„Törökország, Antakya. Szerda, hajnali négy óra. 47 órával járunk a pusztító földrengés után. Mínusz 9 Celsius-fok. Csak a magyar tűzoltók dolgoznak a romok fölött és alatt, az összes többi keresőcsapat leállt az éjszakára. Az 50 főből álló magyar csapat megállás nélkül kutat a romok alatt rekedt túlélők után. Az idő szorít” – olvasom a helyszíni sajtóbeszámolót.
– PSSSZZZZT! Csendet!
Egy halk, elcsukló női hangot hallanak.
Azonnal a hang irányába mennek. Már négykézláb férnek csak el, aztán már csak kúszva. Egy romok alatt rekedt nő kiabál törökül.
A négy tűzoltó nem beszél törökül, a nő pedig magyarul, de egy kis angollal mégis tökéletesen megértik egymást.
– Hogy hívnak?
– Szelma – válaszolta a nő.
– Szalma – tolmácsolta Laci a többieknek.
– Nem Szalma, Szelma! – mondta a romok fogságában lévő nő, akinek még annyi lélekjelenléte is volt, hogy kijavítsa a tűzoltókat.
– Nyugodj meg, Szalma! Ki fogunk menteni!
És kimentették. Nem Szalmát, hanem Szelmát. És a nevét sem fogják soha elfelejteni, noha hazafelé tartva talán már másként látták a helyzetet, mint azokban a vészes pillanatokban.
Én pedig nehezen tudok szabadulni ettől a drámai történettől, mint ahogyan a három héttel ezelőtti természeti katasztrófa képeitől, emberi tragédiáitól sem. Talán ezért hozakodik elő a tudatomban Szelma, amikor az anyanyelvi világnapról kellene gondolataimat megosztani az olvasóval. Ugyan nem tudom, ki lehet ő, hány éves, mivel foglalkozik, vallásos-e, vannak-e gyerekei…, de számomra döbbenetes volt a reakciója. A halál torkában is ragaszkodott a pontos nevéhez. Talán joggal feltételezem, hogy ugyanilyen elszántsággal ragaszkodik a családjához, a nemzetéhez, a meggyőződéseihez, nem utolsósorban anyanyelvéhez is.
Ez a hosszasan vázolt, kedves példa kellene hogy eszünkbe jusson, amikor írás közben rögtönzünk, magánhangzókat, írásjeleket, szabályokat ugrunk át, dobunk sutba, mit sem törődve a „rendbontás” következményeivel.
Magyar Csabát a sajtó fedezte fel nekünk, igaz, már annak is több mint két évtizede. Pedig a montenegrói magyar arisztokrata leszármazott ott született, ott tanult, ott születtek gyermekei, unokái. Öröksége, szülőföldje is ott van. Több nyelvet beszél, anyanyelve viszont csak egy van. Újvidéki származású feleségével, Magdolnával és három gyermekével otthon mindig is magyar nyelven értekezett. Tudtommal az unokák már eltávolodtak ettől a világtól, de ez nyilván a felsőbb erő, a körülmények óhatatlan hozadéka.
Csaba a száz évvel ezelőtti magyar nyelvet beszéli, azt kapta a szüleitől, a nagyszüleitől születése és gyermekkora, élete helyszínén, a Kotori-öbölben. Ottjártamkor mesélte – nem kis indulattal –, hogy a magyar zsargont nemigen ismeri, de ha hallja, ki nem állja.
Noha több évvel ezelőtt találkoztunk, jól emlékszem rabul ejtő, ritkán hallható tiszta magyar nyelvére – és talán még mindig az –, amihez nem illenek holmiféle salik, ubik, bocsik..., idegenkedő kifejezések, affektszerű hangok. Furcsamód, Zelenikáról hazaérve döbbentem rá, talán újra kellene tanulnunk anyanyelvünket, megszabadítva az idegen hangzástól, szó- és mondatképzéstől, kiejtéstől, hogy úgy hangozzék, ahogyan kell.
Pedig a nyelvromlás ott, Erdélyben is – ahonnan elődei vitték a szépen csengő anyanyelvet –, nagy léptékű. Ki sem kell mozdulnunk otthonról, hallgassunk csak bele egyik-másik online rádióműsorba! Nagy a választék: kolozsvári, csíkszeredai, marosvásárhelyi…, és a saját fülünk is jelezni fogja az idegen hangzású kiejtést, szószerkezetet. Persze nem kellene olyan messzire menni, itthon is van bőven példa, ám ettől még az anyanyelv pusztulásának letagadhatatlan nyomait hallgatjuk. Itt is, ott is, másutt is.
Ám jó, hogy kivételek mindig akadnak.
Mitru Barbarát igen sokan megismerték rövid vajdasági tartózkodása során. A Petőfi-ösztöndíjasokkal érkezett Tiszakálmánfalvára, majd Temerinbe a messzi Kárpátalja keleti csücskéből. Gyönyörű nyelvezetével, találékonyságával, tenniakarásával ragadta magával az embereket, részben azért, mert épp onnan érkezett, ahol a körülmények akkor is – a háború kitörése előtt is –, nehezebbek voltak, mint nálunk.
„Vajdaság nem nagy terület, mégis rendkívül különböznek egymástól a települések. Számomra az a különleges benne, hogy a székely, de a palóc leszármazottak is fellelhetők, Bánátban ő-ző nyelvjárásban beszélnek, Bácsfeketehegyen kun leszármazottakkal találkozni…” – nyitotta fel sokak szemét szülőföldünk magyar nyelvi sokrétűségének páratlanságára egy lapunknak adott interjúban. Úgy tűnt, oly mélyen átlát helyzetünkön, hogy felesleges lenne kitérni arra: mit jelent számára az anyanyelv és vele együtt a magyar kultúra. Egyértelmű volt.
A világnapok persze arra (is) jók, hogy pontosan ilyen kérdéseket tegyünk fel akár magunknak, akár másoknak, vagy a sajtóban kíséreljük meg megfogalmazni azt, amiről az év többi napján nemigen töprengünk. Február 21-e, az anyanyelv világnapja alkalmából a Székelyhon ezen kérdésére egy magyarországi nyelvművelő adott sajátos választ, intimitást, tortát, díszeket állítva párhuzamba az anyanyelvvel. Gondolatait érdemes megszívlelni.
„Életünk során beszélhetünk több nyelvet is, de csak egy van, amellyel igazán intim viszonyt ápolunk: az anyanyelvünk. Beszélhetünk számos nyelvet, identitásunkat az anyanyelvünkön létező kultúra határozza meg. A többi csak dísz a tortán. Persze, az nagyon jó és előnyös dolog, ha sok-sok dísszel büszkélkedhetünk, de e díszek mit sem érnének a torta nélkül”.
Nyitókép: Dávid Csilla illusztrációja
