Huszonöt dollár? De hát annyi pénz tán a Manhattan Bankban sincs, nemhogy az én pénztárcámban – sajdult a szívem New York egyik kikötőjében, ahol hadtörténeti múzeumként funkcionálva horgonyzott egy nyugdíjba küldött repülőgép anyahajó. Jó amerikai szokásként a bumfordi ágyúk tövében shop kínált ezernyi portékát, ahol aztán mindent meg lehetett venni, mi szemnek, szájnak, gyűjtőnek ingere. Hogy mást ne mondjak, egy tengernagyi egyensapkát is, a maga összes díszével, szépségével, kuriózumával, s mindössze a fent említett 25 dollárt kellett leperkálnia a turistának. Mivel efféle beosztásban volt szerencsém meglátogatnom a jenkik híres városát, a tenger pedig már akkor is mágnesként vonzott, amikor azt hittem, a Tiszánál nagyobb folyó egy sem kanyarog széles e világban, a tekintetem megbotlott a sapkánál. Megszületett a népek sorsát kevésbé, de az én maradék dollárom útirányát mégiscsak meghatározó döntés. Egye fene, megveszem, hogy még az unokáim is lássák, nagyapjuk járt a felhőkarcolók világában.
Frissen vásárolt kincsem aztán főbérletet váltott a fejemen, s mivel hosszú fekete kabátomban akár még elegánsnak is érezhettem magam a New York-i forgatagban, legalább oly optimistán néztem a jövőbe, mint olajszőkítő gázolajcsempész az elévülési idő lejárta után. Tengernagyi sapkámat fejembe nyomtam, orromat már nem is facsarta annyira a dollárszag, amit, ki tudja miért, de kiéreztem a New York-i levegőből már a reptéri landolás után egy órával. Egyszer élünk, hajrá, lépkedtem a Central Park őszi színekbe öltöző fáik között, John Lennon egykori háza előtt, mint mindenki másnak, nekem is az életét kioltó golyó jutott eszembe. A World Trade Center tövébe érve (merthogy akkor még állt a világnak ez az iker csodája…) kijelentettem: ekkora ház pedig nincs, de ha mégis, áldott legyen az összes mérnök és munkás, aki ezzel megajándékozta a Földet. A Trump Tower kapuján belépve elvakított a csillogás, de nem annyira, hogy ne érezzem, mennyivel otthonosabban mozgok Szeged Mars téri piacán. És ne jusson eszembe, milyen is, ha Szabadkán, naná, hogy ott is a piacon, sült húsos illatokat sodor a szél a lacikonyhák felől, miközben szerb–magyar árus török dzsekit mutogatva esküdözik égre, földre, de leginkább az összes közeli rokona életére, hogy ez bizony annyira eredeti Columbia termék, hogy még az amerikai elnök ujjlenyomatát is megtalálnám rajta alaposabb szemlélődés közben.
Hát igen, az egy nagyon más világ, motyogtam, majd már a ki tudja hányadik sugárút környékén kóboroltam, amikor mindent kedvezménnyel kínáló boltban mellém pattant egy idős úr, és könnyes szemekkel hadart felém rengeteg információt. Csekélyke angol tudásom még arra sem volt elegendő, hogy felfedezzem, e szózuhatagban hol bújt meg az and (és), de az öregurat ez cseppet sem bántotta. Mondandójára ugyanis nem várt választ, csak örült nekem, mint aki barátságos ufót lát, tekintete majd minden szó után a sapkámra siklott, arca kipirult, mint tenni szokták érett almák. Majd amikor széttártam karomat, mert hát hülyének lenni, még hülyébb helyzetben azért mégsem a világ legszórakoztatóbb tevékenysége, annyit mondtam szögedies dialektusban, hogy szorri, meg hogy nem igazán szpíkelem én az inglist, pláne nem az amerikait. És ekkor a férfiban láthatóan minimum négy világ dőlt össze nagy csörömpölve.
– Te, ez lehet, hogy azt hitte a sapkád miatt, valami flancos nagy tengernagy vagy? Netán valamikor anyahajón szolgáltál? – próbált magyarázatot lelni az ingyencirkuszra, szintén velős pacalon felnőtt barátom. Kevés időm maradt az ügy elemzésére, ugyanis nem sokkal később az utcán, majd egy metróállomáson is hasonló örömködésben volt részem. Az egyik korosabb rajongóm még tisztelgett is, s mivel akkor már jobban figyeltem, hadrendbe állítva összes angoltudásomat, kihámoztam szavaiból a haditengerészeti múltat, meg a régen letűnt szép időket. A könnyezős emlékezésnek ekkor is egy „No english.” vetett véget, amit hitetlenkedő fejcsóválás követett.
– Viszlát, Amerika! – búcsúztam volna a gazdagságba öltözött szép országtól, immár a chicagói reptéren, amikor pocakos veterán kövér feleséggel, s ha jól néztem, két dundi unokával a puttonyában csapott le rám. Mondanom sem kell, őt is a tengernagyi sapkám kábította el annyira, hogy US Navy ürügyén már pörögjön a nyelve, meghalljam néhány kikötő, támaszpont nevét, majd megint szembesülhessek a könnyekkel. Oly csillogó malacszemekkel bámult az a derék obsitos, hogy sutba vágtam a jól bevált no inglist, és megakasztva szóáradatát csak ennyit mondtam: Oh, yesss...
– Oh, yes? – döbbent meg az úr, és átkarolt, hogy mellemre hajthassa azt a szépséges, mekcsikkenen hizlalt malacfejét. Nekem ugyan fogalmam sem volt, mire yeztem, milyen érzelmeket szabadítottam fel ezzel az oh, yes-szel, de ha egyszer bevált, miért ne próbálkozhatnék többször is? A másodiknál úgy rázta a kezem a nagy boldogságtól, mintha konnektornak nevezett birkózógépbe nyúltam volna. A harmadiknál mellém terelte az unokákat, az asszonyt, mert hát egy ily snájdig tengernagyot csak nem hagyhat ott, amíg nem készül közös fotó a családi albumba. A negyediknél meg mondott annyi köszönetet, mintha én fedeztem volna fel neki Amerikát, ahol aztán beléphetett a tengerészethez. Majd jött az elköszönés, hátamon akkortájt csordult le a hatodik liter izzadtságcsepp, és búcsút intettünk egymásnak. Barátom, aki távolról figyelte e hosszas párbeszédet, csak ennyit kérdezett, amikor befészkeltük magunkat a Boeing ülésére: te ilyen jól beszélsz angolul?
– Naná. Érdemeimre való tekintettel még tengernagynak is kineveztek – dőltem hátra megkönnyebbülve.
És néha azóta is eszembe jut, vajon milyen legenda születhet rólam valahol Michigan, Ohió, vagy éppen Dél-Karolina államban, amikor az a derék pocakos hadfi elmeséli, nem kis irigységet kiváltva sört nyelő hallgatóságából, találkozását az Amerikai Egyesült Államok magasra nőtt, kedves, de kicsit szófukar tengernagyával. Most meg forgatom kezemben a sapkát, olvasgatom a megfakult betűket – USS INTREPID, nézem a hadihajó felhímzett kontúrjait, alatta a nekem rejtélynek számító CVS-11 kódot (rendszámot? akármit? nem mindegy?), és a tengernagyi rangot mutató tölgyfalevelek aranyszínű utánzatát. És úgy ring alattam a padló, mintha a Csendes-óceán hullámozna, nem is oly csendesen alattam.
