A lelkipásztor, a költő és a honfiú
Óbecse idősebb polgárai közül sokan kellő lelkesedéssel emlékeztek vissza arra a plébánosra, aki az 1860-as és 1870-es években volt Óbecsén a katolikus hívek lelkipásztora. Bende József apátplébános korának nagy tudású embere, kimagasló vezéralakja volt. Befolyásos vármegyei összeköttetései révén a polgárság körében nagy népszerűségnek örvendett. „Kiváló szónok és agilis szervező volt, akit hívei hamarosan meleg szeretetükbe fogadtak, de igazságos és önzetlen közéleti tevékenységéért a másvallású polgárik is szívesen hallgatták, követték és pártolták. Így került rövid időn belül a községi élet irányítói élére, és az újra éledő megyei igazgatás megbecsült vezetői közé, mint választott vármegyei képviselő” – írta róla szóló tanulmányában Fárbás József.[1] 1861-ben a népszerű plébánost a Felirati Párt soraiból országgyűlési képviselőnek választották. 1869-ben apát lett, majd 1878-ban a kalocsai érsek a nagynevű Haynald bíboros mellé kanonokká nevezte ki. Bende József 1859–1878 között közel húsz éven át volt óbecsei plébános és „nagy része volt a hatvanas évek ébredő közszellemének fejlesztésében, és sok-sok kultúrintézmény, hasznos társulás, üdvös mozgalom létesítésében”. Tízezer forintos összeggel ő teremtette meg az alsóvárosi templomépítés alapját; neki volt köszönhető, hogy az Alsóvárosban a kalocsai érseki hivatal előbb helyi káplánságot, majd később külön plébánosi állás alapított. Bende József nagyon szerethette Óbecsét, bizonyság erre, hogy két ízben is kiváló utódot ajánlott plébánosul a maga helyére: előbb Szulik Józsefet, a hírneves papköltőt és tanárt, majd Szulik halála után 1890-ben ugyancsak az ő ajánlatára került Óbecsére plébánosnak Fonyó Pál képezdei tanár, akinek beiktatásán személyesen is részt vett, és mint Haynald érsek Őeminenciájának személyes megbízottja vezette be az új plébánost a hivatalába. Bende József plébánosi asztalánál évente egy-két fiút ingyenes kosztosává fogadott, közöttük Kovács Huszka Ferencet, volt alsóvárosi plébánost, a botanika kiváló tudósát, és Bartusz Lajost, későbbi ipolysági plébánost. Mint ígéretes diákok, mindketten nála nőttek föl és kerültek a szemináriumba, sőt Kovács, mint kiváló diák, a nagyhírű bécsi Pázmáneumba. Bende József apátplébános 1894. decemberében halt meg.
Mák Ferenc archívumából
Az Alföldön a leghírnevesebb kántor család megalapítója Mezey János 1809. december 20-án született Soltvadkerten, s fiatalon, még a 48-as idők előtt került Kalocsáról Óbecsére. A szabadságharc és a forradalom alatt a szerb martalócok fölgyújtották a várost, s a tűz nyomán leégett a templom, az iskola, a kántorlak, velük a község nagy része, és így ő is nagy családjával elmenekült, és Kunszentmártonban lett kántor. 1859-ben jött vissza családjával Óbecsére. Mezey János kántor nemcsak jó hangú, a nép szívéhez-lelkéhez férkőzni tudó énekművész volt, hanem igen termékeny és értékes dalköltő is, és népénekgyűjtő. „Két emberöltő előtt élt itt jó Mezey János híres kántor – írta róla szóló tanulmányában Fárbás József –, akkor még csírájában szunnyadt az éltető, vonzó, továbbfejlesztő társas egyesülés; más eszmék, más dolgok foglalták el az embereket, de azért voltak ébredő szellemek, akik a borozó asztalnál, a műhely publikuma előtt, a lakodalmi dáridókon szóvá tették a társas élet hiányzó alakulatait. Ilyen volt Mezey is.”[2] Az elsők közt volt, amikor a polgárok körében megfogalmazódott a Katholikus Olvasókör megalakításának indítvány.
