Szeretnénk beszélni Önökkel!

Miután a NATO lerombolta az újvidéki Szabadság és a péterváradi hidat, és megrongálta a vasúti hidat, gyakorlatilag a város ketté volt vágva. A vasúti hídon át még közlekedtek a vonatok és a gépjárművek, de nagyon lassan. Az átkelés ezen a betonhídon több órába telt. A városvezetés az utasforgalom szolgálatára állított két uszályvontatót. A Zmajevac nevű a város és a kamenicai park között közlekedett, a Jelica pedig a város és a tiszti strand között. Mindkét hajó reggel 6 órakor indult és este 7 óráig szüntelenül közlekedett. A Zmajevac délelőtt 9 és 10 óra között kimondottan a kamenicai kórház rendelkezésére állt. A fuvar ingyenes volt.

E sorok írójának Milivoje Miličević, a Zmajevac hajó kapitánya a következőket mondta el: „Reggeltől estig közlekedünk. Én szerb vagyok, a kormányosom albán. Szakálla van és amikor Borovo szelónál szállítottuk a menekülteket, a horvátok csetniknek nevezték. Albán csetnik!? Alija Jemeni nem csetnik. A borovói és az itteni szállítás abban különbözik, hogy ott csak egyirányú volt a forgalom. Horvátországból szállítottuk a menekülteket a Vajdaságba. Vissza üresen mentünk. Ott menekülteket szállítottunk, itt elkeseredett embereket.”

A kormányos elmesélte, hogy előző nap négy autót emeltek ki a Dunából és a Szabadság hídról is leemeltek kettőt. Emberáldozatokról nem hallott. „Óriási szerencséjük volt.” Nem úgy, mint a 29 éves Oleg Nasovnak, aki április elsején, hajnalban kerékpárjával haladt át a péterváradi hídon, amikor azt találat érte.
„A Szabadságon hídon többek között egy taxi is áthaladt a becsapódáskor. Egy nőt szállított haza a kamenicai kórházból. Egy beteget. Amikor a hidat találat érte, és az út kezdett a víz felé süllyedni, a taxis rátaposott a fékre, és sikerült megállítania az autót. Lélekjelenlétének köszönve nem csúsztak a vízbe. Elmondása szerint számára a legszörnyűbb pillanatok voltak azok, amikor a híd lábcsontnyi vastagságú huzaljai az autó körül ostorként suhogtak. Miután az égzengés elmúlt, elhagyták az autót, és a kamenicai oldalon próbálták elhagyni a hidat, de nem sikerült nekik, mert arról az oldalról is leszakadt. Visszamentek az autóhoz, és addigra odaért egy ember a csónakjával, és kimentette őket. Aznap este a Danubius kajakklubban ügyeleteskedők többtíz embert mentettek ki a vízből.”
Keresem az újságban az emberek nevét, a taxisét, a beteg asszonyét, a csónakosokét, de nem találom.
 

A Magyar Szó április 10-i számában megjelent Milan Milutinović, Szerbia akkori elnökének rendelete: „Az a személy, aki zavarja a közrendet és a békét, a háborús állapot feltételei között spekulációkat hajt végre a piacon, visszavonja az árut a forgalomból, nagy mennyiségű áru vásárlásával tartalékokat halmoz fel csempészés céljából, felhatalmazás nélkül emeli az árakat, egyes alapvető élelmiszeri termékek vásárlását más áru vásárlásától, vagy devizával való fizetéstől teszi függővé, vagy más módon zavarja a polgárok ellátását alapvető élelmiszerből és áruból, vagy pedig egyéb esetekben veszélyezteti a polgárok biztonságát vagy a köztársaság védelmét és biztonságát, a minisztérium korlátozhatja mozgásszabadságát. Az ilyen személy mozgásszabadságának korlátozása 24 óránál is tovább tarthat.”

Április 11-én pedig arról számolt be az újság, hogy házkutatáshoz nem kell engedély.
Arról azonban nem szóltak a hírek, hogy hány embernél, és kiknél tartottak házkutatást, hány embert csuktak le seftelés miatt. Kétlem, hogy bárkit is. A hatóságoknak aligha volt annyi embere, hogy ezt a munkát alaposan elláthatták volna, ugyanis mindenki seftelt, benzinnel és benzinjegyekkel, élelmiszerrel, cigarettával, egyszóval mindennel, amiből hiány volt. Hiány pedig mindenből volt.
Még egy április 11-i hír: Belgrád központjában, ismeretlen tettesek, lakása előtt meggyilkolták Slavko Ćuruvija újságírót, a Dnevni telegraf lap és az Evropljanin tulajdonosát. Vajon ki tehette? Nem tudtuk, csak sejthettük, ugyanis nem volt az akkori államvezetés kedvence.

Miközben a bombák hullottak az országra, egyáltalán nem volt megnyugtató az a hír sem, hogy Jugoszlávia csatlakozni kíván az orosz-fehérorosz szövetséghez. Legalábbis erről hozott döntést a parlament, amelyet a duma, az orosz törvényhozás alsóháza is támogatott. De az a hír sem volt megnyugtató, hogy Lukasenko fehérorosz elnököt fogadta Milošević. Mi lesz itt? A fejünk felett csapnak majd össze a nagyhatalmak?
Oroszországból egy segélyszállítmány is elindult. Sinkovits Péter budapesti tudósítónk arról számolt be, hogy: „Komoly diplomáciai feszültséget okozott a Jugoszláviának humanitárius segélyt szállító orosz-fehérorosz konvoj feltartóztatása a záhonyi határátkelőnél. A magyar fél szerint a szállítmány jelentős része (mobil kórházi felszerelések, élelmiszer, fertőtlenítőszer, valamint 57 ezer liter gázolaj) hadi felszerelésnek minősülő katonai járműveken érkezett a záhonyi határhoz, amit pedig az ENSZ BT határozata értelmében nem lehet eljuttatni embargós övezetbe. Az ügyben Moszkva hivatalosan tiltakozott, majd Budapestre repült Szergej Sojgut, a rendkívüli ügyek orosz minisztere. A Pintér Sándor magyar belügyminiszterrel való gyors tanácskozás eredményhez vezetett: a megállapodás értelmében öt páncélozott jármű szállítmányát átrakták, néhány tartálykocsit leválasztottak, s a konvoj folytathatta útját.”

