Embert és fát farag

Jómagam soha nem tartoztam hagyományápoló körökhöz, de mindig tiszteltem ezt a világot. Kívülállóként úgy tekintek erre a közösségre és tagjaira, mint régi titkok tudóira, eleink bölcsességének, kincseinek őrzőire, továbbadóira, hídra a régmúlt és a jövő generációi között. Ilyen erős és oszlopos hídként tisztelhetjük itt Vajdaságban Lukács Imrét, aki hosszú évek óta a Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület néptánccsoportjainak mozgatórugója, tájainkon és a határon túl is elismert néptáncpedagógus.
Elismertségének titka nyilvánvalóan az a töretlen lelkesedés és elhivatottság, amely tükröződik a csoportok eredményességében, a próbafolyamatok hangulatában is.
Ha már a hagyományápolást említettük, talán kicsit kevesebben tudják, de Imre a színpadtól távolabb az ember egyik legősibb mesterségét, az asztalosmesterséget űzi. Mivel bármilyen, fával való munkát elvállal, minden ötletre, kívánságra keres és rendszerint talál is megoldást, többször is megkerestem különböző lakberendezési igényeimmel. Beszélgetéseink mindig egy kicsit meghaladták az adott bútordarab témáját, így felfigyeltem arra, hogy a fával való munkáról épp olyan sokat és lelkesen szeret beszélni, mint a hagyományápolásban kifejtett törekvéseiről. Szöget ütött a fejembe, lehet-e, kell-e párhuzamot vonni a két elhivatottság között, illetve arra is kíváncsi lettem, hogyan fér meg egymás mellett a két szenvedély.

A családi ház meghosszabbításaként kialakított műhelyben találkozunk, de már az ajtó előtt mosolyognom kell: FaImre, közli a cégtábla nemes egyszerűséggel, ki és mivel is foglalkozik itt. Pontosan tükrözi a mester személyiségét: egyenes és jól érthető – jegyzem meg magamban. A műhelyben kellemes meleg, Csoki kutya és egy szék fogad, Imrét pedig nem kell biztatni, szívesen mesél.
– Az első szenvedély nem is a tánc, hanem a népzene volt – kezdi a visszaemlékezést a hagyományápolással való megismerkedésére Lukács Imre.
– Mikor én általános iskolás voltam, akkor költözött Temerinbe Pálfi tanító bácsi és felesége, akikre sokan jó szívvel emlékezünk. Mivel a lányuk citerázott, jött az ötlet, hogy toborozzanak kisiskolásokat, alakuljon egy citerazenekar itt is. Harmadikos voltam, mikor egy év felkészülés után a Róna citerazenekar szerepelt a Durindón, 1983-ban, mikor Temerinben tartották meg a Duridót és Gyöngyösbokrétát. Időközben a citera mellett furulyázni is megtanultam. Hetedikes lehettem, amikor egy növekedési probléma miatt az orvos eltiltott a mozgásos aktivitásoktól, mert nagyon fájt a térdem. Ez nekem borzasztó volt, mert nagyon nyugtalan, mozgékony gyerek voltam, minden sport-szakcsoportban benne voltam, de nem volt mit tenni. Itt akkor már elindult a táncházmozgalom, s hogy ne csak felnőtt csoport legyen, toborozni kezdtek fiatalokat is. Addig rágtam a szüleim nyakát, míg engedtek. Többen is voltunk, de a korosztályom lassan lemorzsolódott, így magam maradtam a felnőttek között. Hering István volt a csoportvezetőnk, akinek az útmutatásait mai napig nagyra tartom. Néhány év múlva azonban családi okokra hivatkozva befejezte velünk a munkát, s ekkor legnagyobb megrökönyödésemre a csoport engem bízott meg a vezetéssel. Emlékszem, hogy az Újvidéken megtartott Gyöngyösbokrétán mutatkozott be a csoport az első koreográfiámmal, amit önállóan készítettem. Így kezdődött, nem voltam több 16 évesnél. Nagyon beleástam magam a néptánc világába, komolyan is vettem, nagyon megszerettem.

Ahogy számolgatom, az általad elmondott történések éppen egybeestek a pályaválasztással. Tudtad, hogy asztalos szeretnél lenni? Esetleg a hagyományápolással összefüggésben választottad ezt a mesterséget?
– Szerintem mindig mindennek több oka és összefüggése van, valahogy így jártam én is a pályaválasztással. Az embernek, ha döntést kell hozni, akkor először mérlegel és nekem akkor a fejemben meg se fordult, hogy a néptánccsoportot nem én vezetem. Felelősséget éreztem magamban, és szerettem is. Tudtam, ha elmegyek bármelyik középiskolába a környéken, az utazgatás és más feladatok annyira elveszik majd az időmet, hogy mellette a néptánc nem fog működni. Beiratkoztam hát Temerinben a négyéves gépészeti szakra, úgy gondoltam, továbbtanulni innen is tudok, ha úgy adódik. Sokat köszönhetek az akkori osztályfőnökömnek és az igazgatónak, mert szabad utat adtak. Az volt a megegyezés, hogy ameddig nem sínyli meg a tanulmányi eredményem, foglalkozhatok a néptánccal teljes gőzzel. Tehát, szemet hunytak, ha komolyabb próbafolyamatok miatt hiányoztam az iskolából. Látták, hogy akarok valamit, ezért megbecsültek, én pedig azzal becsültem meg őket, hogy végig színötös tanuló voltam. Később elkezdtem járni egyetemre is, gépészmérnöki szakot írtam be, de nem maradtam. Dolgozni szerettem már akkor is, a megfogható dolgok közelebb álltak hozzám.

