Mostanában, az egyre komorabb égboltozat láttán gyakran veszem a kezembe a magyar irodalom és történetírás klasszikusainak ma is pompás és ragyogó műveit, mert még a századok során elhalványult gondolatok is tudnak a számomra föl-fölszikrázó csodát mutatni. E visszatekintésben az a szép, hogy klasszikus gondolkodóink utolérhetetlen bölcsessége a fegyelmező idő súlya alatt szinte törvénnyé nemesedett, megérett, mint az óbor a gondosan óvott pincében. Szent István királyunk fiához, Imre herceghez intézett intelmei, Zrínyi Miklós nemzetét féltő gondolatai, Pázmány Péter történelmi helyzetértelmező bekezdései, Rákóczi Ferenc vallomásai vagy Széchenyi Istvánnak a nemzeti művelődést szorgalmazó könyvei mindig megnyitnak a szellemi horizonton olyan távlatokat, amelyek a napi feladataink súlyát és jelentőségét is újraméretezik. Berzsenyi és Kölcsey sorai felett már nincs kicsi és nagy gond; egyedül a közösségért tett szolgálat vállalása a döntő érv. És ez még csak nem is a „hass, alkoss, gyarapíts" okosságának a belátása, mindösszesen az értelmetlen kallódás kísértése előli menekülés. A Szent István-i magyar állam középkori értékei, Ajtony és Csanád véres háborújának jelentősége, Hunyadi János fényességes hadjáratai, a kalocsai egyházmegye történelemformáló szerepe, a titeli káptalan, az Aracsi Pusztatemplom és a Bácsi vár emlékének üzenete a délvidéki magyarság számára megtartó erőt képviselnek. Legyen szó akár az emberek közösségéről – a nemzetről –, akár az elhivatottságot vállaló egyénekről, a nagyság kihívását mindig éreznie lehet, s e kihívás fölemel arra a szintre, ahol megszólítanak a történelmi helyzetek. Az elhivatottságát, s a hivatástudata lényegét felismerő egyénnek birtokában kell lennie a saját és a közössége történelmének valódi üzenetével, különben csak elszenvedője lehet a fölötte átvonuló időnek. A délvidéki magyarság jövőbeli sorsának is ezek – az önismeret és az elhivatottság – az alapkérdései.
Kölcsey Ferenc 1826-ban, a magyar reformkor küszöbén megjelent Nemzeti hagyományok című számvetésében olykor vigasztalni próbál, alkalmasint komor jóslatot is mond fajtája fölött: „Nemzetek, valamint egyes emberek vannak másoknál lelkesebbek, s mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb próbákban fejti ki erejének érzelmét. [...] A mely nemzet a hatalom és míveltség magas pontján áll, nagy dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a historia teljes fényében látatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a maradékra a való piperétlen színében szállnak keresztül. A széles kiterjedésű míveltség korában az individuális nagyság tüneményei ritkábbak s kevésbé ragyogóak." Kölcsey Ferenc Nemzeti hagyomány című tanulmányát, meglátásai nyomán hamarosan Fényes Elek nemzedéke elindult Magyarország újrafelfedezésére, és Ipolyi Arnold útra kelt számba venni gazdátlanná vált történelmi tereinket és ereklyéinket. Munkájuk nyomán megszületett a magyar történeti földrajz és a magyar művészettörténet tudománya. A magyar reformkor és a tudományos igényességben rá igencsak emlékeztető, a tényekhez fegyelmezetten ragaszkodó pozitivista történelemszemlélet a bizonyság rá: a megvertség állapotából igenis fel lehet egyenesednie egyénnek és közösségnek egyaránt. Kell azonban egy a közösség sorsa jobbítása iránt elkötelezett társadalmi elit. Egy tudás és ismeretek tekintetében felkészült elit, amely munkájával megteremti és megőrzi a délvidéki magyarság felemeléséhez, felépítéséhez és megőrzéséhez szükséges intézményrendszert is.
Az 1867-es Deák Ferenc-i kiegyezés a Bácska és a Bánság területén is megteremtette a polgári fejlődés lehetőségeit. Az 1870-es évektől kezdődően a Délvidéken is sorra alakultak a középiskolák – közöttük is kiemelkedő szerepet kapott a nyolc főgimnázium –, melynek tudós tanárai a fél évszázad során az oktatói munka mellett a korszak követelményinek megfelelően megteremtették a délvidéki magyar irodalmat, a történeti forráskutatást és a tudományos életet. Az akkor kibontakozó sajtóvállalkozások pedig biztos fórumot teremtettek alkotói tevékenységüknek. A történetírók vérmegyei és várostörténeti monográfiákban örökítették meg a vidék sok évszázados történeti szerepét, ugyanakkor a regényekben és az elbeszélésekben megjelentek a korszak társadalmi problémái is. A tudós tanárok és egyházi méltóságok utazásaik során fölfedezték a Délvidék történeti emlékei mellett a népélet színes változatait is.
Románecz Mihály, a pancsovai gymnazium tanára Végbeli ének című költeményében hangsúlyozta: a távoli Felvidékről érkezett ugyan a Duna tájra, de a középkori nagy csaták és a háborúkat megidéző hősi énekek vidékén igazi otthonra lelt. „Szeretlek, oh én honom véghatára, / Szívem benned sok örömét lelte: / S népedért is ajkam kél imára:/ – Szállja meg Szibinyáni lelke!" – írta a Pancsovára érkezésének évében, 1883-ban a helyi, Végvidék című lapban. Csernus Gerő fehértemplomi főgimnáziumi tanár pedig 1885. január 1-jén a Fehértemplomi Lapok – Weißkirchner Blätter lapjain ugyan így búcsúzott az egyik áthelyezett tanártársától: „Örvendj tehát! Élted mi más, / Ha nem vidor, szép pitymalat? / S ifjú erővel párosult / Remény; szerény érzés alatt" – nem mulasztotta azonban el szóvá tenni, pályatársaival együtt, milyen hasznos küldetésük volt a déli végeken, s a táj és lakói mily nagy mértékben töltötték ki az életüket.
Ám abból, ahogyan a tények makacs tisztelete alapján a XIX. század második felének bölcs és tisztességes polgári közössége Hunnia egykori déli televényén is felépítette a maga nemzeti önismeretét, társadalmi életét és politikai meggyőződését, egyenesen következett a mérhetetlen kiszolgáltatottságának a felismerése is. A trianoni békediktátum során az új délszláv államhoz csatolt terület magyar történeti és kulturális emlékei egyik napról a másikra a semmibe vesztek, az elmúlt évszázad a hagyománytalanság és a kultúranélküliség ideológiájának biztosított fölöttébb széles terepet.
Az elmúlt évtizedek során közösségteremtés hatalmas munkáját a délvidéki magyar értelmiség legjelesebbjei vállalták magukra, az elitnek azok a meghatározó tagjai, akiknek volt kellő elképzelésük a kisebbségi magyarság jövőjét illetően, és ennek nyomán volt kellő elszántságuk a magyarság sorsának alakításához is. Tanítók, tanárok, papok, írók, újságírók, lapszerkesztők, ügyvédek, orvosok és módosabb gazdálkodók álltak az egyesületi mozgalmak élére, és teremtettek tevékeny kultúréletet ott is, ahol a legnehezebbek voltak a feltételek. S mi történetírók mindmáig adósok maradtunk a küldetéses emberek élettörténetének föltárásával és megírásával, ami Kölcsey Ferenc, Fényes Elek és Ipolyi Arnold egykor elvégzett munkájához méltó feladat!
