A bánáti hírek krónikása

Idén ünnepli fennállásának nyolcvanadik évfordulóját a Magyar Szó. A különleges jubileum alkalmából az egész év folyamán számos újítással, illetve kisebb-nagyobb meglepetéssel készülünk olvasóink számára. Mivel az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy nincs igazi ünnep visszatekintés és előretekintés nélkül, ezért úgy döntöttünk, hogy lapunk fennállásának nyolcvanadik évfordulója alkalmából újra felkeressük azokat az általunk igencsak nagyra becsült egykori kollégáinkat, akiknek tevékenysége, illetve szellemisége jelentős mértékben hozzájárult a Magyar Szó hírnevének öregbítéséhez és annak a mérhetetlen szellemi tőkének a felhalmozásához, amelyre valamennyien óriási büszkeséggel tekintünk, és alkalmi időutazásaink során arra kérjük őket, elevenítsék fel velünk azokat az emlékeiket, amelyek a leginkább meghatározták számukra a Magyar Szónál eltöltött éveket, évtizedeket.

Kecskés Istvánt, a Magyar Szó nyugalmazott nagybecskereki tudósítóját 2021 őszén egy munka közben ismertem meg. Még tisztán emlékszem arra a novemberi délelőttre, amikor Magyarcsernyén felszentelték és átadták rendeltetésének a Szent Őrangyalokról elnevezett temetőkápolnát, ravatalozót. A ravatalozó – mondhatnánk azt is – megváltoztatta a helyiek életét, ugyanis előtte az elhunytakat otthonaikban ravatalozták fel, és onnan kísérték el őket az utolsó útjukra. Természetesen Istvánt előtte is láttam Magyarcsernyén dolgozni. Bármikor bármilyen rendezvényt tartottak itt, a faluban, ő eljött, és szorgalmasan végigkövetve azokat, írta meg riportjait, tudósításait. Az első „hivatalos” találkozásunk óta – a többi újságíró kollégával együtt – közösen járjuk a bánáti terep kisebb-nagyobb rendezvényeit, megmozdulásait, és mindig csodálattal hallgatom a történeteit és a tapasztalatairól szóló beszámolóit. Nagybecskereki tudósítónk 2020 decemberében vonult nyugállományba, ám azóta is rendszeres követője és tudósítója a közép-, és esetenként a dél-bánáti rendezvényeknek. Saját bevallása szerint a nagyobb eseményekre már nem megy el, inkább a bánáti magyarságot érintő kérdéseket dolgozza fel, ugyanis továbbra is fontosnak tartja azt, hogy mindenki lássa, hogy élnek és dolgoznak itt még magyarok, akikről érdemes és kell is beszélni. Beszélgetésünk során igyekeztünk az őt meghatározó élményeket összegezni.

 Hogyan lett önből újságíró?

– A gimnáziumi érettségi után – harminckét éves koromig – kőműves segédmunkásként dolgoztam. Közben az Újvidéki Egyetem Jogi Karára iratkoztam be, ahol a negyedik évéig jutottam. Egy véletlen találkozás alkalmával „földim”, a csernyei származású Fazekas András, a Családi Kör valamikori főszerkesztője javasolta, hogy jelentkezzek a Magyar Szó pályázatára, ahová két újságíró-gyakornokot szándékoztak felvenni. Jelentkeztem és felvettek. Azonkívül, hogy gyerekkorom óta rendszeresen olvastam a napilapunkat, semmilyen előzetes újságírói tapasztalatom nem volt, önképzőkörre sem jártam. A jogi karon elvégzett első két évet akkortájt főiskolaként ismerték el, így 1984 áprilisában elkezdtem gyakornokoskodni a Magyar Szó szerkesztőségében.

 A gyakornokok abban az időszakban az Újvidék rovatnál kezdtek. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra? Milyen nehézségekkel szembesült?

