Óbecse nemes szívű krónikása

A nyomdász, a sekrestyés és a gyógyvizek tudósa

A nyomdatulajdonos és lapkiadó Lévai Lajos volt az a jeles ember, kimagasló személyiség, aki – mások mellett ugyancsak – idegenből telepedett a városba, majd „szívós kitartásával, szorgalmas munkájával a legtöbbet tett városunk szellemi fejlődéséért, kultúránk nemes irányú fejlesztéséért”. Lévai akkor került Óbecsére, amikor a nyomdaipar a dúsan termő Bácskában még csecsemőkorát élte. Lassan fejlődött, terjedt a nyomdászat, mint ahogyan lassú léptekben nyert teret a kultúra is. Bácskában az első nyomda 1769-ben Újvidéken kezdte meg a működését, azután kapott „nyomdai műintézetet” Baja, Szabadka és Zombor. Óbecsén Lövy Lajos – aki 1901-ben magyarosította nevét Lévaira – személyében 1879-ben a szegedi árvíz után jelent meg az első nyomdai vállalkozó, aki műhelyét a szintén Szegedről jött ismerőse, Reisli Sándor cipész (később községi bíró) házának igénytelen kis műhelyében nyitotta meg. Vállalkozását olyan jeles személyek támogatták, mint földije, Zsótér Andor földbirtokos, Gombos Béla főbíró, mindenekelőtt azonban Szulik József prépost-plébános – ők biztatták és segítették abban, hogy Lövy Lajos jelentéktelen, egy „zsidó ládába” elférő nyomdai üzeme megkezdje a működését. A kicsi, de életképes üzlet azonban „szorgalmas, jó modorú” gazdájának munkája nyomán lendületes fejlődésnek indult, olyannyira, hogy 1880-ban már a korzóra és a piactérre, a Ginder-házba került. A vállalkozás hamarosan korszerű nyomdagépekkel, majd könyvkötészettel, könyvkereskedéssel és nyomtatványraktárral bővült. Fárbás József szerint „Lévai mintaképe volt a munka emberének, aki nem ismert akadályt, és minden vállalatát komoly számításokkal alapozta meg.” Akkor volt igazán elemében, amikor bölcs előrelátással megalapította, és 1888. július 1-jén megjelentette az Óbecse és Vidéke című hetilapot, mert a polgári fölemelkedés és haladás szellemében ezzel vélte szolgálni és terjeszteni a kultúrát, ami azután az ő vállalkozásának, nyomdája működésének is biztosította az alapját. A lap megindulásával Lévai boltja lett a helyi nagyságok és közéleti tekintélyek találkozóhelye, ez a bolt lett a társas élet központja. Lévai Lajos munkaszeretete közmondásos volt, ebben nőtt föl, ebben öregedett meg, minden társadalmi mozgalomban részt vett, komoly áldozatokat hozott a közjó érdekében.[1]

Lövy (Lévai) Lajos 1853-ban született Szabadkán, 1866-ban, tizenhárom éves korában özvegy anyja az Alföld legnevesebb nyomdászához, a szegedi Burger Zsigmondhoz adta inasnak. 1871–1876 között vándordiákként Ausztriában, Svájcban és Bajorországban tanulta a mesterséget. Külföldről visszatérve – gazdag ismereteknek a birtokában – 1876–1879 között ismét a szegedi Burger nyomdában dolgozott, innen került Óbecsére, ahol a szeptemberi iskolanyitásra nyílt meg a boltja. Lévai szívesen vállalt nagyobb munkákat is, volt idő, hogy egyszerre három hetilap jelent meg nála. Ő jelentette meg Makra Imre aracsi plébános fordításában a maga korában igen népszerű Képek a régi és új Rómából című könyvet,[2] Fonyó Pál plébános hitoktatási műveit, Balaton Géza, Fridrik Tamás tanítók tankönyveit és Szászy István több kötetét is, mindemellett évente kiadta az Óbecsei Naptár című kiadványt is.

Fárbás József Lévai Lajosról készült pályarajzában rövid irodalomtörténeti összefoglalóban kiemelte: Bácskában az első könyv, „mint irodalmi termék” 1820-ban Dömötör Pál költeményei címen Baján jelent meg, az első hírlapot pedig 1844-ben Szabadkán adták ki, majd 1860-ban Baján, 1865-ben pedig Zomborban kerülhetett az olvasók kezébe a helyi újság. 1871-ben Szabadkán jelent meg a Bácskai Hírlap, 1875-ben Zomborban a Figyelő, 1878-ban pedig a Bácska. Ebben az évben jelent meg Újvidéken az Újvidék, 1885-ben Zentán a Zentai Hírlap, majd 1889-ben a Zentai Közlöny. Óbecse megjelent helyi lapjai: 1884-ben A Gazda, szerkesztette id. Zsótér Andor földbirtokos; 1888–1918 Óbecse és Vidéke, szerkesztette Galambos Pál ügyvéd; 1891–1894 Óbecsei Hírlap, szerkesztette dr. Szilágyi Ferenc ügyvéd; 1893–1896 Népbarát, szerkesztette Csupor Gyula ügyvéd és Göndör Ferenc tanító; 1894–1895 Óbecse, szerkesztette Feszl György teológus; 1896–1897 Óbecsei Híradó, szerkesztette Kovács Ferenc tanító; 1897 Óbecsei Közlöny, szerkesztette Csupor Gyula nyugalmazott főszolgabíró, 1911 Tiszavidék, szerkesztette Bácskay Bódog, 1919-től dr. Draskóczy Ede ügyvéd; 1926 Sztáribecseji Járás, szerkesztette Balassa Pál ügyvéd. Lévai Lajos 1908-ban, fiatalon és váratlanul, 55 éves korában halt meg Budapesten, ahol akkor is üzleti ügyekben járt.

