Vándoremlék

Ez nem indul, rúgott a kerékbe, úgy tíz perccel korábban.
Két órával éjfél után már a düh vastagabb volt a lelkében, mint a bánat, leginkább káromkodásokkal szórta volna tele a sötétbe burkolózó téli pusztát. De mit ér el vele? – harapdálta a szája szélét. Inkább sétált, bandukolt, ugrándozott az autópálya levezető szakaszának elkeresztelt aszfaltcsík leállósávján, mert úgy érezte, még egy perc, és a cipőjének talpa odafagy a megmerevedett fekete masszához.
Háta mögé nézett, figyelte, mennyire látszik a lassan terpeszkedő ködben az autó vészvillogója. Figyelte, a két fia elaludt-e a kocsiban, vagy talán éppen apjuk ügyefogyottságán nevetgél. Merthogy az öreg (Én öreg? Alig múltam ötven! Na jó, nem alig…) elfelejtett időben tankolni, a kocsiból kiitta az utolsó csepp benzint is a motor, és most ott állnak Szegedtől legfeljebb hat, a legközelebbi benzinkúttól talán három kilométernyire.
A hajnali hideg ekkor már egyesítette csapatait, több fronton is támadott. Ő pedig alámerült a hetvenes évekbe, amikor a bajban éppen úgy segített út szélén a karkörzés, mint ahogy hosszú autóstoppos nyaraláshoz is hozzásegítette a pénztelen vándort. Balaton felé viháncoló lányok nevetésére emlékezett, kézben markolt táblára, rajta Budapest, Debrecen, vagy éppenséggel Krakkó felirat. Egy tanárember jutott eszébe, aki füstokádó Trabantján Szegedtől Pécsig vitte. És Varsó! Loboncos hajú lengyel egyetemisták, akik pontosan ismerték a stoppolás szabályait, benne a legfontosabbat: aki később érkezik, a sor végéig gyalogolhat. De amikor meglátták a hátizsákukon a magyar zászlót, csak szórták rájuk mosolyogva a mássalhangzókkal zsúfolt szavakat, kézzel is, lábbal is, de leginkább mosollyal magyarázták, hogy itt magyar vendégek jöttek, hahó!, ők inthetik le az első autót. Nevetésük vagy száz kilométeren át kísérte, hiszen két percen belül egy kis Polskit sikerült kihorgásznia az úton siető autók csordájából. De stoppos szabály az is ám, tudta pontosan, hogy segítséget nem utasítunk vissza. Így aztán vasvázas hátizsákjaikkal a tengerig tűrték barátjával a kínt. Lábuk a nyakukban, combjukat görcs tépte, de mentek, csak mentek, mint akik ki akarnak szaladni a világból, és mi mással is lehetne ilyen kalandra vállalkozni, mint egy gdanski mérnök minikocsijával. Egy mérnökével, aki – miután nem találtak szállást – a saját lakásába hívta meg őket, és amikor másnap munkába indult, csak annyit mondott: Ha továbbállnak, csukják be maguk után az ajtót, a kulcsot meg dobják vissza a levélrésen. Hogy ezer zlotyit is adott a mérnök, már csak akkor derült ki, amikor a lengyel–magyar társalgási szótárt Torunban ki kellett nyitniuk (Na itt most hova, hogyan?), és a bankó lehullott eléjük a járdára.  
Egy életre beleszeretett Lengyelországba, de a szegedi autópálya-lejárótól olyan messzire a lengyelek földje, és 2023 telétől annyira távol 1975 nyara, hogy csillagászati távcsővel sem találná már meg, keseredett szájában a nyál. De érezte egy szőke lány csókjának ízét, aki Szabadka határában mászott fel mellé a teherautó platójára. A lányé, akit Újvidékre érve már el akart venni feleségül, harsány nevetésüket hallva mosolyogva vackolták magukat az égre az aludni készülő felhők.
– Micsoda idők voltak! – kiabálta bele a hideg szélbe, és a reménykedés ekkor lesöpörte róla az álmosság utolsó morzsáját is. Kavarta a levegőt jobb kézzel, kavarta ballal. Talán hármat mutathatott a távolban magasodó templom tornyát díszítő óra, amikor rá kellett döbbennie: vagy százötven autó suhant már el mellette, de egyetlen kocsi gazdája sem fogta vissza a lóerőket.
– Még csak le sem lassítanak. És ha beteg lenne az autóban? Akár infarktus miatt is nyöszöröghetne bent, volánra borulva a sofőr, senkit nem érdekel? – fújtatott dühösen, fejét már körbefonta a kilehelt pára. Trabantra, kis Polskira, letekert ablakon át fejét kidugó emberre („Mondja, mégis miben segíthetek?”) hiába várt. Hold fényében csillogó autócsodák dübörögtek el mellette, ha csak negyedét kereskedőhöz vinné, talicskával tolhatná haza a kocsikért kapott milliókat. De hol itt talicska, hol itt kereskedő, hol itt emberség? Ennyire fojtogatná a közöny, félelem a világot? – lóbálta tovább a kezét, kartornától ropogtak ízületei. És ropogtak a gondolatai is a rohanó autókban ülve is rohanó emberekről, akik maguk sem tudják, miért kéne annyira hamar célba érniük, egyáltalán van-e valami céljuk? Vagy csupán a sav marja szét a gyomrukat, mert már két órája nem tudtak felcsimpaszkodni a világhálóra, nem nézhették meg a „fészbukon”, ki üzent kinek, és miért éppen azt üzente.
– Hagyd apa, úgysem áll meg senki! – szaladt felé fiai hangja az autójuk felől. Új világhoz szokott, ifjú nemzedék, kevesebbet fognak csalódni – nyugtázta a mondatot, amikor mobiltelefonos hívásra autó parkolt eléjük, megérkezett az ismerős segítsége.
A közeli templomban hajnali misére készültek talán, a közeli városban a buszsofőrök hergelték az első járatok motorjait. Lengyel mérnök németül sorolt szavait – „Üljetek be, fiúk, segítsünk egymáson!” – visszacsomagolta emlékei közé, és amikor hazaérve ágyára zuhant, füstokádó Trabantról álmodott. Arra persze egy percig sem gondolt, hogy azok a Balaton partján Wartburg de Luxe-nak, Moszkvicsnak, IFÁ-nak integető, mosolygós tinilányok talán éppen most viszik unokájukat a bölcsődébe. És régen elfelejtették, hogyan bizsergett lábuk ujja, fejük búbja, amikor a stoppal fogott Skoda hátsó ülésén térdükön pihent egynyaras szerelmük tenyere.

De érezte egy szőke lány csókjának ízét, aki Szabadka határában mászott fel mellé a teherautó platójára. A lányé, akit Újvidékre érve már el akart venni feleségül, harsány nevetésüket hallva mosolyogva vackolták magukat az égre az aludni készülő felhők.

Arra persze egy percig sem gondolt, hogy azok a Balaton partján Wartburg de Luxe-nak, Moszkvicsnak, IFÁ-nak integető, mosolygós tinilányok talán éppen most viszik unokájukat a bölcsődébe. És régen elfelejtették, hogyan bizsergett lábuk ujja, fejük búbja, amikor a stoppal fogott Skoda hátsó ülésén térdükön pihent egynyaras szerelmük tenyere.