Kifogyhatatlanul Gazdag Ág

Téli szórakozás, családfa, disznóvágás, böjtös ételek, pásztorélet, lakodalom, katonaélet, asszonysorsok és még sorolhatnánk. Ezek mind-mind az Oromhegyesen rendezett hagyományőrző Gazdag Ág témái voltak, egy-egy adott tárgykört kell ugyanis a résztvevőknek bemutatniuk. A Magyarkanizsa községbeli művelődési egyesületek pedig ilyenkor mind ott vannak Oromhegyesen, sőt még más falvakból is érkeznek, mintegy ünnepként tekintve erre a napra.

Ilyenkor találkoznak és versenyeznek, de a versenyjelleg másodlagos, inkább örülnek az ismerős arcoknak, akikkel megesik, hogy csak itt találkoznak évente egyszer. Igazi népünnepélyt penderítenek, éjszakába nyúlóan szól a zene és röppen a szoknya, csapódnak a tenyerek és a cipők verik fel a port, miután lezajlik a vetélkedő. A harmincnegyedik Gazdag Ág témája a Mi kis falunk volt, mely témakörbe sok minden belefért, régi épületek, jellegzetes helyek, egykor élt, maradandót alkotott, az emlékezetben máig megmaradó emberek és a tegnapelőttre emlékeztető tárgyak. Az első feladat a kiállítás létrehozása, amelyen ezeket a tárgyakat bemutatják. Persze az asztalokat hagyományos süteményekkel is „kidíszítik”, majd ezt követi az ünnepélyes bevonulás, és következhet a színpadi hacacáré. Ebben az évben nyolc csapat vett részt és mesélte el a helytörténeti tudnivalókat településükről, majd népdalokat énekeltek, a végén pedig anekdotákat meséltek el. Az értékelés pedig a háromtagú zsűri: Nagy Abonyi Ágnes, Búrány Katalin néprajzkutatók és Baráth László nyugalmazott tanár, zeneművész
megtisztelő feladata volt.

Egyszer egy ilyen rendezvényen még fiatal fejjel azon tanakodtunk, tudatlanul, hogy hogy nem unnak rá fél délutánt énekelve, táncikálva tölteni az amúgy fájós lábú nénik és ősz hajú bácsik. „Ilyenkor kiénekeljük és kitáncoljuk a fájdalmunkat” – mondta egyikük. Ha jobban belegondolunk, annyi minden belefér egy ilyen rendezvénybe: hagyományőrzés, vetélkedés, szórakozás, emberi kapcsolatok éltetése és még az is lehet, hogy az öröm és a bánat kimulatása is. De hogy hogy indult és jött létre ez a rendezvény, arról Radócki-Dukai Virág tudott nekem mesélni.

– A vetélkedő megálmodója, kiötlője nagyanyám, Bajusz Teréz, aki a 80-as években a magyarkanizsai Vöröskereszt helyi szervezetében tevékenykedett. Akkor még csak mint az idősekkel való foglalkozás egyik formáját képzelte el, de az elképzelés tartalma megkövetelte, hogy a vetélkedő művelődési egyesülethez tartozzon. Így lett az első házigazda az oromhegyesi művelődési egyesület. Az első Gazdag Ágat 1987-ben tartották Martonos, Horgos, Kanizsa és Oromhegyes 50 évnél idősebb embereiből álló csapatával. Az eredeti terv az volt, hogy minden évben más csapat szervezi az eseményt, de az oromhegyesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület csapata örökös házigazdává vált. Szülikém 15 éven át szerkesztette a vetélkedőt. (Jól emlékszem a téli hónapokra, amikor tervezte, készítette a feladványokat, a látványtervet… A ház hol a juhászok használati tárgyaival volt tele, hol a családfa leveleivel, ágaival, attól függően, éppen mi volt a téma. Az egyesület tagjai egymásnak adták a kilincset, ki a kiállításra gyűjtött tárgyat hozta megmutatni, ki egy észrevétellel, kérdéssel állt elő.) Majd egy feldíszített diófaággal jelképesen átadta a szemle szerkesztését a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület akkori – és ma is tiszteletbeli – elnökének, Koncz Lázárnak, azzal az üzenettel, hogy ápolják, virágoztassák tovább a fejlődésnek indult „ágat”. Az oromhegyesi művelődési egyesület szerencsére azóta is ápolja, gazdagítja a megkezdett hagyományt – mesélte a már Zentán élő magyartanár, aki egykor maga is vezette a műsort. Most, a 34. találkozón is libabőrös lehetett a résztvevő, aki látta a művelődési egyesületek tagjait a Boldogasszony Anyánkat egy emberként felzengve bevonulni. Bicskei Attila, az oromhegyesi egyesület jelenlegi vezetője gyertyát gyújtott azokért, akik már nincsenek velünk, de valaha oszlopos tagjai voltak a rendezvénynek. De a Gazdag Ág nem itt kezdődik… Már hetekkel a rendezvény előtt fel kell készülniük a résztvevőknek, begyűjteni a kiállításhoz szükséges képeket, tárgyakat, azokat szépen összerendezgetni, megtanulni az anekdotákat, hogy aztán senki ne maradjon szégyenben. Arról nem is beszélve, hogy megannyi süteményt is készítenek a részt vevő csapatok tagjai, mind-mind a nagyanyáik receptjei szerint. Sokat fejből is tudnak, de elképzelem, hogy megsárgult lapokon is őrzik a „liszt, amennyit felvesz, cukor gondolom szerint és a csipetnyi só meg a maréknyi zsír” kezdetű recepteket.

