Szabadkai barátom, Zoki, aki tízéves korában a budapesti jugoszláv nagykövetségen élt kiküldetésben lévő szüleivel, sokat mesélt nekem, én meg jegyzeteltem, fontosnak véltem a tízéves gyermek élményeit. Talán egyszer föl is használhatom.
1956. november negyedikén korán ébredtem, mert furcsa zajok szűrődtek be hozzám. Ránéztem az asztalon álló ébresztőórára, éppen hat óra múlt. Amint kiléptem a lakásból, embereket láttam állni a követségi bejáraton belül, nem csak felnőttek voltak ott, hanem gyerekek, fiatalok is. Aztán személyautókkal mások is megérkeztek, a bejáratnál a tanácsos bácsi várta őket, kezet fogott mindenkivel, a gyerkőcökkel is. Rövidesen kilépett a nagykövet bácsi is, és az épületbe invitált mindenkit.
Apa a követségi kocsit tisztogatta. Intett.
– Ezek magyar vezetők, miniszterek. Nálunk kaptak menedékjogot.
– Itt laknak majd velünk?
– Nem a lakásunkban, hanem a követség épületében.
– Hol férnek el ennyien? Az irodákban?
– Majdcsak megférnek.
– Látod azt a szemüveges bácsit?
– Aki a nagykövetünkkel beszélget?
– Azt. Ő Nagy Imre, a magyar miniszterelnök.
Nagy Imre utoljára maradt, a többiek mind bementek már, amikor a nagykövet udvariasan maga elé engedte vendégét, és eltűntek a szemem elől.
Jöttek később még páran.
– No, mi aztán megsokasodtunk – csóválta fejét a portás. – Az újságírókkal meg a diplomatákkal és a miniszter urakkal leszünk vagy ötvenen.
– Mit szól ehhez az én feleségem?
– És mit az enyém? Mind a két épületet ő takarítja majd!
Apáék szörnyülködésének erőteljes lánccsörgés, fölturbózott motorzúgás vetett véget.
– Tankok! – kiáltott apa. – A háború óta ismerem ezt a hangorkánt.
Apa intett nekem.
– Fogd a vödröt és a lapátot! Megyünk járdát takarítani!
Megragadta a seprőt és indultunk kifelé. A Magyar Ifjúság útja és a Dózsa György út sarkáról láttuk, hogy a tér felől egy tank a nagykövetség épületére irányozta az ágyúcsövet. A Magyar Ifjúság útján két páncélozott jármű állt, gépfegyvercsövek felénk, a sarkon, a tank jobb oldalán ott horgonyzott a harmadik páncélautó, a tank bal oldalán a negyedik, ez éppen szemben a követség kocsibejáratával. Egy tank és egy páncélautó elmenőben volt a Csizma tér felé. ( A tér október 24-én kapta ezt a tréfás, de fölséges nevét, mert a ledöntött Sztálin-szobor posztamentumán fönt maradtak a csizmák. Valaki fölmászott és fehér festékkel rárajzolta: Csizma tér.)
Apa elindult a Magyar Ifjúság útján a követségi telek vége felé, én utána. Valami tisztes alak termett előttünk két géppuskással, kiabálni kezdett oroszul, apa meg szerbül válaszolgatott, mutogatta a kezében tartott seprőt, majd hirtelen maga elé penderített engem a lapáttal és a vödörrel. A tisztes a hátamba lökött, kezemből kiesett a vödör, csörömpölve gurulni kezdett a járdán. A két katona súlyba helyezte fegyverét.
– Sztoj! – hallatszott a túloldalról.
Mindnyájan a hang irányába néztünk. Egyik páncélosból egy tiszt bújt ki, le is ugrott az úttestre, átjött hozzánk.
A fegyvereseket visszaparancsolta.
– Csak a járdát takarítjuk a fiammal – magyarázta apa, kézzel-lábbal mutogatott.
– Nyet! – vágta el apa jelenetét a tiszt.
– Fogd a vödröt, fiam, bemegyünk.
Fölvettem az elgurult edényt. Nem söpörhettük föl a járdát sem a Magyar Ifjúság útján, sem a Dózsa György úton.
– Foglyok vagyunk, fiam – szólt apa szomorúan, és betette maga mögött a díszes, kovácsoltvas kaput.
November ötödikén reggel lövés dördült, aztán néhány gépfegyversorozat ijesztett meg mindannyiunkat. Szinte körbelőtték a követség épületét. Rázkódott minden, a pokoli hangok betörtek alagsori lakásunkba is. Fekhelyemre menekültem, fejemre rántottam a párnát, a takarót, de a pokoli dörrenések vérszomjas vadállatként marcangolták a testem.
Az ugató sorozatok után egy pillanatra síri csönd. De az is széthasadt menten.
– Jaoj, Lime! – hasított dobhártyámba a gépírónő sikoltása.
Valami történt Milével!
Mile Milovanov, a sajtóattasé, követségi titkár, fiatal diplomata volt, igen szoros barátságba kerültünk egymással.
Izgatottan fölültem az ágyban, a padlóra csúsztattam az ágyneműket.. Jó darabig lapítottam ott, végül kimerészkedtem az udvarra. A követség munkatársai hangját hallottam a mellékbejárat felől. A tanácsos bácsi lépett ki a mellékbejáraton, rám nézett, intett, menjek vissza a lakásunkba. Elindultam, de néhány lépés után visszafordultam.
