Első pillantásra a kilét eltitkolása, elrejtése, másodszorra pedig, éppen a kilét meglelése és felfejtése volt annak a tárlatnak az indíttatása, amit Sagmeister Laura és Siflis András rendezett egymás munkáiból válogatva Szabadkán a fenséges Raichle-palota termeiben működő Kortárs galéria 2022 novemberében megnyílt képzőművészeti kiállításon. Amíg Laura tevékenységében leginkább a személyiségazonossággal-, addig neves kollégája egy az alkotói énje számára meghatározó görög művész iránti hommage-zsal foglalkozott.
A személyiség-kérdés felvetésével a festőnő mintha (és remélhetőleg) arra ösztökélne bennünket, ami hiánya, ugyanakkor nagyon is (lét)szükséglete korunknak (korunk felejtésre ítélt emberének). Ez pedig a szembesülés. Szembesülés mind korunk, mind az emberiség, mind pedig az emberi/személyes „rejtettségekkel”, melyek valljuk be jórészt különféle traumák tömbkelegei. Képeit nézegetve felszólítást érezni a traumafeldolgozás szükségessége iránt. És ez a lényeg. Hiszen ellenkező esetben képeit mindössze a művésznő pszichologizálásaként; pszichés zavarainak kipellengérezéseként értékelhetnénk, ez pedig alapvetően nem művészi feladat, bár a XX. század artisztikus örökségeként már ez is megjelent... A Személyazonosság I–III című művei igazi sikolyként élhetők meg. A traumafeldolgozás szükségességének sugallataként. Persze fontos kérdés, hogy melyik oldalról, melyik stádiumon át közelítjük meg személyazonosságait? Éppenséggel a személyazonosság létrejöttekor, vagy amikor a személy önazonos, vagy amikor már túl van önazonosságán az illető? Ébredést, ébrenlétet vagy a lét állapotát mutatják ezek a lényt egy tojásdaddal ábrázolt ábrázolatok? A szem/lélek nélküli ábrázatok, melyek szembesülésre készülnek, felhívnak, figyelmeztetnek. Még akkor is, ha ezzel együtt felmerül a gondolat bennünk: szem nélkül, lélek nélkül lehet-e szembesülni? Rejtett kérdések mindenki számára. Mivel, mint ahogy Thomas Bernhard is mondja – minden ember egy „emberi katasztrófa”, trauma-tömeg, lélek-gubanc, kérdésünkre a válasz leginkább – ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz – a ráébredés.
Sagmeister Laura: Személyazonosság
Úgy gondolom, hogy az utóbbi időben a festészeti palimpszesztussal foglalkozó Laura most nem a rétegképzést, hanem egyfajta réteges lefejtést (hámozást) vett célba lízis-alkotásai által. Mintha a személyiségre rétegződött; mintegy koromként rárakódott trauma-rétegeket szeretné lefejteni a „Tízezer bőrű tűz gyermekéről” ráirányítva ezzel a szükséges figyelmet a hámlás folyamatára. A túlzott rárakódás eredménye ugyanis a személyiségvesztés. A rárakódás mint valami perszonális öltözet az elrejtettet elfedi. A személyiségvesztés érzése a ráébredés állapot-szüksége. Innen, ebből az állapotból indulhat az első lépés önvalónk felé.
Laura tehát felszólít bennünket a palimpszesztus másik lehetséges irányára: a lefejtésre. Nem ráhelyezünk immár, mint ahogy a sorakozó évek folyamán emlékeink, traumáink, élet-lét szalasztásaink tapadtak ránk, hanem visszabontunk. És ez a visszabontás igazán fontos számomra/számunkra utóbbi munkáiban. A visszabontás megjelenése egészen addig, ameddig csak lehet és erőnkből telik. A visszabontás nem más, visszaemlékezés és újra-átélés, és regresszió. Önismerettel a feloldozás felé törekedhetünk. Emlékezzünk csak a madzagostól ég felé röpülő; elszabadult luftballonszerűségére, gubóban lévő lepke-imágójára. Mert (és) ha már nem lesz mit levedleni, amikor minden felesleges hámrétegtől, bútól-bajtól megszabadulunk, hát akkor majd ott állhat egészében; a láng-létében pucér és mégsem vacogó Lélek; lelkünk egyetlen-je.
Siflis András: Angyali egyensúly
Azt hiszem, Siflis András lenyomatos növénymintázatai, ismeretlen tájakra induló hajós; mozgó szigetes kompozíciói – közülük a labilis csónakban álló feltámadást hirdető; ölelő gesztusú kereszt, széttárt szárnyú, egyensúlyozó angyal képe ragadott meg leginkább – egy római-görög-, görög-római művésznek felajánlott felfedezés számba menő hommage-ok. Jannis Kounellis az Arte povera mozgalom tagjaként a festészet–szobrászat–performance határait mosta el munkáiban. Új és szabad, néha már anarchikus kontextust keresve tárlatain a művészet–környezet–élet és kultúra közötti fiktív helyzeteket boncolgatta. A nagyon is rokonlelkű Siflis művei eme tiszteletadás mögé rejtezve, ennek a különös ön-reflexív kapcsolatnak a felfejtését iniciálják: kicsoda Kounellis és kicsoda Siflis a Kréta szigetén nyugalmat kereső, önmagát meglelő remete?