Mezey Jánosnak fölöttébb gazdag az egyházi énekszerzői munkássága, legjelentősebb művei az Énekes könyv, a Nagy Kun Szent Márton buzgó’ s ájtatos keresztény hívek számára írta Böjt elő 16. 1853. évben Mezei János Kun Szent Mártoni kántor (Szarvas, 1853), a Szűz Mária dicsérete, azaz énekes és imádságos könyv a búcsújáró ker. kath. hívek használatára öreg Mezey János volt Kun-Szent-Mártoni kántortól (Kalocsa, 1865), és az Istent dicsőítő egyházi énekkönyv a N.-K.-Sz.-Mártoni keresztény hívek részére. Szabadon közrebocsájtja ifj. Mezey Nepomuk János Kun-Szent-Márton kántora (Szentes, 1883). A Mezey énekek számos gyűjteményben, köztük a Szűz Mária dicsérete (Kalocsa, 1865), az Orgonavirágok (1870), A magasságbelinek dicsőítése (Kalocsa, 1880), a Dicsértessék a Jézus Krisztus (1890), a Jubilate Deo (Újvidék, 1913) ima- és énekkönyvekben találhatók.
A kiegyezést követő évtizedekben Óbecse a Délvidék egyik leglátogatottabb búcsújáró helye volt – ünnepét Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én tartották –, mert messze földön híre ment a szépszavú, jó hangú öreg kántornak, végig az egész Tisza mentéről és a környékről tömegesen jöttek a búcsúkaravánok, hogy lássák, hallják, megcsodálják az óbecseiek messze vidéken híres kántorát, és lássák „csinos, nagy templomát”. Saját szerzésű kántorkönyveit szerte a magyar lakta vidékeken hosszú évtizedeken át használták, közülük nagy sok kéziratban forgott közkézen a Tisza-vidék kántorainál, és az öreg „népénekesek” mindig szívesen énekelték a templomban és a búcsújárásokon „az ő fülbemászó, csengő dallamú énekeit, könyörgéseit”. A kántorkirály Óbecsén halt meg 1880-ban.
Mezey János méltó utóda volt Rácz Ferenc kántor, aki az 1880-as évek elején Szegedről jött Óbecsére, ahol Csupor Gyula, Gortva Lázár, Szászy István, Lázár József, vagy leghívebb barátja Kovács Huszka Ferenc páter meg Kelemen Jóska tanító ülte körül az akkoriban oly népszerű Vigadó fehér asztalát. Rácz Ferenc után sok saját szerzeményű templomi ének és búcsúztató maradt, az általa összeállított és kiadott Énekes könyv a hívek széles körben ismert volt.[3]
Mák Ferenc archívumából
Szulik József prépost-plébános – aki Bende József apátplébánost követte az egyházi tisztségében – országos nevű költő, a kortársak szerint lélekben nemes pap, fennkölt gondolkodású polgár és áldott szívű emberbarát volt. Csak rövid 12 évig volt plébánosa a városnak, és tündöklő vezetője az őt lelkesen követő polgárságnak. Igaz gyöngyszeme volt ő Óbecsének, amelynek értékét mérlegelni tudta mindenki. Fárbás József kiemelte: „a régi Óbecsének egyetlen vezérlő egyénisége, akinek arcmása maradandó ércben van megörökítve, és így naponta szemlélhetjük”. Síremlékét, rajta a bronz mellképpel a költőtárs – akkor még törökbecsei plébános, később nagyváradi kanonok – Szentkláray Jenő indítványára a Szent István Társulat Irodalmi Társasága emelte közadakozásból. Fél évszázaddal a halála után Fárbás József még leírhatta: Szulik József emléke ma is elevenen él a nép emlékezetében, költeményei, népdalai – köztük a legelterjedtebb a Szomorúan szól című – a nép száján csengenek, és hirdetik az ő dicsőségét.”[4] Ahogyan költő barátja és földije, Dömötör Pál, volt zombori törvényszéki bíró és neves poéta, a zombori Tóth Kálmán Kör egyik megalapítója az emlékmű leleplezésén elszavalt költeményében írta:
S emlék! mely itt állsz, nagy időkre nézve,
Múlásodért ne bántson majd a bú,
Ha műveiben túl fog téged élni
A lelki-pásztor, költő és honfiú!