A zsűri pedig kóstol, néz, hallgat és értékel. Nagy Abonyi Ágnes már harminc éve zsűritag a Gazdag Ágon.

– Nagyon fontos a magyarságunk szempontjából ez az esemény, hiszen a község falvaiból érkeznek a résztvevők, akik a saját településükről azokat az értékeket hozzák, melyeket át is próbálnak adni a fiataloknak, mind a tárgyi, mind a szellemi kultúrából – mondta Ágnes, akitől megkérdeztem, mennyire különböznek falvanként ezek az emlékek. – Kezdetben nagyon hasonlónak találtam, amikor elkezdtem zsűrizni még annak idején Bodor Anikóval és Búrány Bélával, de rájöttem, hogy bizony vannak különbségek – mondta a néprajzkutató, aki hangsúlyozta, hogy míg régen a padlásról sok-sok érdekesség került elő, addig mára már kutatómunkát igényel, de így is minden évben előrukkolnak valamivel, amiről néha még maguk a megtalálók se tudják, hogy mi. Erre aztán ott a néprajzkutató. Így volt ez idén is, amikor tokmány, vagyis kaszakőtartó került elő, de volt egy krumplitörő is. A völgyesiek is több ilyen tárgyat találtak. Dobó Márta, a völgyesiek vezetője elmondta, hogy ők a falverőkre tudtak nagy hangsúlyt fektetni, még él ugyanis olyan közöttük, aki erről tudott mesélni is, Dubicsánác Károly.

– Papucskészítőkről, bábaasszonyról is sikerült információkat szereznünk. Az én édesanyám szőtt valaha, viselt anyagból, abból is sokat megőriztünk, de Bödő Pista bácsi cipésznek is nagyon sok szerszámját megőrizték az utódai, ezeket el tudtuk hozni bemutatni, például a csizmakaptafát – mondta Dobó Márta. Szerinte nem is az a lényeg, hogy mennyire hiánytalan a kiállítás, hanem hogy rengeteg régi, ám nekik új információt tudtak meg, amiért szerinte a Gazdag Ág a lehető legjobb név a rendezvénynek, mert állandóan kipattan a rügy, és újabb ismeretekkel gazdagodnak.

A magyarkanizsaiak egy évben se hagyják ki, hogy ott legyenek. Számomra mindig a szép előadásmódjuk a maradandó élmény. Monostori Ildikó a csapat nevében elmondta, hogy a kezdetek óta részt vesznek.

– Rengeteg híres személyisége van Magyarkanizsának, például Beszédes Józsefről, Dobó Tihamérról, Márton Mátyásról hoztunk képeket, adatokat ؘ– mondta Ildikó, aki fiatal kora ellenére mindig ott van a rendezvényen. Érdekelt, miért.

