Akiket nem süt a folyékony vas

Samu Tiborral napokon keresztül is lehetne beszélgetni az öntödéről, amelynek vonatkozásában náluk a család megkerülhetetlen. Ő maga az öntés folyamatát vezeti le napjainkban. Emellett felfedi azt is, hogy beleszületett, majd továbbvitte és tovább is tanítja a vidékünkön nem mindennapi hivatást.

– A műhelyt édesapám alapította, miután megszűnt a munkahelye, ahol a szakmát kitanulta. Ennek ideje 1967-re tehető, amikor elkészítette az első kúpolókemencéjét, ahol az öntöttvasat tudta olvasztani – meséli Tibor, aki akkor mindössze négyéves volt, ám emlékeiben ma is elevenen él a fekete homok, amiben a munkások között téblábolt, gyerekként még játszott.

– A próbatermelés is megtörtént, édesapám vállalkozása beindult, és 1968 áprilisa óta hivatalosan, megszakítás nélkül létezik a Samu Öntöde, azzal, hogy időközben telephelyet váltottunk. Öregapámnál egy fészerben volt az első, kezdetleges műhely, aztán Földváron, a központban, 1980 óta pedig Horgoson – meséli az apáról fiúra szálló vállalkozás tulajdonosa. A jó szokást pedig továbbörökítik, ugyanis beszélgetésünk alkalmával Tibor fia, Ákos is megjelenik, aki szintén ezt a munkát végzi, tehát a lánc nem szakad meg.

– Négyfajta fémet készítünk – magyarázza Tibor, s minderről úgy beszél, hogy még annak is könnyen érthetővé válik, aki korábban nem is látott ilyet, hogy a kemény munka az életük része, nem ijednek meg tőle, sőt szeretik. Ilyen szeretettel ugyanis csak arról lehet beszélni, amit az ember tényleg örömmel végez.

– A négyfajta fém zömét az öntöttvas teszi ki, majd az alumínium, a sárgaréz és végül a bronz. Ezekkel az anyagokkal dolgozunk – hangsúlyozza a tulajdonos, aki arról is beszámol, hogy pontosan mi mindent gyártanak.

– Gépalkatrészeket készítünk, az esztergapadtól a marógépekig mindent, a famegmunkáló gépektől a fémmegmunkáló gépekig mindenhez készítünk alkatrészeket, ez képezi az egyik nagy csoportot. A másikat a mezőgépalkatrészek, a kapcsolható eszközök alkatrészei, amit egész évben gyártunk. A harmadik csoport pedig az úgynevezett utcai bútorok vagy dísztárgyak készítését öleli fel – sorolja Tibor, akitől megtudjuk, hogy Palics és Szabadka számtalan helyen viseli a kezük nyomát az ilyen tárgyak révén, ugyanakkor a tengerek mellett is fellehetőek. Mindezek mellett az örökégő kazánok, illetve nagy fűtőkazánok, pálinkafőzők, rostélyok, szacsok, bográcsok is a Samu Öntödéből kerülnek ki, amelyek – ahogyan a tulajdonos mondja – egy emberéletet is végigszolgálnak, sőt esetenként akár kettőt is. Időtálló darabok ezek, semmi kétség, már csak robusztusságukat látva is gondolhatjuk, ugyanakkor az idő is őket igazolja.

Az a kérdés, hogy a felgyorsult világ, a fejlődés számukra az ötven év alatt milyen változásokat hozott, bizonyos tekintetben meglepő választ eredményez.

– Vannak újabb kötőanyagok, természetesen vannak változások, ám mi a kézi formázást csináljuk, amit már a nagy öntödék nem, ők kizárólag a gépit. Mi éppen ezt a rést használjuk ki, hogy még kézzel is formázunk, ez adja ugyanis számunkra a pluszt. A színesfém olvasztásánál azonban már az elektromos kályhákat használjuk, itt vannak új momentumok, igaz, sok mindent megtartottunk az elődeinktől – meséli Tibor, aki arra is fényt derít, hogy míg a 70-es, 80-as években létezett öntőképzés, addig ma már kizárólag ők maguk tanítják be a náluk dolgozókat. Nála jelenleg tizenketten vannak, köztük már több évtizede itt lévők is, akik – mondani sem kell – izomban nem szűkölködnek. Samuéknál ugyanakkor szemmel látható, hogy a tulajdonos megjelenésére senki nem jön zavarba, mintha csak egy barátjuk tenne egy kört közöttük. Kíváncsiságomat, miszerint miért jobb a kézi formázás a gépinél, Tibor csakhamar kielégíti határozott válaszával: – Bármit el tudunk készíteni, amit a megrendelő megálmodik. Addig csűrjük-csavarjuk, amíg meg nem oldjuk – mondja, majd kérdésemre, hogy a Samu Öntödében valóban nincs-e lehetetlen, mosolyogva azt válaszolja: – Nincs!

