Szlavóniai magyar iskolák

Az elnöki jelentés szerint, amíg 1908-ban Szlavóniában a Julián-Egyesület támogatásával 23 iskola működhetett, melyekben 34 tanító munkálkodott, addig ez a szám 1909-re 38 iskolára és 65 Julián-tanerőre növekedett. A jelzett két esztendő alatt az osztályok száma 34-ről 65-re, a tanulóké pedig 2241-ről 4629-re növekedett. A magyar királyi államvasutak és református gyülekezetek által fenntartott iskolák tanulóival együtt a horvát–szlavónországi magyar iskolák tanulóinak száma jóval meghaladta 8000-et. Széchényi Béla kiemelte: „A legteljesebb elismerés hangján kell megemlékeznünk erről az immár 65 tagból álló tantestületről, mely nem a vak véletlen által egymás mellé sodort emberek mechanizmusa, hanem egy nagy érzésben, a magyar fajszeretetben összeolvadt, és egy nagy célra, a szlavóniai magyarság nemzeti megmentésére törekvő hazafiak organikus egysége. Valóban csak ilyen hadsereggel indulhattunk célunk megvalósítására.”[1] A szlavóniai magyar tanítók küldetése missió-szolgálat volt, munkájukban az ellenséges horvát sajtó által feltüzelt közönség ellenséget látott.[2] Széchényi Béla megemlítette az esetet, amikor éjszaka „a tanítói lakás csendjét lövés döreje veri fel, és a tettes nyomtalanul eltűnik a sötétben”.[3]

Az oktatás mellett a Julián-tanító missziójának legfontosabb része a művelődés iskolán kívüli terjesztése volt, melynek a leghathatósabb eszköze a könyvtárak és az olvasókörök alapítása, munkájának megszervezése volt. Ennek azért volt különös jelentősége, mert a Dráva és a Száva közötti magyarság beköltözésének megindulása és az első Julián-iskolák megalapítása között nem kevesebb, mint harminc esztendő telt el, s így Szlavóniában egy egész nemzedék növekedett fel horvát iskolában úgy, hogy élménye és ismerete nem lehetett a nemzeti kultúra értékeiről. Ismeretei gyarapítása érdekében a szlavóniai magyar iskola már szinte semmit sem tehet, esetében a „nemzetmentő munkát” a magyar könyvnek kellett elvégeznie. A Julián-Egyesület ezért különös gondot fordított a könyvtárhálózat kiépítésére; az 1909-es jelentés szerint a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának segítségével a „gazdasági irányú népkönyvtárak” száma 44-ről 66-ra, a „magasabb színvonalú népkönyvtáraké” pedig 18-ról 25-re növekedett. Mellettük 25 ifjúsági könyvtárat is alapítottak, s ezzel Szlavónia 76 különböző településén 116 saját alapítású könyvtár felett rendelkeztek.

De legyen bármennyi iskola és bármennyi könyvtár, együttesen sem képesek biztosítani azt, hogy a magyarság a szlavón földön véglegesen gyökeret verjen, gazdaságilag megerősödjön, és ennek megfelelően „Horvát–Szlavónország beléletében” társadalmi tekintélye, politikai befolyása is emelkedjen. Ezért a Julián-Egyesület céljai közé sorolta „a szlavóniai magyarság kulturális, társadalmi és gazdasági gondozását” is.[4] Széchényi Béla szerint az egyesület a szlavóniai magyarság bizalmát, szeretetét és ragaszkodását csak az esetben lesz képes megtartani, ha a magyarságot gazdasági és társadalmi törekvéseiben is támogatja. E cél érdekében jelentette meg az egyesület évente a naptárát, amely „a nemzeti érzés ébresztésén és ápolásán kívül úgyszólván kizárólag gazdasági és társadalmi célokat” szolgált.[5] Széchenyi Béla, a Julián-Egyesület elnöke a növekvő horvát–magyar feszültséget is szem előtt tartva, így fejezte be az 1908. és 1909. évekről szóló jelentését: „Amilyen mértékben fordul el a horvát nemzet a nyolcszáz éves Unió eszméjétől, és igyekszik tőlünk elszakadni, olyan mértékben kell a magyar politikának a társországok területén megerősíteni azokat az elemeket, melyek a magyar állami egység eszméjének rendíthetetlen hívei. Ez pedig a magyarság, és az államhű németség. Midőn tehát egyesületünk a szlavóniai magyarság nemzeti védelmét szervezi, akkor nemcsak közművelődési és nemzetmentő munkát végez, hanem segít megtartani azt a nagy örökséget is, melyet a birodalom-építő Árpád-házi királyok: Szent László, Kálmán, II. és III. Béla hagytak ránk, s amelyet nemzeti bűn volna feláldozni politikai könnyelműségből vagy kishitűségből. Kelt Budapesten, 1909. évi június 1-én.”[6]