A gépészetből hogyan következett az asztalosság?
– Említettem, hogy furulyázni is szerettem, de nem volt jó furulyám. Elhatároztam, hogy készítek magamnak furulyát, de nem volt gépem hozzá. Itt láttam nagy hasznát a szakmámnak, mert a lakatos munkát meg tudtam csinálni, mái napig is az általam gyártott, vagy tervezett gépekkel dolgozom. A fával való foglalkozás a hangszergyártással indult, a feleségem nemezelt, ő is kért néhány fából készült eszközt. Majd kellett egy polc, megcsináltam. Valaki meglátta, hogy ilyesmivel foglalkozom, akkor már rendelések is jöttek. Egy időben fatálakat gyártottam, de nem tudtam eleget gyártani, nagyon keresték. Különféle fatálakból naponta tízet is legyártottam, de soha nem maradt raktáron egy sem. Közben a bútorgyártásba is belefogtam és a legkülönbözőbb rendeléseknek is eleget tettem. Lehetett az hangszer, konyhabútor, szekrény, kerti bútor. Azt hiszem, nincs is olyan kérés, amit nem tudtam megoldani.

Tehát teljesen autodidakta módon lettél asztalos?
– Soha nem igazán tanultam, csak a tapasztalattal. Apósom bognár volt, az ő műhelyében figyelhettem meg a fával való munkát, habár egyáltalán nem ugyanaz a két mesterség. Vele beszélgettünk sokat, a fához való viszonyulást, elméleti belelátást tőle kaptam. Az a fajta régi mester volt, aki nagyon ismerte és tisztelte az alapanyagot, rengeteget tanultam tőle a különböző fák tulajdonságairól. Például már az sem mindegy, hogy mikor vágják ki a fát. A nyáron kivágott fa ugyanis még él, benne vannak a nedvek, a belőle készült söprűnyél viszont nem tart semeddig. Tisztelem a fát. Szeretem, ha olyan fával dolgozhatok, amelyiket ismerem, tudom, hol nőtt, honnan vágták ki.

Miközben különböző munkáiról készült képeket nézegetünk, Imre szinte mindegyikhez fűz egy történetet. Van, amely a fa miatt különleges számára, van, ahol a kérés számított nagyon szokatlannak. Mint mondja, különösen büszke az általa elkészített szövőkeretekre, illetve leginkább a nyüstre. A szál átváltásáért felelős szerkezetet ugyanis nem sokan tudják elkészíteni. Elmesélte, hogy a több helyről is visszautasított ügyfél őt is felkereste ezzel a szerkezettel, a próba pedig szerencsével járt, így a szövőkeretek gyártása is beindult. Talán kevesen tudják, de a temerini tájház udvarában épült, építészeti szempontból sem jelentéktelen Alkotóház összes famunkája is Lukács Imre keze munkáját dicséri, amely a mester saját bevallása szerint szívéhez különösen közel álló munkafolyamat volt. Szavaiból ugyanaz a szeretet és nem szűnő lelkesedés süt, mint beszélgetésünk legelején, a hagyományápolással kapcsolatos témakörben. Fel is merül bennem, hogy időnként bizonyára egymás kárára megy a két szerelem.

– Ez így igaz, néha összevesznek – helyesel Imre. Amikor a néptánccsoportokkal van több munka, akkor a műhely kicsit háttérbe szorul. Erre a legjobb példa a járványidőszak, ami teljes leállást eredményezett a művelődési egyesületben, viszont a műhelyben folyamatosan volt munkám. Mikor aztán újraindult az élet, láttam, hogy nagyon oda kell figyelni, ha fel szeretnénk éleszteni a tánccsoportok munkáját. Ebben az időszakban szinte teljesen leálltam a famunkákkal, a Szirmaiban viszont újra tömegessé váltak a néptánccsoportok és nagyon sikeresek. Szerencsére segítségem is van Erdélyi Lenke, fiatal gyógypedagógus és a feleségem, Lukács Fodor Valéria óvodapedagógus személyében, rájuk mindig számíthatok a tánccsoportok körül.

Lehet-e párhuzamot vonni az emberfaragás és a fafaragás között?
– Nem biztos, hogy szeretnék… az emberfaragás hatalmas felelősség, bár bizonyára könnyebb dolgom van, mint egy tanítónak, hisz a gyerekek azért jelentkeznek hozzám, mert szeretnének megtanulni táncolni. Az én filozófiám az, hogy addig gyakoroljunk, míg mindenkinek egyformán nem megy. Természetesen eltérőek a gyerekek képességei, de kellő gyakorlással mindenki megtanulja a táncokat ötösre. Közben a többiek is megtanulják, hogyan segítsék a társukat, hogyan legyenek türelmesek egymással. Ami a párhuzamokat illeti, egyik munka sem fárasztó számomra, mindig feltölt energiával a gyerekekkel és a fával való foglalkozás is. Tisztelni és megbecsülni kell a gyerekeket, csak így tudom ezt tőlük is elvárni. Ez a fával is így van. Ha tisztelettel, kellő megbecsüléssel nyúlok hozzá, feltárul a szépsége. Meg persze idő kell és türelem, türelem, türelem.

Búcsúzáskor ismét a cégtábla feliratára téved a tekintetem, s újabb párhuzam jut eszembe: Olyan Imre is, mint a fa. Mindkettőből árad a nyugalom, a természetes bölcsesség, ugyanakkor vibrál körülöttük az energia. Összekötnek jelent és múltat, már nem élő családtagokat az eljövőkkel.