A madáretető

Közel negyven évig éltek békességben, szeretetben, harmóniában szobrász férjével, mígnem a férfi, betegség következtében elhunyt.
Megsiratta, meggyászolta, de igazán letargikus állapotba fél évvel később került, mire tudatosult benne, hogy a következő éveket – esetleg még egy-két évtizedet is – a párja nélkül, egyedül, magányosan kell leélnie.
A település szélén, erdő mellett állt a házuk, melynek kertjét, a faóriásokon kívül, elhunyt férje néhány kisebb alkotása díszítette. Az arra járó kirándulók nemegyszer csak azért álltak meg a kerítés mellett, hogy ezeket az alkotásokat megcsodálják.
Talán a legérdekesebbnek közülük a madáretető lány szobra bizonyult, azt nézegették legtovább a járókelők.
A márványszobor valós méretű, karcsú, filigrán nőalakot testesített meg, kezében kerek tálcával, melyet a háziak, akik igencsak állatszeretők voltak, rendszeresen madáreleséggel töltöttek fel. Erről soha nem feledkeztek meg, legyen bármilyen szeszélyes is az időjárás.
Kedves látványosság volt, neki a legnagyobb szomorúságot mégis ez a lányalak okozta. Nem sokan tudták, hogy a szobor őt ábrázolta, házasságuk kezdetén, a húszas évei elején. A férje kifejezetten az ő fiatalságát, szépségét, kedves magatartását, állatszeretetét akarta megörökíteni ezzel az alkotással.
Most, ahogy kinézett az ablakon, azonnal a szoborra esett a pillantása. Ez pedig csalódottsággal töltötte el, hiszen mindazt eszébe juttatta, ami fájt: elmúlt fiatalságát, a párjával kettesben töltött időt, egyben ráébresztette magányára, az egyedüllétre, a reménytelenségre.
Amikor a falubéli óvoda vezetője megkereste és kérlelni kezdte, adja el nekik a szobrot, maga a gondolat is heves tiltakozást váltott ki belőle. Megválni valamitől, amihez mindketten annyira kötődtek, ő és néhai férje is!
De a vezetőnő csak agitálta: a gyerekeknek nagy örömöt szerezne vele, ha átengedné a műalkotást. És persze nemcsak büszkék lennének rá, hanem a madáretető tálcájának újratöltésével fegyelmet, felelősségvállalást is tanulnának, sőt a madarak szeretetére, a gondozásukra is ráirányítaná a figyelmet.
Amúgy meg éppen közeledik a madarak és fák napja, megfelelő alkalom lenne, ha nekik adná a szobrot. És nem is kérnék ingyen, a szülők összeadnák az árát. Essen meg a szíve rajtuk, engedje át az óvoda részére ezt a gyönyörűséges alkotást.
Végül addig nyaggatták, míg engedett. Keserűséggel a szívében nézte, mint szállítják el a szobrot, de az is eszébe jutott, ha nem látja minden alkalommal, amikor csak kitekint a háza ablakán, talán a szomorúsága is alábbhagy kissé.
Ami viszont ezután történt, arra nem számított.
Nem állt a ház előtt a szobor, nem volt miért kimenni az udvarra, hogy utántöltse a madáreleséget tartó tálcát. Lassan leszokott a kijárásról. Ki se lépett az udvarra, egyik kedves szomszédja vásárolt be a számára.
Igazából már élni se volt kedve.
Félő volt, előbb-utóbb beteg lesz. Belebetegszik a bánatába, az egyedüllétbe, közvetve a kedves szobor elvesztésébe, hiányába.
Azon ritka alkalmak egyikén azonban, amikor mégis kilépett a házból – segítőkész szomszédnőjéhez indult egy tálca házi készítésű süteménnyel –, egy pillanatra megtorpanásra késztette a szokatlan látvány: seregnyi, különféle fajtájú madár ücsörgött a kerítés melletti agg diófa lassan korhadó, vastag ágain.
A madarak mintha vártak volna valamire. Sőt, legnagyobb meglepetésére, amint mozdulatlanul állt és bámulta a madarakat, közülük az egyik rászállt a kezében tartott tálcára. Ott forgolódott, mintha keresett volna valamit. Látva az első cselekedetét, hamarosan a többi madárka is követte.
Csak nézte a tálcán egyre szaporodó kis tollasokat, akik aztán néhány perc után csalódottan visszarepültek a diófára.
„Ezek a kis jószágok azt hitték, én vagyok a madáretető. A kezemben tartott tálcán pedig eleséget reméltek” – gondolta.
Miután a szomszédasszonytól hazatért, rögtön a boltba sietett – hosszú idő óta először –  madáreleségért.
Azontúl mindennap, közel azonos időben, légyen nyár vagy tél, kiállt az udvarra, és élő madáretetőként eleséget kínált a madaraknak.
Ugyan idősebb kiadásban elevenítette meg a róla mintázott madáretető lány szobrát, de ezt a kis tollasok nem bánták… és ő sem bánta meg, hogy újra felvállalta az életét.