Május 15-e a család nemzetközi napja. Az ENSZ 1994-ben nyilvánította azzá, hogy a figyelmet a családra irányítsa, a társadalom legfontosabb intézményére. Nem is lehetne Szerbiában aktuálisabb időpontban beszélni a család szerepéről, mint most, hogy még két hét sem választ el bennünket azoktól az egész országot megrázó vérfürdőktől, amelyek egyikét egy gyerek, a másikat pedig egy fiatal követte el.
Megrendülve állunk a történtek előtt, nem tudjuk elképzelni, hogyan következhetett ez be, és soroljuk a hozzá kapcsolható kérdéseket: Kik engedik meg, hogy ennyi illetéktelen tartson fegyvert? Hol a közbiztonság? Mennyire vigyáznak a gyerekeinkre az iskolákban? Hogyan viszonyulnak a tanügyi intézményekben a felmerülő problémákhoz? Megkerülhetetlen viszont az a kérdés is, hogy vajon milyen családi háttér állhat ezek mögött a tettek mögött. Miért nem derült ki például a kiskorú esetében otthon, hogy ilyen óriási a probléma, hogy ennyire elhatalmasodott a fiún a kétségbeesés, a harag, a düh? Foglalkozunk mi, szülők, eleget azzal, hogy meghallgassuk a gyerekünket, és ha rájövünk, hogy baj van, kihez fordulhatunk, mit tehetünk, ki fog bennünket, szülőket komolyan venni?
Nem tehetjük a családi hátteret egyedül felelőssé az ilyen és ehhez hasonló, akár kevésbé véres leszámolásokért, hiszen ennél azért sokkal összetettebb dologról van szó, azon viszont érdemes elgondolkodni, mennyire fontos, hogy a családunk biztonságot nyújtó, mindentől megóvó fészek legyen. Ha eddig ezzel nem foglalkoztunk volna eleget, akkor ezek után biztosan többen odafigyelnek majd arra, hogy eleget beszélgessenek a gyerekükkel, hogy legyen idejük megismerni a gyerekük iskolai körülményeit, társait, hogy komolyan vegyék az otthonon kívül felmerülő problémáikat.
Az az egyik legnagyobb baj a mai világban, hogy a gyerekek jó része nem családban nő fel, hanem intézményekben, és ez már pár éves korban megkezdődik. Szinte meg sem született, már a bölcsődében találja magát, mert anyának vissza kell mennie dolgozni és valószínűleg a nagyszülők is még dolgoznak, ha élnek. Aztán jön az óvoda, ahonnan a délutáni órákban térhet csak haza, és szinte az egész napja a család védelme nélkül telik el, majd elérkezik az iskola és vele együtt begyűrűzik a rengeteg különóra is, hogy semmiről le ne maradjon, ideális felkészültséggel induljon az élete. Valóban semmiről se fog lemaradni, egyedül a kiveszőben lévő családi életről, az együttlétről. Pedig az első hely, ahol megtanulhatjuk kezelni a konfliktusainkat, az a család. A családban kicsiben ugyanaz megtörténhet, mint nagyban az életben. Az egyik testvér szekálhatja a másikat, a szülők összeveszhetnek és még sorolhatnánk azokat a helyzeteket, amelyek megoldásával a gyerekünknek példát mutatunk ahhoz, hogyan boldoguljon más környezetben, az iskolában, majd aztán a munkaközösségben. Az, hogy a mai gyerekek ebből egyre kevesebbet kapnak, nem az ő hibájuk, ők csak az elszenvedői. Ők már abba nőnek bele, hogy a szüleik nem érnek rá velük foglalkozni, és mivel nem érnek rá, mindenféle programot kitalálnak nekik, hogy ne legyenek egyedül otthon. Így járnak intézményről intézményre éveken át, és a családi együttlétek jó esetben a közös vacsorára és a lefekvésre korlátozódnak. Akkorra meg már kinek van kedve beszélgetni, mókázni. Ha kevés időt töltünk a gyerekeinkkel, nem is ismerhetjük őket igazán, hiszen nincs mikor meghallgatni az örömüket, a bánatukat. A problémák nem akkor fognak belőlük kibuggyanni, amikor rákérdezünk, hogy mi újság, vagy elmondatjuk velük, hol jártak aznap, hanem majd akkor, amikor eleget voltunk együtt ahhoz, hogy megnyíljanak.
Nagyon összetett dolog ez. Minden mindennel összefonódik. Ha baj van a családban, azt mindenki továbbviszi, a felnőtt a munkahelyére, a gyerek az iskolába. A véres események annak bizonyítékai, hogy sürgősek a tennivalók a jogrendszerünkben, a tanügyben, és sajnos családon belül is.
Nyitókép: Dávid Csilla felvétele