Széchényi Béla Elnöki jelentés a Horvát–Szlavonországokban élő magyarság nemzeti gondozására alakult Julián-Egyesület 1910. évi működéséről szóló, 1910. évi május hó 18-án kelt beszámolójában ha lehet, még határozottabban fogalmazott, amikor rámutatott: a Julián-Egyesület munkája során soha nem használta a magyarosítás „kicsinyes eszközeit”, hanem minden erejét arra fordította, hogy „a Dráva-Száva közén a magyarságot a mesterséges beolvasztási kísérletekkel és törekvésekkel szemben megvédelmezze”, értelmi-szellemi és gazdasági erejét gyarapítva, gazdasági versenyképességének növelésével Szlavóniában szabad teret biztosítson természetes térfoglalásának.[7] A szándék tisztességes jellegével a horvát kormány is tisztában kellett hogy legyen, hiszen hasonló módon járt el a Horvátország határain kívül élő horvát nemzettársaik érdekeinek érvényesítésekor. „Az ország határain kívül Dalmáciában és Isztriában is vannak fajtestvérei – hangsúlyozta jelentésében Széchényi Béla. – Ezeknek nemzeti védelmére szervezték a Cyril és Method egyesületet. Ők jól tudják, minő fontos nemzeti feladat a nemzeti állagnak megőrzése.” A horvátok tehát minden bírálatuk, hatósági fellépésük és megtorló akciójuk ellenére is teljes mértékben felismerték és átélték a nemzetmentés jelentőségét. Tiltakozzanak tehát bárhogyan is, „a nemzeti becsület tiltja, hogy a szlavóniai magyarságot föláldozzuk”. Amikor 1904-ben a Julián-Egyesület megalakult, csak szlavóniai magyarok voltak, ötéves áldásos tevékenysége nyomán 1910-ben már szlavóniai magyar nemzetiség is van, „melyet éber nemzeti öntudat tölt el, s erélyesen követeli jogait minden téren”.[8] 1910-ben a Julián-Egyesületi magyar iskolák száma 42, melyekben 87 magyar tanító vezetése mellett hatezer magyar tanuló részesült oktatásban az anyanyelvén.[9] Széchenyi Béla 1913-ban megfogalmazott elnöki jelentése szerint abban az évben, Szlavóniában már 46 iskolában, 102 tanító, 6332 tanulót tanított. Egy 1914-ben keletkezett tanítói névsorban azonban már 116 tanító neve szerepel.[10]

Ami a nemzeteknek a szabadság, az a szlavóniai magyaroknak a Julián-Egyesület – fogalmazta meg lapjában, a Szlavóniai Magyar Újság első számainak egyikében Poliány Zoltán főszerkesztő. Meglátása szerint a gróf Széchenyi Béla vezette egyesületnek óriási szerepe volt abban, hogy a szlavóniai magyarság soraiban tiszta fénnyel lobbant lángra, és égett szüntelenül a honszerelem, a szabadság és függetlenség érzése. A szlavóniai magyarság amióta kiszakították a nemzet testéből, hosszú évtizedeken át mélységes-mély álmát aludta, alig adott hírt magáról, szinte öntudatlan kábultságában tűrte, hogy elvegyék tőle önálló gondolatát, átgyúrják lelkének érzéseit. Nem volt módja használnia anyanyelvét, nem énekelhette magyar énekeit, a templomokban nem mondhatott magyar imát, s gyermekei téli estéken nem hallhatták a nagyatyák beszédében a régmúlt idők regéit. A szlavóniai magyarság idegen volt a saját otthona falai között is. Körülötte „csak itt-ott pislákolt egy-egy mécsvilág, olyan gyenge, olyan lobbanós volt, hogy félni kellett attól, hogy kialszik”. És mikor már félni lehetett a teljes elsötétedéstől, fényes világosság jelent meg az életében: megkezdte áldásos munkáját a Julián-Egyesület. „Olyan hihetetlen volt ennek a csillagnak a feltűnése a szlavóniai magyarság életének horizontján, hogy kezdetben hinni sem akarták. Az elcsüggedt, balsorsába beletörődött lélek sem akart hinni a szebb jövendőben, mert lelkéből kiirtotta a sok küzdelem a hitet és a reményt.” A csillag azonban ötödik éve ott ragyog a magyar otthonok fölött. „A sugarak: a Julián-iskolák, szép olvasni való könyvek, imakönyvek, naptárak és egyéb ajándékok. […] semmi egyebet nem akar vele a Julián-Egylet, minthogy ezt olvasgatva a magyar megmaradjon magyarnak, de azért ragaszkodjék második hazájához is, ahol él, ahol rögöt szerzett, és tisztelje ennek az országnak a törvényeit, szokásait, szerezzen magának jogokat – a törvény keretein belül –, anélkül azonban, hogy valaha is megtagadná magyar voltát.”[11] Poliány Zoltán A Julián-Egyesületről szóló írásában megköszönte a szlavóniai magyarság felé irányuló gondviselő szeretetet.

(Folytatjuk)