Szerencsés helyzetben vagyunk, hiszen Tibor vissza tud emlékezni, első kézből tudja, hogy ez alatt az ötven év alatt mennyit változtak az igények, ami a megrendeléseket illeti.

– Sok minden változott, ez az élet rendje. Mi körülbelül hetente, tíznaponta öntünk, ez nagyjából mindig is így volt. Ötven–száz fajta dolgot öntünk egy alkalommal. A következő héten már a másik fajták következnek, és ez így megy hétről hétre. Tudjuk, hogy mit csinálunk januárban vagy éppen áprilisban, ám ha egy nagyobb megrendelő csak a sorszámot említi, akkor már tudom, hogy az egy szíjtárcsa vagy mi lesz. A fiatalok ezt számítógépben talán könnyebben rendszerezik, de nekem sokszor elég csak előkeresnem az emlékeimben, a fejemben. Amióta a fiam is itt van velünk, aki a Prosperitati Alapítványon keresztül elektromos és edzőkályhán is irányít, a munkánk ebben is változhatott – meséli Tibor, aki nemcsak hogy nem zárkózik el az újításoktól, hanem rendkívül fontosnak tartja azt is, hogy lépést tartson a fejlődéssel, ugyanakkor hatalmas gyűjteménnyel is rendelkezik.

– Amióta a műhely létezik, a több mint öt évtized alatt több tízezer, sőt az is lehet, hogy százezer fajta dolog van, ez is mind a fejemben van rendszerezve. Van, amit az elmúlt öt-tíz évben használtunk, vagy épp állandó jelleggel használunk, az kéznél van, ám olyan is akad, amit harminc éve készítettünk, persze azok is gyorsan előkerülnek a gyűjteményből – meséli Tibor, aki a pincét és a padlást is megmutatja, majd hozzáteszi, a szomszédos ház is tele van mintákkal. – Általában fél napon belül rálelek a keresett dologra, ami sikerélményt is jelent számomra, továbbá szép emlékek is felidéződnek bennem annak kapcsán, hogy édesapám kinek, mikor, hogyan készítette azokat, mire kell odafigyelni az elkészítésükkor – meséli a tulajdonos, akitől azt is meg kell kérdeznem, ennyi év alatt voltak-e szokatlan vagy nehezen teljesíthető kérések.

– Voltak, sőt vannak is! Be vagyunk határolva, ami a tömeget illeti. Úgy szoktam mondani, hogy öntöttvasból 250 kilónál nagyobbat nem szívesen vállalunk elkészítésre. Ettől függetlenül a legnagyobb anyag 450 kilós volt. Az egy nagy, lapos szíjtárcsa volt az óbecsei malomnak. Nem is volt minta, ami segítségül szolgálhatott volna, így a műhely közepén kiástunk egy hatalmas lyukat, és úgy készítettünk neki sablont – magyarázza Tibor, hozzátéve, ezt még Földváron készítették, ám a mai napig hibátlan állapotban van.

– Nagy kihívás volt egy zsablyai kollégám kérése is, akik 4 méteres oszlopokat készítettek volna Angliába, de gondjuk akadt, így szakmai tanácsot kértek, ami azzal végződött, hogy Horgoson készültek el az oszlopok, mintegy hetvenet szállítottak el tőlünk – mondta el szerényen Tibor, aki a kihívást látta a munkában, kérkedni azonban nem szeret. Kérdésemre mondja csak el, hogy milyen külföldi megrendeléseik is vannak.

– Olaszországba díszelemeket készítünk, Magyarországra is dolgozunk, félkész termékeink később Kazahsztánban, Azerbajdzsánban, Spanyolországban, Dél-Afrikában, Lengyelországban, Romániában is landolnak. Ezek főleg mezőgépek, márkás mezőgépgyártó cégek kopóalkatrészeit is készítjük, erre bőven van igény. Belgrádtól Budapestig dolgozunk legtöbbet, valamint Dél-Szerbiában is ismerik a termékeinket – fogalmaz a Samu Öntöde tulajdonosa, aki sok tudást kapott elődeitől, amit igyekszik tovább is adni.

– Ez ritka szakma, belenevelkedtem, megszerettem. Végzettségem szerint gépészmérnök vagyok, középiskolában is tanítottam, a szívem azonban mindig ide húzott, az öntés nélkül már nem is tudnám elképzelni az életemet. Megvan a maga szépsége, például ha valaki eljön hozzánk egy ötlettel, akár a levegőbe is lerajzolja azt, mi meg tudjuk valósítani, mindenki örömére. Úgy is mondhatnám, meg tudjuk valósítani más emberek álmait és ezek által a mi álmainkat is! A legtöbb ember fél tőle, én azonban szeretem, ha csapkod a vas, engem nem is süt, mert kölcsönösen ismerjük egymást!