Beretka János – foglalkozása szerint takácsmester – 1870-től harminc éven át, egészen haláláig volt a belvárosi római katolikus templom sekrestyése, „mintaszerű egyházi szolgája”. Négy plébános – Bende József, Szulik József, Fonyó Pál és Jauch Ferenc – alatt szolgálta a hivatalát, úgy, hogy Beretka János bácsit mindenki szerette, megbecsülte. Fárbás József tudni vélte, hogy „a híres óbecsei búcsúk és a papi vendégek révén híre ment, hogy olyan rátermett sekrestyés nincs az egész Tisza mentén, vagy talán az egész nagy érseki egyházmegyében sem, mint Beretka János. […] Az iskolás gyerekek határozott rajongással vették körül a jó harangozó bácsit, aki a harangozást jutalmul engedte meg a jó fiúknak. Még a közeli zsidóiskola merészebb gyerekei is fölkérezkedtek a misztikus toronyba, hogy élvezzék a haranghúzást.” Hivatásán kívül a nép javáért is dolgozott. A 67-es kiegyezés után, a polgárok fellélegzése idején Mezey János kántorral és Balaton Gyula tanítóval együtt mozgalmat indítottak a Katholikus Olvasókör megalakítására, hogy a népkultúrát ápolják, emeljék, mert érezték ennek hiányát. Úgy látták, „kell egy olyan társas egyesület, ahol esténként meg az ünnepnapokon elbeszélgethetnek, olvasgathatnának is naponta lapokat, ahol egymást támogatva tanulnának, művelődnének, és üdvös mozgalmakat beindíthatnak”.[3] Beretka harangozó a saját házában a tisztaszobát engedte át az Olvasókör részére, ahol húsz éven át, egészen 1889-ig működött, amikor az olvasóegylet Fonyó Pál alatt saját házat vásárolt. Beretka János áldozatos munkájával egy életen át szolgálta közössége boldogulását, 1903-ban, 64 éves korában halt meg.

Soós Károly ártézi kútfúró 1905-ben – java férfikorában – Hódmezővásárhelyről, a híres Zsigmondy kútfúró hazájából került Óbecsére, ám rövid pár év alatt sikeres vállalkozó lett. Csuka Károly után, aki a város által hirdetett elő ártézi kút elkészítésére vállalkozott, ő volt az ötödik kísérletező. Munkáját siker koronázta, s ezzel Soós elismert, szerencsés kezű kútfúró hírében állt, aki a neves Zsigmondy, első magyar kútfúró tanítványa volt. Soós Károly a sikertelen kísérletek közelében, a főtéren kezdte a fúrást, a régi, a város lakosai azonban – emlékezve a korábbi balsikerű kezdeményezésekre – bizalmatlanul várta az eredményt. S ami a korábbi évek során nem sikerült, Soós Károly munkája nyomán 1904-ben végre feltört a felszínre az ártézi víz. Ez a siker biztosította a mester számára a bizalmat, így sorra készült a város minden negyedébe egy-egy ártézi kút. A hatodik kutat aztán Soós magának fúrta a saját telkén, és ezzel megvetette a Soós gyógyfürdő alapját. A fürdő 1906-ban nyílt meg, és adatott át a közhasználatnak, míg 1911-ben újabb épülettel bővült, mely helyet adott a gőzfürdőnek is. Soós a földgáz fölhasználására 1915-ben egy gőzmalmot is épített, s ezzel a vállalkozása a vidékünkön páratlanul szép ipari létesítménnyé fejlődött. Soós Károly volt, aki Óbecsén az 1900-as évek elején az első mozit megalapította. A trianoni döntést követően, 1922-ben elköltözött Óbecséről, és 1927-ben, 71 éves korában szülőföldjén, Hódmezővásárhelyen halt meg.[4]

