megfordult. A hazai közönség leginkább az Osmi dan nevű újvidéki zenekarból ismerheti, viszont a magyarországi blueslegenda, Deák Bill Gyula bandájában is tevékenykedett, jelenleg pedig a méltán híres Divlje jagode bőgőse. András sikeresen diplomázott a budapesti Kőbányai Zenei Stúdióban, basszusgitár szakon szerzett oklevelet. Az említett iskola igazgatója egyébként Póka Egon, a Hobo Blues Band egykori bőgőse, a magyar rocktörténelem egyik meghatározó alakja. Andrással lapunk munkatársa a kelet-európai zeneipar jelenlegi állapotáról, a hivatásos zenészélet bonyodalmairól beszélgetett.
– Zenei karriered igen szerteágazó, több csapatban is megfordultál. Felsorolnád, hogy eddig mely formációkban zenéltél?
– A környéken leginkább az Osmi dan zenekarból ismernek az emberek, amelyben 2008-óta játszottam a közelmúltig, mivel a sok egyéb fellépés miatt túl sok koncertet kellett velük lemondanom. Ez oda vezetett, hogy én lettem az eddigi helyettesem helyettese. Jelenlegi főzenekarom a Divlje jagode, továbbá játszom az újvidéki Pero Defformero nevű rockcsapatban is, egyelőre meghatározatlan ideig. Ez előtt olyan zenekarokban is megfordultam, mint az Amok, amely a szabadkai-szegedi Nevergreen zenekarból nőtte ki magát, és rövid ideig létezett. A Nevergreennel is léptem már fel, tiszteletbeli tagként nevemet fel is tüntetik az albumokon, valamint általában én is ott vagyok, amikor a banda stúdióba vonul. Akkor itt van Deák Bill Gyula is, akivel leginkább magyarországi településeken játszottunk. Mielőtt Budapestre költöztem volna, a legismertebb banda amelyben játszottam a Corpus Delicti volt és más zenekarokkal nem is dolgoztam. Miután hazajöttem, szinte egy rahedli bandával kezdtem el együttműködni: Amentes, Charlie B, Tales of Dark, Anguish Sublime... Néhol ez komolyabb és hosszabb együttműködés volt, néhol rövidebb, szinte projektumszerű dolog, vagy alkalmi kisegítés. Nem olyan régen például a magyarországi Wisdom heavy metal zenekarral tartottunk egy koncertet. Régi ismerősök vagyunk a csapattal, basszusgitárosuk pedig éppen a lemezszerződésben lefixált koncert napján nősült, ezért ugrottam be helyette. Jó volt a hangulat, a helyzet nem volt számomra idegen, mivel már többször dolgoztam velük hangmérnökként, roadként is, azt pedig már említettem, hogy régi haverok vagyunk.
– Térjünk át a hangszeredre. Zenészkörökben az a vicces mondás járja, hogy abból lesz basszusgitáros, aki legutoljára ér be az első zenekari próbára. Tehát, akinek már csak az a poszt marad. Tudvalevő, hogy a fiatalok nagy része ugyanis énekes, gitáros, vagy dobos szeretne lenni. Nálad ez hogyan nézett ki?
– Általában a fiúk a pubertáskor küszöbén jönnek rá, hogy ha egy gitárt akasztanak a nyakukba, akkor némileg könnyebb lesz csajozni, előbb észreveszi őket a másik nem. Na most, ha ebből a kezdeményezésből netán zenekar lesz, akkor a leggyengébb gitárost „léptetik elő” basszusgitárossá, mert azt „állítólag” könnyebb. Érdekes, az én esetemben nem volt igaz ez a sztereotípia, hiszen engem konkrétan a bőgőzés érdekelt a zenélés miatt, nem pedig a párkapcsolataim számának növelése céljából. A csajozás valószínűleg valahol a kisagyamban motoszkálhatott akkor, de semmiképpen sem volt meghatározó ok.
Már akkor, amikor zenét hallgattam, mindig inkább a háttérre, a ritmusgitárra és a bőgőre figyeltem jobban. Unokatesóm basszusgitározott, gyakran eljártam hozzá, és amikor nem volt senki a szobában, elővettem az ágy alól a hangszert, pengettem rajta valamennyit, míg valaki nem indult meg a szoba felé. Először nem igazán örült a testvérem az én gerilla-akcióimnak, viszont később már mutatott is pár trükköt. Ezek voltak a kezdetek.
Úgy vélem, későn kezdtem el játszani. Mielőtt kezembe vehettem a hangszert, otthon előtte próbálgattam néhány zongorista ujjgyakorlatot, a fejemben már benne volt a basszusgitár hangzása. 1991/92 tájékán történt mindez. Aztán 1993 tavaszán megvettem az első saját hangszeremet és ezt követően az évek során egyre komolyabban kezdtem a zenéléssel foglalkozni, egyre többet gyakoroltam a különböző technikákat, egyre komolyabban érdekelt a zeneelmélet.