– Az újvidéki szerkesztőségben mindig nagy volt a nyüzsgés, aki nem ért be időben, annak szék sem jutott. Nekem ilyen gondom nem volt, mert utazóként az elsők között érkeztem. A mentorom Engler Lajos lett. Kezdetben olvastam az újságot és „szívtam a szerkesztőségi levegőt”. Az első feladatom az Újvidéki Színház programjának a megírása volt, ami a papírkosárban landolt. Többször is. Nagyon meg voltam szeppenve, mert úgy éreztem, hogy a nyelvileg sem vagyok túlképezve. Igaz, hogy a gimnáziumot magyar nyelven fejeztem be, ehhez azonban az még nem volt elég, és nagyon féltem attól, hogy vajon meg tudom-e majd állni a helyem. Emiatt nemcsak a szerkesztőkkel gyűlt meg a bajom, hanem a lektorokkal is. Akkoriban Szulócki Eszter lektorral dolgoztam, aki jóhiszeműen útbaigazított, a nyelvi hibáimat kijavította. A szerkesztőségben több mint nyolcvanan dolgoztunk, mindenki a saját munkájára koncentrált, nem emlékszem olyan esetre, hogy nekiültünk volna beszélgetni. Ennek is megvolt a maga hangulata, amit meg kellett szoknom. Amikor valamennyire belejöttem a munkába, akkor már komolyabb feladatokat is kaptam. Mivel elmondtam, hogy a gyakornokoskodás előtt kőműveseknél dolgoztam, először az újvidéki építőipari vállalatokat kellett körbejárnom. Ezek kisebb cégek voltak, de ez állt hozzám a legközelebb. Elmentem és megkérdeztem, hogy hányan dolgoznak ott, van-e mindenkinek munkája, milyen építkezéseken vesznek részt. Ilyen dolgokkal próbáltam magamnak helyet szorítani az újságban. A legtöbb írás három-négy-öt napig is ott állt a szerkesztő asztalán, de nem azért, mert olyan sokáig tartott átnézni azokat, hanem azért, mert sokan dolgoztunk ott, és nem volt hely. Az idősebb kollégák hívták fel a figyelmem arra, hogy a legkönnyebb a fekete krónikás hírekkel bekerülni az újságba, és amikor visszajöttem Nagybecskerekre, meg is fogadtam ezt a tanácsot. Hétfőnként a községi bíróság, szerdán a felső bíróság tartott sajtótájékoztatót, amelyen beszámoltak a heti bűncselekmények, letartóztatások, balesetek számáról, illetve az ítélethozatalokról.

 Amikor átkerült a nagybecskereki szerkesztőségbe, akkor a Magyar Szó Bánáti Híradó című mellékletének és az anyalapnak is tudósítgatott. Miről szólt ez a melléklet?

– A nyolc hónap letelte után választhattam, hogy maradok vagy hazajövök. Természetesen haza akartam jönni. Jó volt itthon lenni és a hazai terepet feltérképezni, körbejárni. A Bánáti Híradó a Magyar Szó szombatonként megjelenő négyoldalas melléklete volt, ami felölelte a közép- és a dél-bánáti községeket is. Hetente egyszer jártunk Horváth Andrással, a melléklet szerkesztőjével anyaggyűjtésre, ilyenkor összegyűjtöttük a szövetkezeti, a helyi közösségi híreket, gyárakat, üzemeket, kisiparosokat kerestünk fel. Igyekeztünk havonta legalább egyszer mindenhova eljutni, és mindig belefutottunk valami újdonságba, amiről érdemes volt írni. Mindenhol szépen fogadtak bennünket, ha épp az igazgató nem ért rá, akkor a helyettessel beszélgettünk, vagy egy kisebb vezetővel, aki körbe is vezetett bennünket, illetve válaszolt a kérdéseinkre. Ebből a szempontból akkoriban sokkal könnyebb volt az újságíró helyzete. A jelen kor újságírója a portásnál már nem jut beljebb egy-egy gyárba vagy üzembe, esetleg csak akkor, ha egy politikus látogat oda, vagy nagyon jó kapcsolatai vannak. Ami a gazdasági újságírást illeti, akkoriban sokkal könnyebben lehetett dolgozni. Aztán jöttek a sztrájkok, elindult a privatizáció. Nagybecskerek aranybányának bizonyult az újságírók számára, mert mindig adódott valami téma. A mellékletnek voltak külsős munkatársai is, akik a szövetkezetek vagy más intézmények irodáiban dolgoztak, mert a négy oldalt meg kellett töltenünk, és összesen nyolcan, illetve tízen dolgoztunk a lapon, amit aztán 1991-ben az „észszerűsítés” nevében leállítottak, és akkor a Horváth Andrással ketten maradtunk. Ő rengeteg kommentárt írt, én pedig a terepet jártam.

