Egyre többen ismerik fel, hogy a földi élővilágot fenyegető katasztrófa mellett nyelvi-kulturális összeomlás felé is robogunk. Az anyanyelvek nemzetközi napja alkalmából arra is fel szoktuk hívni a figyelmet, hogy a két gyorsuló, ám talán nem (teljesen) visszafordíthatatlan pusztulási folyamat számos ponton összefügg egymással. Idén azonban mégsem tekintek ki sem Amazónia pusztuló esőerdeire, sem Ausztrália napsütötte partjaira, sem pedig Szibéria szénhidrogénekben dúskáló fagyos tájaira, de még az ott fogyatkozó őslakosok és anyanyelveik kálváriájára sem.
Sajnos a Vereckei-hágón innen, Kárpátalján is „csokorba kötve” találjuk mindazt a bajt, amelyet az anyanyelv használatának törvényi tiltása okoz. Ellehetetlenítés a köz- és a felsőoktatásban, a könyv- és folyóiratkiadásban, anyanyelvtilalom a hivatalos érintkezésben, szájpecek a mindennapokban az otthon és a templom falain kívül. Mindez nemcsak a nyelvészeti szakirodalom nyelvkihalási skálái, hanem a józan paraszti ész szerint is erodálja a nyelvet. Ennél is fájóbb, hogy a közösség nyelvi és a nemzeti jövőbe vetett hitét is. A következmények jól ismertek: igazodás az asszimilációs kényszerhez vagy elvándorlás. Ki megáll Magyarországon, ki meg sem áll az erkölcsi szétesése ellenére gazdaságilag még mindig sokakat csábító „nyugatig”. Eközben Kárpátalján sokan állásukat vesztik pusztán amiatt, hogy életkoruknál fogva nem érettségizhettek ukránból és ukránul. Így fogynak egyre a szülőföldön maradók, akik helyben, napról napra küzdenek azokért a jogokért, melyek természetszerűen, az ukrán állam által aláírt ‒ bár több esetben felemásan ratifikált vagy később annullált ‒ nemzetközi egyezmények alapján megilletnék őket. Ők, a napról napra küzdők, értelmiségi vezérek és hétköznapi hősök, minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek!
S hogy miért is kell küzdenünk a Kölcseytől, Vörösmartytól, Madáchtól jól megtanult imperatívuszainkon túl? Mert mi magyarok Mohács óta tudjuk, Trianon óta pedig kétszeresen tudjuk, hogy anyanyelv és anyanyelvi művelődés nélkül nincs nemzet. Nagyjaink számtalanszor öntötték szavakba anyanyelv és nemzeti lét, anyanyelv és gyarapodás elválaszthatatlan kapcsolatát. Sőt, örök figyelmeztetésül megfogalmazták a fordítottját is, miszerint az anyanyelv némulása a nemzet jövőjét is zárójelbe teszi. Fábry Zoltán, a „stószi remete” így írta le e kettősséget: „Népet csak nyelvében és nyelvével lehet felemelni, amiből logikusan következik, hogy nyelve megbénításával ki is lehet semmizni”.
Úgy tűnik, hogy a fiatal ukrán állam jól megtanulta a „kisantant leckét”, ‒ Fábry gondolatának második fele erre a hatalmi veszélyre utalt Csehszlovákiában‒ s a 2014-es, majdani abroncségetős fordulat után a gyors „megbénítás” irányába lépett. 2017-ig az ukrán törvények állampolgári jognak tekintették az oktatási nyelv szabad megválasztásának jogát. A 2017. szeptemberi új oktatási törvény 7. cikkelyének 1. pontja szerint azonban Ukrajnában „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv.” 2019 júliusában ezzel a nemzetiségi anyanyelvű oktatást leradírozó törvénnyel összhangban lévő államnyelvi törvény is született. A végeredmény: a nem őshonosnak számító népek (egyetlen kárpátaljai nemzetiség sem ilyen a jogszabályok szerint, csak érdekes módon éppen a Krímben élő néptöredékek „őshonos” ukrajnaiak) csak korlátozásokkal tanulhatnak anyanyelvükön.