– Akkor így kerültél el Pestre is, a Kőbányai Zenei Stúdióba, a könnyűzenei főiskolába?
– Az nem egy határozott döntés volt, először csak játszottam a gondolattal. Szloboda Tibor színésszel és zenészkollégámmal döntöttünk úgy, hogy jelentkezünk a felvételire, valamikor 1999-ben. Kiderült, hogy lekéstünk a jelentkezéssel, ennek ellenére elfogadták a kérvényünket. Ott igazán pozitív visszajelzést kaptunk, annak ellenére, hogy az én szolfézsvizsgám förtelmesre sikeredett. Felvettek a képzésre, Szloboda pedig inkább elment színházigazgatónak. Akkor kezdődött meg a pesti zenei karrierem.
– Mondhatjuk úgy, hogy ti népszerűsítettétek a vajdasági zenészek körében először a kőbányai sulit?
– Előttünk is tanultak Kőbányán vajdaságiak, viszont igaz, hogy 1999 után indult meg egy „hullám”, vagyis több itteni muzsikus kezdett ott tanulni. Többen is diplomát szereztek ott. Megemlíteném például a Kucsera fivéreket, vagy Nikola Mijić, Miodrag Marjanov, Mészáros Armand és Goran Evetović nevét.
– Elmondható, hogy ismered a magyarországi és a szerbiai zeneipar jellemzőit is. Elmondanád dióhéjban, hogy hogyan festenek a dolgok ott, illetve nálunk?
– Őszintén, otthonosabban érzem magam Magyarországon e tekintetben, hiszen ott több lehetőségem adódott az ottani jelenségek, trendek kitapasztalására. Annyiban persze hasonlítanak, hogy mindkét országban működik egy erős zenész- és kiadólobbi, amelyeknek ha tagjává válik az ember, könnyebben szerződtetik le bulikra, stúdiókba, egyszóval könnyebben elhelyezkedhet az amúgy igen szemtelen és kíméletlen zeneiparban. Mondom, inkább Magyarországot ismerem e tekintetben, hiszen ott kerültem leginkább ezekbe a magasabb könnyűzenei körökbe. Sőt, a Divlje jagode zenészeként a horvátországi trendeket is jobban át tudom látni, de ott is hasonló a helyzet.
– Ha már itt tartunk, elmondanád, hogyan kerültél Deák Bill Gyula csapatába?
– Ha jól emlékszem, akkor éppen a hagyományos Jimi Hendrix-emlékestet tartották a suliban, és az utolsó pillanatban derült ki, hogy a bőgős nem tud részt venni a koncerten, ezért felkért, hogy ugorjak be helyettesítésnek. Tudni kell, hogy Bill hatalmas Hendrix-rajongó, ott volt ő is a fellépésen. Pár hónapra rá betelefonált az iskolába, hogy neki szüksége van zenekarába arra a hosszú hajú bőgősre. Arra a fiúra, akinek az a kék gitárja van. Miután letisztáztuk, hogy rólam van szó, először kicsit meghökkentem az ajánlaton, hiszen őszintén, annyira nem ismertem a zenéjét, lévén hogy Újvidéken, ahol többnyire vegyes társaságban nőttem fel, sosem volt annyira népszerű a magyar rock, mint mondjuk Temerinben. Áthallgattam Bill munkásságát, rájöttem, hogy ismerem is pár dalát, csak nem tudtam, hogy ő az előadója. Elfogadtam az ajánlatot, és hát, két tartalmas évet töltöttem abban a csapatban. Máig jóban vagyok az öreggel.
– És a Divlje jagode hogyan jött a képbe?
– Az úgy történt, hogy Damjan Deurić, a zenekar billentyűse ajánlott be, miután az előző basszusgitáros elment a zenekarból. Ez általában ilyen „ki kit ismer” alapon működik ilyenkor, mégis, hivatalos meghallgatáson kellett először részt vennem, ahol több bőgőst is meghallgatott a banda. Hetekre rá kaptam először visszajelzést, hogy vár a társaság egy komolyabb zágrábi próbára. Az igazat megvallva, én ez alatt az idő alatt azon ettem magam, hogy egyáltalán beleférek-e ebbe a zenei környezetbe. Hasonlóan mint Bill esetében, itt is meghallgattam a zenekar albumait, viszont sokkal többet morfondíroztam azon, hogy hiteles lennék-e a színpadon velük, tudom-e élvezni ezt az egészet. Fontos számomra, hogy szeressem, érezzem amit előadok. Végül elfogadtam az ajánlatot.
– Hivatásos zenész vagy. Sokan úgy gondolják, hogy ez egy „álommeló”, hiszen az ember abból él, amit szeret. A rengeteg utazást és pakolást félretéve, mennyire egyezel ezzel? Meg lehet élni a zenélésből?