 Voltak olyan témák, amelyeknek a megírása lelkileg nehézséget okozott önnek?

– Egy újságíró nem válogathat a témák között, azzal kell foglalkoznia, ami körülötte történik. 1990-ben ott voltam a magyarittabéi Kossuth-szobor első nem hivatalos megkoszorúzásán, ott volt Papp Feri bácsi, Matuska Márton, Dulka Andor és Ágoston András is. Ott voltam 1986-ban, 1987-ben Kiss Ernő eleméri sírjának a megkoszorúzásánál is. Ezen az eseményen Magyarország belgrádi nagykövete is részt vett. Két egyenruhás katona díszőrséget állt, lementünk a kriptába, majd miután lerótta tiszteletét a nagykövet úr, elment a nagybecskereki városházára, ahol a városelnök fogadta. Kaptunk egy közleményt, miszerint az eseményről csak annyit lehetett leírni, hogy Nagybecskereken járt Magyarország belgrádi nagykövete, és megkoszorúzta Kiss Ernő aradi vértanú eleméri sírját. Utána volt rengeteg fekete krónikás hír, kezdve a Tiszába zuhant autóbusszal 2005-ben, amikor tíz-tizenkét napig várták, hogy kiemeljék a buszt, és a fotós kollégával egymást váltogatva őrködtünk, hogy mindig legyen ott valaki, hogy biztosan legyen egy saját fotónk arról, amikor emelik ki a buszt a Tiszából. Szerencsém volt, mert amikor megtörtént a kiemelés, éppen én álltam őrségben és a rossz gépemmel, amit már ragasztószalag tartott egyben, készítettem néhány képet. De szót ejthetnénk akár a módosi, a káptalanfalvi árvízről is, ami emberáldozatot nem követelt ugyan, de rengeteg jószág elpusztult. Gumicsizmában jártuk a környéket, ez is egy olyan esemény volt, ami megmaradt az ember emlékeiben. A másik ilyen esemény a módosi és a káptalanfalvi árvíz volt. Számomra emlékezetes esemény maradt Ratko Mladić letartóztatása Lázárföldön. Amikor kiértünk a szerb kollégákkal a házhoz, igazi lincselésre kész hangulat fogadott bennünket. A helybeliek körbeállták a házat, miközben az újságírókat fürkészték. Amikor a kapuajtó kinyílt, amelyben a körözött személy állítólag lakott, az egyik szerb kolléga elkiáltotta magát, hogy „Pišta slikaj!”, mert én álltam a legközelebb. Sikerült lefényképeznem a nyitott kaput, meg egy rendőrt. Aztán ezen a képen „osztoztunk” a kollégákkal.

 Munkája során két alkalommal részesült elismerésben. 2017 végén a Magyar Szó Életműdíját, 2023-ban pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének az Életműdíját vehette át munkája elismeréseként. Hogyan tekint ezekre vissza?

