A TÉRFOGLALÓK
Az évek múltával az ember összetöpörödik, bőre elveszíti feszességét. Ráncokba rendeződő barázdák rajzolnak élettérképet az arcára. Az elmúlás a házat sem kíméli, a gerendák meghajolnak a tetőzet súlya alatt, a falak megrepedeznek, kidőlnek, végül – lakójával együtt – az egész épület, az ember e természetből kiragadott és önmagával belakott helye is összeroskad.
Ez a rend, amióta csak a gondolkodó lény az eszét járatja a világ kifürkészhetetlen titkain. Az idő hatalma leküzdhetetlen, ősi tapasztalat ez, de leküzdhetetlen a velünk született vágy is a múlhatatlan iránt. Az ember szemszögéből nézve nem több ez az akarásnál, az eszménél, a hitnél: a testnek vágy és erőfeszítés, a szellemnek szárnyaló gondolat és mélybe néző bölcselet, a léleknek hit és vallás.
Csakhogy a gondolkodó lény nem elégedhet meg az eszmével vagy a másvilági beteljesülés reményével. Nem efféle, semmivel is jóllakni képes anyagból gyúrták őt össze. Azért lett a föld porából megalkotva, hogy érzékelhessen, de mivel közismerten telhetetlen, ő nemcsak a kézzelfoghatót, hanem az érzékelhetetlent is érezni és megélni szeretné.
Így van az ember az örökléttel is, emiatt nem elégedhet meg a múlhatatlant leíró üres mondatokkal. Ellenállhatatlan késztetés hajtja, hogy kézzelfoghatóvá tegye a megfoghatatlant, hogy áthozza a világba az azon túlit. Erre pedig egyedül a művészet útján nyílhat esélye.
E vágytól hajtva születhettek meg az istenbálványokat ábrázoló műalkotások. Az idő azonban túlhaladta ezeket a halhatatlan lényekről készült szobrokat és a hozzájuk kapcsolódó hitet, ezt hirdették legalábbis az istentagadás korában, s akik fennhangon erről szónokoltak, azok a letűntnek mondott istenek helyett magukat tették meg istenekké, a köztereket pedig emberbálványok szobraival ékesítették.
A szobrászat azonban nemcsak az örök világi jelenlétének, az ember alakú istenbálványokban vagy az istenített emberbálványoknak a művészi ábrázolása lehet, a szobor ennek az ellentétpárját, a mulandó múlhatatlanságát is képes kifejezni. Ennek voltak nagymesterei a görögök és a rómaiak, az előbbiek az emberi szépség és nagyszerűség – az eszményi –, az utóbbiak az emberiben rejlő egyedi és megismételhetetlen – a személy, azaz az én-való – kifejezésében voltak utolérhetetlenek.
A szobor időtálló anyagból készül, ugyanis a feladata a mulandó múlhatatlanságának és az örök jelenvalóságának a kifejezése. A megállított idő tükreként a kivésett alkotás kőbe, bronzba, fába foglalt átvezető középpont a múlékony és az örök között. A szobrok közismert térfoglalók, a tér középpontjában állítják fel őket.
Észre sem veszik, de az élő emberek is ilyen szoborarcú lényekké válnak, amikor a középpontba állítják magukat.
AZ ÉLETET ELJÁTSZÓK
Végig kell játszanunk az életünket, gyakran hallani ezt a kijelentést. Erre nincs mit válaszolni, legföljebb bólinthatunk rá.
A válasz nem is érdekes, a mondatban megfogalmazódó üzenet az, amire érdemes odafigyelni. Végig kell játszanunk az életünket – az életet tehát játszani kell, az ugyanis egy színdarab, egy öt felvonásból álló életdráma kiszabott szereposztással és a színészhez igazított színházi környezettel.
Én például Sáfrány Attila szerepét játszom benne, aki 1969. november 27-én született a Nyilas jegyében egy háborúságra ítélt országban és egy megosztott nemzet tagjaként: teli hibákkal és talán erényeknek sem teljesen híján. Te a te szerepedet játszod. A díszlet adva van, a szerep úgyszintén, és természetesen a feladat is adott: a szerepet el kell játszani, ha lehet, tisztelettel és becsülettel, ha nem, hát ahogyan lehet.
Az öt felvonás címe a következő: Csecsemőkor (a Bevezetés), Gyermekkor (a Bonyodalom), Felnőttkor (a Válság), Érettkor (a Sorsfordulat), Öregkor (a Végkifejlet).
Van egy hatodik, mindent átfogó és mindent betöltő felvonás is, ha annak nevezhető: a Születés és a Halál (a Katarzis) aktusa. Mindent átfogó rész ez, mert mindennek a kezdete a születés és mindennek a vége a halál, de ugyanakkor minden pillanatot betöltő is, mert minden egyes pillanatban újjászületünk és meghalunk ismét.
A hetedik, utolsó felvonás már nem a színdarab része: ennek a címe a Születés előtt és a Halál után (a Való). A hatodik felvonáson, a Halál aktusán áthaladva ugyanis vége szakad minden emberi színészkedésnek. Az igazsággal való szembesülés átvezető középpontja a halál, amelyről a vallások azt tanítják, megméretik benne az ember.
A SENKIBŐL LETT VALAKIK
A világban az örökös változás az úr. Születés és halál, hiány és kielégítettség, öröm és bánat megélt élményei váltják egymást szüntelen. Ez az élet.
Ha a mindenség tükrében szemléli az ember ezeket az összeegyeztethetetlen ellentéteket, akkor egyben látja azokat, amelyek így menten elveszítik különállóságukat és a jelentőségük ebből fakadó látszatát. Így szemlélve a fiatalság együtt lakozik a vénséggel, a születésben pedig máris ott a halál.
A mindenség tükrében látva magát egyedül a jelenvaló a fontos a tapasztaló lény számára: az, ami itt és most van. Hic et nunc.
Az állatok, a növények, a kövek mindenkor a mindenséghez mérik magukat, emiatt örökké a jelenben élnek. Az ember, amíg föl nem ébred, addig nem, és azért nem, mert őt a gondolkodás képességével sújtották. Ő evett a tudás fájának a gyümölcséből.
Mivel átvezető középpont a mindenséghez, az Egyhez, ezért a jelenben összesűrűsödik minden. Benne elveszíti a jelentőségét a múlt és a jövő, hiszen a jelen átvezető középpont a múlt és a jövő között is. A jelen a már nem létező és a még nem létező között helyet foglalva az egyedüli létező, éppen ezért tévúton jár az, aki emlékein át a múltba, vagy álmodozásán át a jövőbe vetíti ki magát, mert ez a semmibe való önkivet(ít)és.
A jelenben élve teheti jelenvalóvá magát az ember itt és most, és ehhez mindenkor a mindenséghez kell mérnie magát. A mindenséggel pedig csakis és kizárólag a senkiség nézhet szembe, hogy a tükrében viszontláthassa magát.
A szembenéző ember senkisége így lesz valakisággá. Valaki – személy – ugyanis egyedül a mindenség tükrében meglátva magát lehet az ember, éppen ezért a senkiség megélésén át vezet az út a valakisághoz és a Lét teljességének a megéléséhez.
Hiú és ostoba az, aki a világ szemében akar valakivé válni. Az ilyen ember képtelen belátni azt, hogy törtetéssel és ravaszsággal kivívott valakisága a világban senkisége ékes bizonyítéka: nem a világban, hanem az azon túliban.
A senkiségnek ez a formája a nemlétbe (a megsemmisülésbe) vezető út. Vallási nyelven egykor ezt kárhozatnak nevezték.