Szulik József tekintély volt a város és a vármegye életében. Őt is Baja város adta a Tisza mentének, ott született 1841-ben, és kiváló eredménnyel ott végezte a főgimnáziumot is. Olyan kiváló osztálytársai voltak, mint Kopper György későbbi újvidéki és Eigl József futaki plébános, és Parcsetics Félixhez, a későbbi főispán. Az Album című alkalmi füzetben megjelent diákkori, feltűnően értékes költeményei már akkor nagy tetszést arattak. Az érettségi után a kalocsai érseki papnevelő intézetbe jelentkezett, ahol 23 éves korában, 1864-ben szentelték pappá. Nem sokkal ezután a nagy tekintélyű Haynald érsek Kalocsára rendelte, ahol a tanítóképző intézet tanára lett. Tanárként több tankönyvet írt, köztük a Rövid világtörténelem (A tanítóképző intézetek és felsőbb leányiskolák használatára, 1877), és A magyar nemzeti irodalomtörténet rövid ismertetése (Kalocsa, 1878, bővített kiadása Eger, 1882) a legismertebbek.
Szulik József 1878-ban került Óbecsére, ahol néhány évvel később, 1881-ben prépost, majd esperes-plébános és kerületi egyházi tanfelügyelő lett. 1888-ban országosan ismert költőként támogatta az Óbecse és Vidéke című, első helyi lap megalapítását és megjelenését. A lap első számának első oldalán Szulik József A jótékony szeretet című verse jelent meg:
Láttam már mosolygó, ifjú arcot
Örvendezni rózsás szép korán.
S báj-remények álma közt merengni
A jövendő sejtett hajnalán.
Ámde tűnt a szép öröm virága,
A remény álom volt, csalfa lett;
Egy érzés van csak, mely halhatatlan:
Részvevő, jótékony szeretet!
Az ünnepi felolvasási esten jelent volt a nagy tekintélyű Kenedi Géza fővárosi lapszerkesztő is. Fárbás József emlékei szerint Szulik József „sűrűn kereste fel értékes soraival az Óbecse és Vidéke című újságot, és tündöklő éke volt a fiatal, ambiciózus, törekvő vidéki kis újság szerkesztőségének”. A közbizalom a vármegyei képviseletbe is beküldte őt, ahol az akkori főispán, Sándor Béla szívesen fogadta a munkatársai közé a kiváló szellemiségű papot. 1890. május 31-én ifjan, 49 éves korában halt meg. Az óbecsei temetőben a plébánosságban elődje, Bende József kalocsai apátkanonok búcsúztatta. Legismertebb művei Szulik József költeményei 1857–1867 (Pest, 1868), Az anya a magyar költészetben (1882), Az elveszett fiú, elbeszélések (1885), Visszhangok – Újabb költemények (Győr, 1892), Szulik József költeményei és műfordításai (Budapest, 1896).