Eszerint tehát magyarok, lengyelek, románok alapfokon elvben még mindent, ötödiktől a tantárgyak maximum 80 százalékát, kilencediktől maximum 60 százalékát, középfokon maximum 40 százalékát tanulhatják anyanyelvükön. (Felsőfokon a jelenlegi állás szerint ennél is mostohább a helyzet.) Tapasztalt vajdasági olvasóknak tán fölösleges is említeni, hogy a törvényi maximum csak Patyomkin-játék a szavakkal, hiszen az alsó küszöbérték, a minimum nincs meghatározva, mint ahogy az sem, hogy milyen garanciákat vállalna az ukrán állam a maximumközeli lehetőségek kihasználására. Nyilvánvalóan semmilyet, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a 2020-as közoktatási törvény megszüntette a kisebbségi nyelveken oktató intézmények önállóságát. Ahol tehát még lennének helyi lehetőségek a szűkített keretek teljes kihasználására, ott a lehetőségeket szüntetik meg... Ilyen feltételek mellett szinte csak egyes ungi, beregi és szatmári, magyar dominanciájú falvak elemi iskoláiban tartható fenn a magyar oktatás. Ha ugyan ott is. Magyarország ugyan joggal tiltakozott az oktatási kerettörvény kisebbségellenes pontjai miatt a magyar-ukrán alapszerződésre hivatkozva: Csakhogy a mindkét nyelven „egyaránt hiteles” szöveg éppen az oktatás nyelvére vonatkozó részben különbözik egy látszólag ártatlan, ám mint látni fogjuk, hatalmas politikai játékteret nyitó kötőszóban. A magyar változatban azt olvassuk, hogy a felek biztosítják annak lehetőségét, „hogy a nemzeti kisebbségek tanulják anyanyelvüket és anyanyelvükön tanuljanak.” Hogy hogy nem, az ukrán változatban az „és” helyére „vagy” került, és mindkét fél által aláírattatott... Pedig nagyon nem mindegy, hogy adott képzési szinten anyanyelven vagy anyanyelvet szabad-e oktatni.
Kárpátalján a kijevi játszmák miatt megszűnőben van az a sok évszázados, a népi diplomácia szintjén túlnyomóan békés többnyelvűségi állapot, mely kulcsa volt a terület fejlődésének és az ott lakók anyanyelvi-kulturális megmaradásának. Hozzá kell tenni, ma sem az „őshonos” kárpátaljaiak körében vannak etnikai törésvonalak, a feszültséget Kijev felől szítják. A 2014 utáni ukrán törvényhozás Kárpátalján (is), a XXI. század elején is elköveti a kisantant évszázados stratégiai hibáit, pedig lett volna lehetősége megtanulni, hogy egyes régiók történetileg kialakult etnikai és nyelvi-kulturális status quo-jának felborogatása semmi máshoz nem vezet, mint a korábban békés interetnikus kapcsolatok elmérgesedéséhez. Ez történt, történik Kelet-Ukrajnában, ahol pl. az orosz nyelvű oktatást az elemi szint felett teljesen megtiltották. Azonban az országos feszültségek mérgezett nyilai Kárpátalján is becsapódhatnak. Mindeközben Ukrajna gyenge gazdasági mutatói, s feltűnően lelkes NATO-orientációja a nyílt háború szélére sodorta az országot.
Ne feledjük, a kilencvenes évek délszláv válsága, majd a horrorisztikus belháborús események nemcsak a helybéli magyar és más kisebbségeknek ártottak demográfialag és gazdaságilag rengeteget: a háborús vérontással valójában a helyi többségi nemzetek, Trianon haszonélvezői sem jártak jól. Hogy mást ne mondjak, a szerb állam a közelmúltban tapasztalta meg, mit jelentett Magyarországnak és a magyar nemzetnek Trianon. Úgy látszik azonban, hogy a kijevi törvényhozásból egyetlen intő történelmi példa sem látszik. Ha nem így lenne, és a józan ész győzne, akkor Kárpátalján már holnaptól újra érvényesülnie kellene az „élni és másokat is élni hagyni” örökérvényű igazságának, és mindenki békében használhatná többségi vagy kisebbségi anyanyelvét. Hogy mikor jöhet el ez a fordulat, mikortól lesz újra szabad magyar anyanyelvűnek lenni, magyarul örülni és sírni Kárpátalján, ezt ma lehetetlen megjósolni.
