Az elnök

Soha nem neveztük elnöknek. És csak egyszer választottuk meg, osztályfőnöki órán osztályelnöknek.

Aztán a négy gimnáziumi év után maradt minden a régiben. Ő volt a központ. Ő tudott legtöbbet rólunk, még akkor is, amikor távol élt Zentától, mert mindig tett róla, hogy kapcsolatban legyünk egymással. Jó kis osztályunk volt, mondogattuk aztán évtizedeken keresztül, de különösen az új évezred második évtizedében, amikor már valamennyien nyugdíjasok voltunk. Valójában abbamaradtak a távoli utazások, amikor már inkább egymást hallani, látni szerettük volna. Csak az a baj ilyen tájon, hogy egyesek elmaradoznak, aztán emlékezetünkben élnek tovább.

Kölykök voltunk, amikor találkoztunk. Igaz, mi, zentaiak, – nem nagy a város – sokan személyesen is ismertük egymást, de látásból aztán biztosan. Strandon, focimeccsen, népkerti gyerekfocin találkoztunk leginkább. Mi Péterrel ki tudja mióta, de már a gimi előtt is ismertük egymást. Tudtam azt is, hogy a zongora szerelmese, mert nyolcadikos korunkban egyszer a városi zenedében élőműsorban lépett föl egy háromtagú zenekar tagjaként, ugyanis onnan közvetített az Újvidéki Rádió valami gyermekprogramot. Péter szerepelt. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a három fiú alapozza majd meg a hatvanas években a helyi dzsesszkultúrát.

A középiskola első osztályában megalakult egy focicsapat, amely a vasútállomás mögötti téglagyárgödörben focizgatott kiskapura. Osztályunkban kevés volt a fiú, így ismerős kölykök csapódtak hozzánk, hogy legalább nyolcan-tízen legyünk, hogy komolyabb játék alakulhasson ki. Ekkor verbuválódott össze komolyabban a társaság, mert Péter zeneiskolai cimborája, Farkas Zoli jött és hozta osztálytársait a közgazdasági középiskolából. Valójában emiatt csak vasárnap ebéd után rúghattuk a bőrt. Mert egy épületben működött a két iskola: a gimi délelőtt, a közgazdasági délután. De ez a csapatfeltöltés meghozta egy komoly dzsesszbanda megalakítását is. Igaz, zenészeink miatt rövidebb ideig focizhattunk, de tevékenységüket szinte áldottuk, mert pompás táncok alakulhattak ki segítségükkel az ifjúsági otthonban. Másfél óra után Péter, Zoli, Robi és Frici otthagyta a pályánkat, a Tepsit, és „megalakította” a zenekart. Először négyen voltak, aztán változott a fölállás is. Igaz, az évtized közepén változott nagyon a felállás, mert Péter többünkkel együtt egyetemre került. Viszont a muzsikusok hosszú ideig megmaradtak, Szőke Fiúk néven több évtizedig aktívak voltak.

Focicsapatunk nagy eseménye volt, hogy meghívtak bennünket egy barátságos találkozóra a Žitopromet ifijai ellen. Ők valódi ligában és valódi szerelésben játszottak, mi meg az iskolai tornafölszerelésünkben. Nem voltunk elegen, így az ifjúsági otthonból két állandó biliárdpartner besegített, s fölállhattunk a középkezdéshez.

Győztünk egy góllal, így mondták a drukkerek. Számomra elég fájdalmasan kezdődött a csata, mert egy Matyi nevű balhátvéd ugyancsak sorozta cipőjével a bokámat. Péter rám kiáltott: – Mi van veled?

– Csúszik a fű, nem futhatok, mert a gumitalp nem engedi. Matyi meg utolér és abriktol ám!

– Le ne sérülj! Nincs tartalékunk!

Erre én ledobtam a patikákat (tornacipőket), mezítlábas focit hosszú évekig játszottunk a vásártéren, akkortájt arrafelé ez a sportszerelés járta! Nem is ért engem utol többet Matyi, de egy beadásom elérte a csapatkapitányt, s Péter gyönyörűen továbbított a hálóba. Ezt az egyetlen meccset ősz fejjel is fölemlegettük néha, amikor elmentem Péterékhez egy kecsketejes kávéra, amelyet húga, Évi készített. – Ez a te számodra egyedi kávé – mosolygott ilyenkor Évi.