– Számomra fontos, hogy őrizzem a hagyományainkat, és tovább tudjam adni. Az egyik gyerekem néptáncos, így büszkén mondhatom, hogy nem hiábavaló az igyekezet.

Az igyekezet pedig minden csapatnál megvolt, bizonyították ezt a szebbnél szebb kiállított, összerendezett emlékek, tárgyak is. Az oromiaknál Kádár Judit mondta el, hogy ők is a kezdetek óta részt vesznek.

– Minden egyesület, így mi is arra törekszünk, hogy a falunkra legjellemzőbbeket gyűjtsük össze. Így az iskola és a vasút került nálunk fókuszba. Több ikonikus alakja is volt a falunknak, akiket itt most, ha máshogy nem, képeken tudunk bemutatni. Múlt nélkül pedig nincs jövő, ezt nagyon fontos megértenünk – mondta Judit, aki elárulta, hogy a gyűjtőmunkával együtt igencsak sok időt, de kellemesen töltöttet igényel a felkészülés. Pósa Mária, aki a faluról már két könyvet is írt, a hozzá tartozó települések helytörténetét is feldolgozva, elárulta, hogy egy újabb információra is rábukkant.

– Az Országzászló Mozgalmat a Trianon utáni Magyarországon egy országgyűlési képviselő hirdette meg 1925-ben, majd indította útjára. Az első, ún. ereklyés országzászlót 1928-ban, a trianoni döntés elleni tiltakozás jelképeként Budapesten, a Szabadságtéren állították fel. 1942-ben Magyarkanizsa sűrűn lakott tanyavilágában, Oromon is, a helyi gazdák és a Mezőgazdasági Egyesület kezdeményezése nyomán országzászlót állítottak a falu iskolája elé. A 80 évvel ezelőtt történt eseményre azonban alig emlékszik valaki. Az akkori ünnepségen jelen levők többsége ma már nem él, és egyébként is ezt a zászlót, félárbocra húzva, csak egy kicsit több mint két évig, 1944 kora őszéig lengette ünnepi alkalmakkor a szél. A helybeliek életében ez a jeles esemény teljesen feledésbe merült volna, ha az 1989/90-es évek rendszerváltása után egy budapesti fiatalember nem kezdi el kutatni és számba venni a felállított országzászlókat – mesélte Mária, akinek kutatása nyomán hamarosan egy bővebb tanulmány is napvilágot láthat a témáról.

A horgosiak kiállításánál Szécsi Ilona mesélte el, hogy Zabos Pirike néni hagyatékára helyezték a hangsúlyt.

– Ő alakította meg Horgoson a Gyöngyösbokrétát 1930-ban, és az első néptánclépéseket is ő tanította. Erről írt is egy könyvet, nekünk pedig fontos, hogy ezt az utókor is tudja. Mi mindig nagy izgalommal készülünk a Gazdag Ágra, itt találkozunk a társakkal, és mindig nagyon jól érezzük magunkat, főleg az utóbbi időben ez még fontosabbá vált.

Az oromhegyesiek mint házigazdák ugyanolyan, ha nem nagyobb örömmel és izgatottsággal készülnek. Bata Erzsébet szerint az őseink múltjának feldolgozása az egyik legfontosabb az életünkben.

– Koncz Dezső, falunk első papja kapott helyet a kiállításunkon, de itt van lélekben és képeken Bajusz Terike, a Gazdag Ág megálmodója, Hubai Pista bácsi kántort is megelevenítettük. Számunkra a fellépés is meghatározó élmény, most Juhász Ferenc, vagy ahogy mindenki ismerte, Caja bácsi történetét adjuk elő.

Bizony, hallhattunk sok megmosolyogtató történetet, ehettünk sok finom süteményt, pogácsát, és gazdagodhattunk abból, amink van, csak meg kell azt őriznünk, ahogy most a Gazdag Ágon teszik a résztvevők. Tegyék még nagyon sokáig és nagyon sokan, a fiatalok is! A vándorboton pedig Oromhegyes és Ludas osztozott. Biztosak lehetünk benne, hogy a főnyeremény mindannyiukhoz került. Valahol a lelkükben vitték azt haza.