Velem aztán nem szórakozol, csapkodta ujjam a számítógép billentyűzetét, de mindhiába. A képernyőn csak nem akart megjelenni olyan szó, hogy trendi, fíling meg míting, vagyis egyetlen kifejezés sem, amilyen mostanság csillárfényes kávéházakban suhan egyik széktől a másikig. Könyörgöm, trendi asszonyokról írnék maróan, gúnyosan, akik szerint a világot lehet, hogy Isten teremtette, de a törzsfejlődés csúcsán mégis csak az áll, aki feltalálta a műkörmöt, vagy inkább az, aki szilikonnal plasztikáz, botoxszal simítja a ráncot. Engedd hát, hogy ezt a gúnyolódást szolgálják a mondataim – csalt könnyeket szemembe a düh, de a számítógép konok ellenállását ezzel sem sikerült megtörnöm.
Hiába magyaráztam, a betűk csak nem álltak össze szavakká, amikor pedig arról a nőről gereblyézném mondattá a szavakat, aki vadrácsos dzsipjéből ordította az idős asszonyra, „Takaroggyá mán, banya!”, a gép felhördült.
– Biztos ilyenekről akarsz te most írni? – kérdezett géphangon, gépdühvel, és a monitorból kinyúlt egy kéz. A mutatóujja pedig a naptárra bökött: március 8-a, Zoltán napja, a naptárra, amin fel nem tüntették, hogy nőnap, de tudta ezt a gép, és tudtam én is.
Írtál már a trendi lédikről, akik szentül hiszik, Csaba királyfi nem csillagösvényen, hanem milki véjen poroszkált el lovasaival, garantáltan amerikai sorozat negyedik évadjának huszonhatodik részében. És tudják azt is, Erdély helyett Lastminutia lett a tündérország, ahol ólinkluzív az ellátás, s mennyivel más a míting, ha bícsen csíp a szánsájn, harmincfaktoros védőréteg alatt, de még raftingolni is lehet. Hazatérve aztán a trendi lédi dzsoggingol, mert miért is futna, ha már egyszer perszonál a trénere.
– Vagyis? – nézett rám a monitor, és érteni véltem a csönddel elfedett szavát.
Vagyis egy szót sem a trendi lédikről! Hiszen én valóban az olyan asszonyról akarok írni, aki hajnalban, fél négykor kel, hogy beérjen a busszal Szegedre, és olyan mosollyal állhasson be hat előtt a pult mögé, hogy aki nyitásra érkezik, azt lássa, tündér szállt le a sarki boltba, akinek mosolyánál csak a türelme nagyobb. És az egyenruhásról, igen, róla is írnom kell, akit a strandon kislánynak szólítottam volna, de most már látva rangjelzését, törzsőrmesterként tisztelek, és nagyon remélem, hogy arcán a sebhely nem egy késsel támadó műve.
És beszéljünk a tanár néniről is – érintette ujjam a billentyűzetet –, aki csak azért nem kutatja, ki is nevezte először a pedagógust a nemzet napszámosának, mert ő tanítani akar. Bizony, tudást önteni a fejekbe, szikrázón fénylő csillagot varázsolni minden diák tekintetébe. És persze megfejteni az örök titkot, kicsöngetés után a nagyszünetben hogyan tud megtelni egy pillanat alatt harsány kiabálással az iskola minden folyosója, és miért érzi azt a füle: dehogy kiabálást hall, hanem egy olyan szép dalt, amilyet csak maszatos kölykök kórusa tud elénekelni.
De írnom kell azokról a lányokról is, akik nem is lányok, sokkal inkább a jövő nemzedéke. Csak azt nem tudjuk, melyik országban keresik majd a jövőt, de nagy örömünkre még itt sétálnak Szegeden a főtéri platánok alatt, Zentán a Tisza-parton, Szabadkán a városháza előtt díszelgő szökőkút mellett. És ha nevetésük széllel fut versenyt, kinyújtóztatják ágaikat a fák, virágot nyitnak minden águkon, mintha ők is a nőket szeretnék köszönteni, Úgy bizony, a nőket, akik nem keverendők a trendi lédikkel és a celebekkel, hiszen ki látott már olyan sztárt, aki a panelkonyha gőzében törli le kézfejével homlokáról az izzadtságcseppeket, miközben a faliórára pislantva aggódik, elkészül-e délre a családi ebéd.
– Na látod, megtaláltad te a helyes utat, jó ösvényen haladsz – pislantott ekkor a monitor. És nagyon ajánlotta, ki ne hagyjam a felsorolásból a nagymamákat, akik babos kendőben, lábukon gumicsizmában rohantak egykor a konzervgyár udvarán, miközben nagyon remélték, hogy rájuk talál egy fess sofőr örökké tartó szerelme. A nagymamákról, ötven éve az elsők között jelentek meg bikiniben a folyók strandjain. Lábuk tíz centivel a homok fölött suhant, amikor érezték magukat a kamasz fiúk mohó tekintetét, akik még azt hitték, az Angyal kalandjainál jobb filmet soha nem fognak látni a tévé mákos-szürke képernyőjén. Most meg arról faggatják egymást, futja-e a nyugdíjból arra a rengeteg gyógyszerre, amit felírt nekik az orvos, van-e igazi gyógyír a fájós térdükre, és az unokáik beszélgetéséből miért nem értenek meg egyetlen szót sem.
És én nem feledkezem meg, dehogy is teszek ilyet, hiszen a nagymama talán a legszebb nő az egész világon. És ez a nagymama unokája annak az asszonynak, aki harcba induló férfiba öleléssel, integetéssel öntött bátorságot, a hazatérőnek meleg ételt és forró ölelést kínált. Nő, akiről egyszer azt írtam talán, hogy a teremtés legnagyobb kincse, nélküle miért is csobogna a patak, aminek partján már évszázadokkal ezelőtt is mosták a férfiak munkától koszos, máskor harctól véres szennyesét.
– És azokkal a nőkkel nem is törődsz – vonta össze szemöldökét az a, az n, az y majd megint az a betű a billentyűzeten –, akik rohanva készítik az ételt, uzsonnát dugnak a fiuk iskolatáskájába? Akik vacsorát főznek a férjüknek, miközben fürdőszobában táncol a mosógép, szoba sarkában izzik a vasaló, a főnökük meg sms-ben üzeni: a határidős munkáról el ne feledkezzen, kollegina!
– Írd csak le, ha már egész évben nem teheti, legalább március 8-án, a nők napján, de még azt követő szombaton, vasárnapon is feledkezzen meg minden lány és asszony a határidőről, a munkáról, a főzésről és vasalatlan ingről – ütögette meg a vállam a számítógép. És a fülembe súgta: írd le azt is – ünnepükön sétáljanak ki, hölgyeim, a Tiszához, és nézzék meg, bukdácsolnak-e már a vízen a vidám tavaszi fények?
Nyitókép: Bátyi Zoltán felvételei