Régi óbecsei család sarja volt Szonomár Elek – a későbbi bankigazgató –, itt nőtt föl hőn szeretett szülővárosában, így nemcsak ismerte az egész várost és közönségét, de később annak társadalmi és közéleti irányításában is tevékenyen részt vett. „Szonomár komolyságával, fegyelmével tekintélyt adott a községi bírói széknek, és igazán példát adott arra, hogy intelligens, képzett ember való e nagyvárosi élére, nem úgy, mint régen, amikor pártoskodó törtetőket ültettek a bírói állásba – írta róla készült tanulmányában Fárbás József. – Ő olyan értelmes, jóindulatú, de azért erélyes, kötelességtudó bíró volt, amilyen kevés volt a községünk életében.”[5] Közéleti tevékenysége, fáradhatatlan szorgalmú munkája el nem múló nyomot hagyott Óbecse történetében. 1889-ben az ő nevéhez fűződött a hírhedett gazdasági visszaélés, a „töltés ügy” felderítése és kibogozása. „Nagy port vert föl akkor ez a pör, és megvilágította Szonomárnak kristálytiszta jellemét, tántoríthatatlan becsületességét és mérnöki szakértelmét” – írta róla szóló írásában Fárbás József. Szonomár Elek bírói pályáját elhagyva, 1906-ban a két nagy bank, az I. Takarékpénztár és a Hitelbank egyesülésekor annak aligazgatója, 1909-ben pedig a Népbank igazgatója lett, alakját sikeres pénzügyi szakemberként őrzi a helyi emlékezet.

„Sok érdekes egyénisége volt a régi Becsének – írta Gortva Lázár takarékpénztári hivatalnokról Fárbás József –, de ezek között talán a legrokonszenvesebb és legnépszerűbb Gortva Lázi volt, egy régi törzsgyökeres becsei család sarja.”[6] Ő volt az első pénztárosa az I. Takarékpénztárnak, tisztségét huszonhárom évig viselte. Mint vármegyei és községi képviselő – dr. Milkó Ignác, idősebb Zsótér Andor és Gombos Béla társaságában – részt vett a város irányításában. Kimagasló szerepe volt a Népkör megalapításában, hosszú éveken át volt annak elnöke. Fia korai, 19 éves korában bekövetkezett halála után annak díszes könyvtárát a nagy üveges szekrénnyel együtt a Népkörnek ajándékozta. Gortva Lázár 1888-tól, a Magyar Dalkör megalapítását követően annak lett az elnöke, ezzel egy időben elnöke volt a Polgári Olvasókörnek is. Korán, pályája delén, 55 éves korában, 1895-ben halt meg.

Dörner Márton mint postamester az 1870-es években a Bánátból került Óbecsére. Abban az időben a Tisza mentén még nem volt vasút, 1881-től Szegeden át vezetett az Alföld–Fiumei vasút, majd 1883-ban megépült a Budapest–Zimony–Belgrád fővonal is. A vasút megépülése előtt a posta forgalmát Szegedről Titelig postaszekéren bonyolították le: Zentától Óbecséig és Óbecsétől Titelig egy-egy vállalkozó adta a „forspontot”. Óbecsétől Törökbecséig ugyancsak külön kocsi vagy „talyiga” tartotta az összeköttetést Bánáttal. Az egész vonalon csak postamesterek voltak, akik rendesen a szállítás kötelezettségét is vállalták, amiért a községek javadalmazták őket. Így Óbecse 66 hold úgynevezett „postai földet” adott a közvagyonból a mindenkori postamesternek szabad használatra. A város első postamestere Pekárovics Gedeon volt, aki hosszú éveken át viselte a hivatalát, 83 éves korában, 1889-ben halt meg. Utána jött Tallósy Máté postamester, majd őt Dörner Márton követte. A vasút megépülése után a postaszállítás is egyszerűbb megoldást nyert. Óbecsén 1886-ban államosították a postát, Dörner mester helyét újonnan kinevezett postahivatalnokok foglalták el. Dörner Márton azonban a déli községekbe, amerre még nem volt vasút, továbbra is vállalta a postai küldemények szállítását, hatalmas, zöld delizsáncát, mint különös ritkaságot, az utca népe – hangos éljenzéssel – rendre megbámulta. Nyugdíjba vonulása után Gombos Béla főszolgabíró javaslatára a község első bírói székébe került. „Szép eredményekkel kormányozta a községet, amely olyan fejlődést mutatott, hogy mozgalom indult meg rendezett tanácsú várossá való átalakulása érdekében.”[7]

Albrecht Gyula – aki féltve őrizte és kérkedve mutogatta barátainak Kossuth Lajos egy díszes pipáját – az 1880-as években volt a községi közbiztonság őre. A „csendbiztos úr” – mert ez volt az ő címe – válogatott négy legényével gondosan őrizte a várost, „üldözte a szinte végtelennek tetsző határban a zsiványokat, a betyárokat és a lókötőket”.[8] A felelősőri avult intézményt a Belügyminisztérium 1890-ben megszüntette, de Bács-Bodrog vármegyében csak egy évvel később, 1891-ben Schmausz Endre alispánsága alatt szervezték meg a községi rendőrséget, Albrecht Gyula ekkor adta át hivatalát az utódjának.

(Folytatjuk)