Az egyetemen kezdtünk neki igazán a szövegalkotásnak, s noha szinte minden nyomtatott orgánumban megjelentünk, valójában a Hol ó hol versantológiával (Újvidék,1968) indított el bennünket Tolnai Ottó. Tizenhárom fiatal költő szerepelt benne néhány alkotással, de számunkra ez a megjelenés egy új világot jelentett. Akkor kezdett egyikünk-másikunk már kötetben is gondolkodni, és néhány év múlva többünknek sikerült is ez. Költőkként kezdtünk, mint minden fiatal abban az időben, de az évek múlásával több prózai alkotás került ki mindkettőnk keze alól.

Péter a Dolgozók című hetilapnál lett újságíró, de talán több is kicsit annál. Tőlem tárcát kért, írtam is néhányat, s egyből beleszerettem a műfajba. Azóta sem hagytam abba. Sok tárcám, novellám megjelent a Magyar Szó Üveggolyó című mellékletében. Péter hű olvasóm volt, aztán véleményezte is írásaimat. A vesémig hatolt néha éles kése, de gyorsan beforrt a heg.

2008-ban megjelent meseregényem, a Panna és Mágocs. Több kritikát, recenziót írtak róla Vajdaságban és Magyarországon is, egyet Péter is. A könyv előtt nem volt kezében még a szöveg. Meglepődött mesélő stílusomon: – Miért nem írsz te a gyerekeknek? Nincs témád?

– Van bőven, hagyott rám sok aranyalmát fájáról apai öreganyám.

– Hát írj meséket!

 A zentai bemutatón is méltatója volt munkámnak, nemcsak a témával foglalkozott, hanem a nyelvezettel is, különösnek mondta, szinte lüktet az egész, mint a vers. A szöveget, a dallamosságot, a szóhasználatot dicsérték magyarországi méltatóim is. És természetesen Csernik Attila illusztrációit.

Péter biztatására nekifogtam a meseírásnak, alig két hónap alatt megszülettek a Zentai ládafia (Újvidék, 2009) szövegei. Ahogy megírtam egyet, úgy küldtem Péternek véleményezésre, beletúrt az anyagaimba két kézzel, de nem sajnáltam, megérte! Néhány szöveget elküldtem Gruik Ibolyának is az Üveggolyóba, meg is jelentek rendre. Péter hűségesen beszámolt, milyen a fogadtatása szövegeimnek a szerkesztőségben. Mezei Erzsébet volt az illusztrátora a kötetnek, kiharcolta a színes képeket, s a szakemberek szerint nem véletlenül lett 2009 legszebb vajdasági könyve. Nem a gyermekkiadványok között, hanem valamennyi kiadvány között. Még két gyerekkönyvet írtam, mindegyiknek a szövegét Péter is véleményezte, nem is maradt belőle mutatványszám sem a kiadó raktárában! A Zentai ládafia kötetemnek mindössze két bemutatója volt: Zentán meg Budapesten. Zentán elfogyott vagy kétszáz, Budapesten a többi. Igaz, ott egy bemutató után a tavaszi könyvkiállításon is megjelentünk. Péter az Új Kép pedagógiai lapban közölt interjújában, amelyet Mezei Erzsébettel készített, fölemlegette a Zentai ládafiát, s idézte az illusztrátor véleményét a szövegekről:

„Ezek türkiz mesék!”