– A sportban is vannak tehetségek, és vannak olyan sportolók is, akik kitartóak, illetve szorgalmasan edzenek. Én sosem tartottam magam tehetségnek, hanem egy olyan személynek, aki kitartóan dolgozik. Az elismeréseket nem azért kaptam, mert valami eget rengető tényfeltáró írásokat sorozatban jelentettem volna meg, hanem azért, mert szorgalmasan dolgoztam. Véleményem szerint hírt kell adni a szórványban zajló történésekről, mert ha ezt nem tesszük meg, akkor azok olyanok, mintha meg sem történtek volna. A kitartó munkának mindig van eredménye, és nagyon jó az is, hogy a terepen dolgozó vidéki újságírókról sem feledkeznek meg.

 Tudom, hogy szeret kerékpározni. Meséljen erről a szabadidős tevékenységéről!

– A kerékpározás végigkísérte az életemet. Négyéves voltam, amikor megtanultam biciklizni, és emlékszem arra is, amikor negyedik osztályos általános iskolásként megnyertem egy kerékpárversenyt, mégpedig úgy, hogy külön korcsoportba kerültek az alsósok és a felsősök. Az egykori Nama épületénél, a főutca közepe táján rajtoltunk, és egészen a lovas szoborig hajtottunk. Ez 1962-ben történt, és akkor kaptam egy kis biciklit, amit a húgomnak adtam, mert akkorra már kinőttem. Később sokat motoroztam, ugyanakkor biciklizgettem is, és a katonaság után Ljubljanában vettem magamnak egy biciklit, amivel elmentem Romániába, Csehszlovákiába, Lengyelországba Krakkóig, illetve Magyarországon is többször jártam. Mindig egyedül mentem, vittem magammal egy hálózsákot, és ott éjszakáztam, ahol az este megtalált. Aztán, amikor a gyermekeim megszülettek, 36 éves korom körül, egy nagyobb szünet következett, attól kezdve nagyobb túrákat nem vállaltam be, csak a környéket jártam. A háború, az infláció és a nincstelenség megváltoztatta a kor embereinek a gondolkodását. Ehhez fűződik egy érdekes történet is. 1995-ben sorban állás nélkül nem lehetett tejet kapni, és nekem akkoriban még kicsik voltak a gyermekeim. Ezt a helyzetet úgy oldottam meg, hogy biciklire ültem, és elkarikáztam Tordára friss tejért. Ott fel is forralták azt, és minden alkalommal két darab háromliteres ballonban hoztam haza. Épp mentem egy ilyen tejes körútra – mindig Szentmihály felől mentem –, és már a szentmihályi határban feltűnt, hogy gyanúsan köröz egy MiG–29-es. Egyszer csak egy hatalmas durranás kíséretében füstfelhő szállt fel a melencei határ felől, és egyértelműen látszódott, hogy a gép lezuhant. Bementem egy a Szentmihályon élő ismerősömhöz, akitől tudtam telefonálni a szerkesztőségbe, illetve találtunk egy szemtanút, aki az érintett terület közelében dolgozott, és jobban láthatta, hogy mi is történt valójában. Ő látta azt is, hogy a pilóta katapultált. Elmesélte, hogy a környéket lezárták, és aki éppen a határban volt, azt hazaküldték. Ezután felhívtam Habram Károlyt, az akkori deszkfőnököt, leadtam a hírt, és mentem tovább Tordára a tejért. A többi szerb lap újságírója is tudott az esetről, de mindenki a hivatalos közleményt várta, és egy héttel később hozták le az anyagot. Úgy ötvenéves lehettem akkor, amikor a székelykeveiek megkerestek azzal, hogy az al-dunai székelyek idetelepítésének 120. évfordulója alkalmából megszervezik a Bukovinától Székelykevéig kerékpártúrát, amire szerették volna, ha én is velük tartok. Attól kezdve minden évben – 13 éven keresztül – Erdély különböző tájait jártuk. Utána megszűnt ez a szerveződés, azok közül viszont, akik megmaradtunk, hárman-négyen-öten összeálltunk, és minden évben szerveztünk kisebb túrákat magunknak.