– Először is, igen, hivatásos zenész vagyok, viszont a diplomámat Szerbiában sajnos nem ismerik el. Nem csak ezzel foglalkozom, hiszen csupán zenélésből nagyon nehezen lehetne megélni. Több zenész is arra panaszkodik, hogy sokkal többet kell játszani ugyanannyi, vagy sokszor fele annyi pénzért mint régebben. Ez globális jelenség, hiszen egyszer egy jól menő amerikai banda menedzsere is ugyanerre panaszkodott nekem az Exiten.
Mint mondtam, csak a zenélésből nehezen lehet megélni, ezért színpadmesterként is dolgozom, fesztiválok és egyéb rendezvények alkalmával. Egy nagykereskedelmi cégnél is tevékenykedem marketingesként, és nagyon hálás vagyok, hogy tekintettel vannak a zenei karrieremre, elnézik a sok hiányzásomat. Ez konkrétan nagy mázli.
– Nem gyors így a munkatempó?
– Ha normális időket élnénk, akkor gondolom, egyetlen munkámból meg tudnék élni, legyen az a színpadmesterkedés, a hétköznapi melóm, vagy ideális esetben egy Divlje jagode turné. Sajnos nem csak az engem érintő munkákat illetően ilyen a helyzet. Állítom, hogyha most egy sarkon álló prostival beszélnénk a témáról, ő is arra panaszkodna, hogy háromszor annyit kell neki dolgozni fele annyiért. Mindennek tetejébe mifelénk olyan helyzet alakult ki, és most nem csak a zenéről beszélek, hogy nagyon ritkán tisztelik a tehetséget. Ez egy kicsit csüggesztő, hiszen a kiszolgáltatottság érzését erősíti meg az emberben, aki már lázadozni, követelőzni sem mer, hanem inkább csöndben végzi a dolgát, és abban reménykedik, hogy a hónap végére pozitív nullán végez a költségvetése. Annak örülök, hogy engem ez a jelenség nem nagyon veszélyeztet.
Be kell vallanom, zenekarként szépen keresünk, viszont nincs elég koncert ahhoz, hogy a költőpénzünk folyamatosan biztosítva legyen. Jók a fizetési mutatók a koncert után, viszont a számlákat havonta kell tisztázni, mindennap „tisztességesen élni”, nem pedig csak a buli után, mikor van rá keret. Sajnos az ember ilyenkor kénytelen többfelé markolni. Szerencsére mindegyik munkámat szeretem, viszont igaz, hogy nem éppen rózsás a zenészek helyzete. Mint ahogy másoknak sem.
– A fentiek tekintetében, hogyan látod a fiatal zenészek, rockzenekarok helyzetét és esélyeit?
– Sajnos elég pesszimista vagyok e tekintetben. Józan ésszel senkinek sem ajánlanám, hogy rockzenészként próbáljon élni, inkább keresse kenyerét valami mással. Ezzel ellentétben én rockzenészként élek és dolgozom és mondhatom, elégedett vagyok.
A titok nyitja, hogy szívvel-lélekkel kell csinálni a dolgot, arra kell törekedni, hogy az ember a legjobb legyen, és állandóan ezzel kell, hogy foglalkozzon. A komoly, kitartó munka meghozza gyümölcsét, tehát valahol megtérül a munka, viszont úgy vélem, hogy sokkal kifizetődőbb mással foglalkozni, például politikával...
Visszatérve a fiatalokra, azt kell mondanom, hogy paradox helyzetről van szó. Egyrészt, a fiatal zenészek számára adott, hogy olcsón, szinte ingyen stúdiózzanak otthon. Sok a fesztivál, ahol felléphetnek. Hasonlóképpen, az internet révén szinte milliók érhetik el a zenekart, nézhetik a klipjeiket, hallgathatják zenéjüket. Ebből a szempontból jobb lehetőségeik vannak a mai bandáknak, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Hasonlóan, a kezdő zenészeknek nem kell cseh, vagy kelet-német förmedvény-hangszereket vásárolniuk, hanem megvehetik a szolid kínai gitárt, ami ugyan nem profi, de első hangszernek több mint megfelelő és olcsó.
A probléma szerintem inkább az érdeklődéssel van. Tömegtermelés van mindenhol, kevesebben járnak a koncertre, alig veszik meg az emberek a bandák lemezeit, még kevesebben hallgatják őket végig. Úgy érzem, régebben nagyobb tradíciója volt az ilyesminek, napokig, hónapokig hallgattunk egy lemezt. Ma, ha valami nem találja el a fogyasztó kedvét elsőre, akkor temethető. Bármi is legyen az, most kell, rögtön kell, ha nem válik be, akkor megyünk tovább.
Visszatérve a fesztiválokra, hatalmas a konkurencia, ha be is kerül az ismeretlen banda, akkor valószínűleg délután négykor, három ember előtt játszik majd a csapat, amelyből kettő holtrészeg, a harmadik néző pedig a zenekar egyik tagjának barátnője.
Összegezve, egyrészt sokkal könnyebb, másrészt pedig sokkal nehezebb a mai fiatal zenészek helyzete. Összetett dologról van szó, amit szinte minden oldalról körbe lehet járni.