Amit igazán tragikusan éltem meg, az is egy sikerkönyvem bemutatója volt. Az első tárcagyűjteményem, a Mágikus fészkünk (Zenta, 2016) bemutatója volt. Ezt a könyvet hivatalosan is Péter szerkesztette. Néha naponta többször is kommunikáltunk, szerencsére írásban, ezért könnyebb volt a változtatás egyik-másik szövegrészen, szóhasználati vitánk volt bőven! Ez valójában nem baj, és ördögtől sem való, a baj akkor kezdődik, ha valamelyik fél köti az ebet karóhoz. Szerencsére az elmúlt fél század kiölte belőlünk ezt az egymás közti versengő féltékenységet, vagy valami ilyesmit, így sosem a másik torkát kerestük, hanem higgadt fejjel és nyugodt szívvel latolgattuk a lehetőségeket. A könyv tárcái Zenta egyik szőlőskertjével foglalkoznak. Sokunknak itt telt a gyerekkora és ifjúsága, rengeteg élmény rakódott le bennünk. De más is különössé teszi Bátkát! A XIX. század végén itt is átvágták a Tisza két kanyarulatát, s a szőlőskert a folyó jobb partján találta magát. Viszont nem került soha sem ki a zentai telekkönyvből, így ma is hivatalosan Bácska. Amikor határfolyó volt a Tisza a második világégés idején, a németek nem lépték át a töltést, így az ártéri Bátkára nyugodtan kompoztak át a zentai tulajdonosok. 2016. szeptember 11-én ünnepelte Zenta nyolc évszázados hivatalos fölemlegetését. Nagy ünnepséget rendezett a város, melynek része volt az én könyvem bemutatója is. Megbeszéltem Bátka szerelmeseivel, akik megszervezték, hogy a könyvbemutató legyen a kompon, kezdjük induláskor, pihenő a folyó közepén, befejezés kikötéskor, a Bátkai parton. Megtelt a vízi alkalmatosság, mintha a legnagyobb szüretidő lett volna. Ismerősök, ismeretlenek, alkotótársak, versénekesek voltak a műsor részesei, de a szerkesztő, Sinkovits Péter a zentai kórházban nyomta az ágyat. Meglátogattam én őt előző napon is, a bemutató után is, meséltem az élményeimről, de nem tudtam én fölidézni a különösséget, a kialakult hangulatot.

Bátkáról visszafelé dedikáltam. Lassan kotyogott a komp, csak a víz áramlása hajtotta, de elfogyott az ötven példány, amelyet dedikáltam. Ennyit hozott a kiadó. Vigasztalásul kikötöttünk a Városháza sarkán, oda gyorsan hoztak könyvet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézményből, és korsó mellett folytattam a dedikálást.

Néhány recenziót én is írtam Péter könyveiről, de emlékezetes számomra az utolsó: A hologram hintóján.  Úgy érzem, mintha már akkor, a prezentált szövegben összegzett volna Péter, csak még nem volt kész a teljes konklúzióval.

Arról ír, hogy az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megélt eseményeit. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébrenlét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos-műszaki csodává lényegül.

Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: –Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?

Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, amely Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?

Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. Ezeket a szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologram képével kísérleteznek, amely leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintójába, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem meglepetésre, egyedül utazik.

Sinkovits egyik szereplője, a Megbízó, furcsa kijelentést tesz: „… a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban ez a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is.”  Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt, honnan tudhatjuk, mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? És lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája, most, hogy újra elolvastam a kisregényt, bennem is megélesztett néhány emléket, aztán azok mémként elindítottak egy emlékezéssorozatot, s ez indulásra nógathatta a hologram hintójának táltosait.

Utolsó emlékezetes osztálytalálkozónk 2021 szeptemberében volt Magyarkanizsán, a Bödő házaspár vendégei voltunk. Nem véletlenül, hiszen a ház asszonya, Erzsébet osztálytársunk, egyetemi évfolyamtársunk, sok gyerkőc magyartanárnője volt a Csönd Városában. A házigazda, Kálmán pompás borrácsossal várt bennünket, Nagyszerű vacsora, pompás kanizsai borocska és a háziasszony művészetét dicsérő torta, nagyon ünnepélyessé tehette volna ezt a találkozót, amelyet a Covid–19 járvány miatt 55. érettségi találkozónak mondtunk, noha az 56. volt. Mi árnyékolta be ezt az összejövetelt? A zentai gimnáziumban 1965-ben érettségizett IV. c, Szloboda János tanár úr osztálya elfért egy ebédlőasztal körül!

Most eggyel kevesebben vagyunk.

Elnök úr mandátuma véget ért.