Azt láttam, hogy egy hordágyon lehoznak valakit, letakarják egy lepedővel és beviszik a pincébe.
– Ode naš kolega! (Elment a kollégánk!) – kiáltotta valaki.
Hirtelen erőt vett rajtam a sírás. A gépírónő Limet kiáltott, ez Mile beceneve volt. Nekidőltem az épület falának és zokogtam, hangosan és keservesen. Úgy éreztem, megszakad a szívem.
Később a portás mesélte anyának a konyhán, én meg füleltem krumplipucolás közben, hogy Lim, ahogy mindig is szokta, ha reggel belépett a második emeleti irodájába, az ablakhoz ment és kinyitotta.
– Szeretett friss levegőt szívni. Abban a pillanatban célzottan lőttek rá, biztos valamelyik tetőről valami mesterlövész, mert fejen találták. Aztán mindkét oldalról sorozatokat eresztettek a követségi épületre. Lim ablaka, körben a fal, nem sérült meg, mert oda gépfegyverrel nem lőttek, hiszen a második emeletet nem célozták.
– Szerencsétlen fiatalember! – sajnálkozott egy magyar miniszterfeleség. – Családja van?
– Két kisgyermeke és a felesége – válaszolta anya.
– Ó, azok a szegény árvák!
Később hivatalosan is megállapították Lim halálának körülményeit. Veljko Mićunović moszkvai jugoszláv nagykövet a szovjet külügyminisztériumban hivatalosan is fölvetette Milovanov művelődési és sajtóattasé megölését, s hangsúlyozta, hogy a nagykövetségi zárlat által a szovjet fegyveres erők támadást intéztek a budapesti jugoszláv nagykövetség ellen. A szovjet tank hadállást foglalt el a nagykövetség előtti téren, majd minden kihívás nélkül, meglepetésszerűen géppuskasorozatot adott le a nagykövetség épületének földszinti ablakaira, amely mögött több személy tartózkodott. Ez alkalommal íróasztalánál megölték nagykövetségünk titkárát, Milovanovot. Ezzel a szovjetek durva nyomást gyakoroltak Jugoszláviára, a budapesti nagykövetségére, és az ott lévő menedékjogot kapott magyar állampolgárokra. Dmitrij Profilovics Sepilov, a szovjet külügyminiszter, nem fogadta el Mićunović erélyes tiltakozását, fönnhéjázón elismételte a szovjet változatot, miszerint a jugoszláv nagykövetség épülete felől bomba robbant a szovjet tank közelében, ezután nyitottak tüzet az épületre, mert veszélyeztetve érezték magukat. Mićunović szerint szemmel látható volt, hogy a külügyminiszter parancsot kapott, ne vegye át a jugoszláv tiltakozást, így ők terjeszthetik a világban tovább a saját változatukat. Az igazság az, hogy Jugoszlávia budapesti nagykövetsége előtt nem robbant semmi, sem akkor, sem máskor.
Zoki egy füzetet nyomott a kezembe.
– Ez mi? – kérdeztem.
– Unalmamban naplót vezettem. Unalmas bejegyzések, mellékes eseményekről.
Lapoztam a kicsit szamárfüles, kockás füzetet. Tőmondatok, rövid megjegyzések. Egyszerre valami versekre találok. Zoki magyarul írta be e kis költeményeket.
– Ezek a versek?
– Egy kislány délutánonként kijött a nagykövetség udvarára, ahol egy szegletben én tanyáztam, s elcsalta tőlem azt a kóbor cicát, amely bejárt a nagykövetség udvarába, és már vagy két hónapja magamhoz édesgettem. Ügyesen bolházgatta a lányka a macskát, az meg tűrte, néha még dorombolt is, a kicsi dajka maga költötte dalocskákat énekelt neki. Egy ilyen vers lett a legszomorúbb bejegyzés abban a naplóban:
„Szalad le a lépcsőn Szilágyi bácsi
– Jaj, mi történt, jaj, mi történt?!
Egy perce még beszélgettünk,
egy perce még beszélgettünk!
Nagyot lőttek, sokat lőttek, Cicuskám!
A halottat lehozták, valahová eltették.
Hova tették? Hova tették?
Ezt mondja a fiú,
Imre bácsi szobájába,
fürdőkádba.
Este mennénk fürdeni
Imre bácsi kádjába.
Sírok és sikoltok,
Ott a halott, nem megyek!
A többiek is sikoltottak.
A nagyok megbolondultak!
Anyák azért megfürdettek.”
– Ez a mese borzasztó! – ijeszt meg a szöveg. – Emlékszel, mi történt?
– Másnap beszélték az asszonyok anyámnál, hogy valamelyik nagyobb gyerek berémítette az apraját, hogy az elesett, mártír barátom, Mile holttestét Nagy Imre bácsiék fürdőszobájának kádjában rejtették el. A gyerekek ordítottak, nem mertek fölmenni Imre bácsihoz a fürdőszobájába, ahol naponta fürdették őket, féltek, szinte reszkettek, pedig nem volt ijesztő az öreg, szerette is a gyerekeket. Maga is elhűlt a gyerekecskék reakcióján. Aztán a legapróbbakat ölben fölvitték az anyák, lubickoltak a picinyek, sikongattak a gyönyörűségtől, s föloldódtak lassan a többiek is, így a nagyobbak is kedvet kaptak a fehérmárvány fürdőkád vizéhez.
Persze, a rémhírnek nem lett gazdája.