Néhány napra rá, április 17-én a Magyar Szó első oldalán ez a két cím jelent meg: Iszonyat és megdöbbenés. Rakáték Szabadkára is.
 

„Lidérces álomnak tűnt a látvány tegnap reggel Szabadkán a Ferenci Ibolya utcában. Kisradanovac egyik kertes lakónegyedében: megroggyant, foghíjas háztetők, keretestül kiesett ablakok, kiégett, betört szélvédőjű gépkocsik az úttest szélén, cserép és üvegtörmelék mindenütt, amerre a szem ellát. A csütörtökön este tíz óra tájban becsapódott rakéta iszonyatos nyomot hagyott nemcsak a csendes lakónegyed védtelen házain, de fájdalmat és mérhetetlen sebet okozott az ott lakók lelkében is, akik megdöbbenéssel vették tudomásul a tényt, hogy egy pillanat alatt veszett oda, vált semmivé életük munkája, az otthonuk. Egy repülőből kilőtt rakéta a Ferenci Ibolya utca 39-es ház bejárata előtt csapódott be, a házban szerencsére egyedül tartózkodott Rézfalvi Mihály, aki csak kisebb sérüléseket szenvedett. Fia valahol a szomszédságban tévézett, s ez volt a szerencséje, mert a háznak az a fele, ahol a fiú szobája volt, teljesen összedőlt. A ház előtti fenyőfa felrepült a ház tetejére, egy hatalmas lombhullatót pedig tövestül csavart ki a légnyomás, illetve a robbanás. A ház gazdájának az ablakon keresztül sikerült kimenekülnie, mivel a bejárati ajtót egy lezuhant gerenda elzárta. Ahogy kilépett a ház előtti kis kertbe, hallotta hogyan omlik le a ház födémje.”

Ekkor az iszonyat már 23 napja tartott országszerte. Most Szabadkát is elérte. Késő délutáni óra volt, amikor Újvidéken a limáni tömbházunk előtt álltam többedmagammal. Az egyik szomszéd odaszólt hozzám.

– Látod azt a fényes pontot, ott a magasban? Az nem az esthajnalcsillag. Az egy Avax. Légtérellenőrző repülő. Hamarosan elkezdődik.
Halvány csillagként állt a magasban. Nem tudom, mennyi idő telt el, negyed óra, fél óra, de beszélgetésünket követve egy hatalmas robbanás rázta meg a várost. A Strand közelében, a haditengerészet mellett, a töltésre csapódott be a rakéta.

– Biztosan volt ott valamiféle radar, vagy más katonai dolog, amit az Avax észlelt. Nem lenne szabad lakónegyedekbe kihelyezni ilyesmit, mégis megteszik. Azt hiszem, hogy lőni fognak még – mondta a szomszédom.

Sokan óvóhelyekre siettek, mások maradtak az utcán, én pedig felmentem a ház tetejére, hogy jobban láthassam, mi történt. És ekkor érkeztek a további rakéták. Láttam, ahogy a víz felett repülnek és a híd környékén csapódnak be. Valóban iszonyatos volt. Remegett a ház, tűzcsóvák csaptak fel. Mindez néhány percig tartott. Vártam még egy kicsit, kerestem az Avaxot az égen, de nem találtam. Eltűnt. Úgy látszik, ma már nem lesz több tűzijátékunk, gondoltam, és visszamentem a lakásba, ahol megkerestem egy korábbi hírt a Magyar Szóban. Április 7-án jelent meg NATO-röplapok Szabadkán (is) címmel.

A hétvégén Szabadka környékén is találtak a polgárok NATO röplapokat. Kétféle cédulát sodort a szél a határvárosban. Az egyiken arról értesíti a NATO a lakosságot, hogy a jugoszláv kormány akciójának következménye a légicsapás a katonai célpontok ellen. „A NATO nem kíván összeveszni a szerb néppel és nem kívánja elvitatni a nemzeti szuverenitásra való jogát. A NATO és a nemzetközi közösség még mindig a kosovói helyzet békés megoldását szeretné.”

A röplap hátoldalán a támadások indoklása olvasható. „1999 márciusában az ENSZ diplomácia megoldás után kutatott Kosovo ügyében. Március 18-án a kosovoi albánok elfogadták azt a megállapodást, melynek értelmében lefegyverezték volna a KFH-t és Kosovo Jugoszlávia részeként autonómiához jutott volna. Azonban az önök politikai vezetői ezt a lehetőséget lekicsinylően elvetették és növelték a katonai elnyomást és erőszakot a kosovoi lakosság ellen. Az átmeneti politikai megoldás a békéhez vezető út.”

A másik röplap az Egyesült NATO hangja nevet viselő rádióállomás hullámhosszait ismerteti azzal az indoklással, hogy:                                                         
„Szeretnénk beszélni Önökkel!”
Hát igen, szeretnének.
Csak kissé hangosan.