Fonyó Pál 1890-ben, Szulik József halála után került Óbecsére plébánosnak, a beiktatására november 19-én került sor. Megérkezésekor azonmód mozgalmat indított a népiskolák fejlesztése érdekében, a túlnépes osztályokat újak fölállításával enyhítette, és kieszközölte egy új belvárosi – a piac-téri –, az alsóvárosi és egy szállási iskola felépítését. Neki köszönhető, hogy Kovács Huszka Ferenc plébános vezetésével létrejött az alsóvárosi káplánság, és a belvárosi iskolában külön hitoktatói állást alapítottak, melyet Hárs Aladár személyében, új tanító tölthetett be. Kalocsa (1884), Szabadka (1886) és Baja (1888) után 1893-ban Óbecsén is megalapította a Katholikus Legényegyletet. Kimagaslóan jelentős munkát végzett a járásosztási perben, amikor 1895-ben „évekre terjedő fellebbezéssel, felterjesztésekkel a község, de főleg a hitközség, az iskolák érdekében sürgette a törvényes és egyezség szerinti részesedést”.[5] Neki köszönhető, hogy a község külön száz lánc iskolaföldet kaphatott, amely a középiskola – előbb polgári, aztán gimnázium – létrehozásának és működésének az alapját biztosította. Ennek ellenére – Fárbás József szerint – „népszerűségre nem tudott szert tenni, mert nyílt kritikái élesek, felszólalásai kíméletlenek voltak”. Határozottsága, az emberekkel való „rideg bánásmódja” mind több ellenséget szerzett neki, és végül 1899 őszén Császka György kalocsai érsek „felhívására és utasítására” állásáról le kellett mondania. Utódja Jauch Ferenc plébános lett, ő pedig más egyházmegyébe került. 1911-ben Erdélyben, Szamosújváron, 64 éves korában halt meg. Fonyó Pálnak számos hitoktatási tankönyve jelent meg, köztük kiemelten értékes a Népiskolai hitelemzéstan a kath. növendék-papság és tanító-jelöltek használatára (Kalocsa, 1885), amely a papneveldékben, a felekezeti tanító-képezdékben országszerte tankönyvül szolgált. 1885-ben megalapította, és 1892 végéig szerkesztette a Katholikus Hitoktatás című pedagógiai havi folyóiratot.
Mák Ferenc archívumából
Az Óbecséről eltanácsolt Fonyó Pál plébános helyére előbb csak adminisztrátori minőségben Jauch Ferenc került, aki „a szó legszigorúbb értelmében magasztos lelkületű pap, finom megjelenésű, csupa szív ember és jóságos indulatú polgár volt”. Tragikus időkben, 19 évig – a Nagy Háború eseményei és a forradalmak idején – állt az óbecsei római katolikus hitközség élén. 1899-ben Császka György kalocsai érsek azzal a feladattal küldte a városba, hogy készítse elő a plébánia kettéosztását, szervezze meg az alsóvárosi templom és plébánia fölépítését, és csak ennek megtörténte után mindkét plébániára vonatkozóan, egyszerre fog megjelenni a választási fölhívás. Az új plébánosok megválasztására 1901-ben Gombos Dezső hitközségi világi elnök vezetése alatt került sor, amikor is a belvárosi plébániára egyhangúlag Jauch Ferencet választották plébánosnak, míg alsóvárosra – nem titkolt, nagy lelkesedéssel – Kovács Huszka Ferenc óbecsei fiú, az addigi káplán került. Jauch Ferenc érdemei sorába tartozott a földműves ifjúság nevelése, hathatós pártfogolása. Ő alakította meg Óbecsén a Fölműves Ifjúsági Egyletet, ahol atyai gondoskodása 300-nál több ifjú körében népszerűsítette a kultúrát és biztosított a számukra „szelídebb erkölcsöket”. Emberi-lelki nagysága azonban a háborús évek alatt mutatkozott meg igazán; „ő volt a háború hullámai által idesodort sebesültek és betegek őrzőangyala. Három-négy helyen volt népes szükségkórház, ahol ő naponta megjelent a lázban fetrengő betegek között, és maga hordta nekik a jó falatokat és észrevétlenül a lelki vigasztalást.”[6] Tripolszky János, a szigorúságáról ismert „községi népvezér”, a helyi plébánosok javadalmazásának megszavazásakor így érvelt: „Szívesen adjuk meg, hiszen ezt a pénzt Jauch plébános úgyis a községi szegényeknek juttatja.” Jauch Ferenc 1918. április 9-én halt meg Óbecsén.
(Folytatjuk)
[1] Dr. Bende József apátplébános; Tiszavidék, 1931. január 18. 3. p.
[2] Mezey János rk. kántor; Tiszavidék, 1931. március 8. 3. p.
[3] Rácz Ferenc rk. kántor; Tiszavidék, 1932. május 22. 3. p.
[4] Szulik József prépost-plébános; Tiszavidék, 1931. május 17. 3. p.
[5] Fonyó Pál plébános; Tiszavidék, 1932. augusztus 7. 3. p.
[6] Jauch Ferenc apátplébános; Tiszavidék, 1932. szeptember 18. 3. p.
