Mezőtúrról már jelent meg két írásom, aki olvasta, az előtt egy kicsit már ismert ez a magyar mezőváros, az Alföld közepén, Szolnoktól 50 kilométerre.
Most a képzőművészet fájának egyik csodaszép ágáról, a festészetről szeretnék írni.
Híres alkotók születtek, tanultak, éltek ebben a kis városban, s volt, aki a világhírt célozta meg és érte el, ő Salgó András – Andres Salgó, aki Mexikóban monumentális táblaképeket készített.
Persze nagyon sok olyan festőnk van, akikre büszkék lehetünk: Csabai Wágner József, Szalay Béla, Szőnyi Gyula és még sorolhatnám.
A túri születésű, de innen elszármazott dr. Kissné Papp Margit évtizedek óta gyűjti a településhez köthető festők, grafikusok műveit. Hazatérés címmel az érdeklődők a Túri Fazekas Múzeumban gyönyörködhettek a több mint 100 kiállított műben.
Köszönet az időt, pénzt nem sajnáló, lelkes lokálpatriótának ezért a misszióért.
A várostól nem messze, a romantikusan szép Holt-Körös partján a Takács-tanya 1981 óta ad otthont nyaranta egy nemzetközi művésztelepnek, ahol az alkotás mellett különböző technikákat adnak át egymásnak a művészek, és életre szóló szakmai barátságokat kötnek. Az itt született alkotások közül többet ajándékként, köszönetképpen a város kapott meg, köztereink, emlékhelyeink impozáns díszei.
A városi Kiállítási Csarnokban már komoly állandó kiállítás van a több évtizedes munkákból.
„FESTHETNÉNK” – közösen, örömmel, értő irányítással. Így hirdette meg Virágh László – akinek képei már jelentek meg novelláimmal együtt a Kilátóban – festőművész a lehetőséget a festeni vágyók között. Talán ő maga sem gondolta, amikor elkezdte, hogy már 9. alkalommal kerülhet sor az élményfestésre. Népszerűségére mi sem jellemzőbb, mint az, hogy negyed óra alatt elkelt a 12 hely, aminek legutóbb március 13-án a Szabadidő Központ napfényes terme adott helyet, hogy a 4 órás kurzuson sok mindent megtanulhassanak a csoport tagjai.
Virágh Laci ízig-vérig alföldi festő, s bár Tiszagyulaházán született 1959-ben, minden Túrhoz köti.
1997 óta foglalkozik komolyan a festészettel, amikor egy kiállítás résztvevőjeként elismerő szavakat kapott. Autodidakta módon kezdte, híres klasszikus alkotók képeinek tanulmányozásával-másolásával, szakkönyvek, albumok nézegetésével és olvasásával, a festékek, vásznak, ecsetek tulajdonságainak, fajtáinak megismerésével. Jó mesterekkel találkozott festőtáborokban, akik biztatták és segítették. Stílusa mára kiforrott, tájképei, színei gyönyörűen harmonikusak, Mezőtúr patinás épületei, kanyargós kis utcái, régi házai, a Berettyó vizének hullámzása és a part szomorú fűzfái, a jellegzetesen kun arcvonásokat hordozó öregek szinte megelevenednek vásznain, szakmai és emberi elhivatottságról tanúskodva.
Szereti átadni, amit megtanult. Az élményfestés órái szinte repülnek. A tanítványokat, akik több korosztályból kerülnek ki, s van köztük, tanárnő, keramikus, virágkötő, fodrász, könyvelő, bolti eladó, egészségügyi dolgozó, kezdő és haladó, egy dolog összeköti: a festészet szeretete. S nemcsak a gyönyörködés a képekben, hanem az alkotó tevékenység is. Feszülten figyelnek Laci minden szavára, aki jellegzetes humorával, kedvességével feloldja a kezdeti bizonytalanságot.
Ági, a felesége gondoskodik arról, hogy minden festék, kellő mennyiségű víz, törlőrongy, egyszóval minden kellék, a helyén legyen, és fotózik, hogy mindenki kapjon ízelítőt abból, honnan indult, és órák alatt mennyire jutott. Akril festékkel alkotnak, mert így a felületre elő lehet rajzolni, és a hibák is könnyen javíthatók. – Persze nagyon kevés a hiba – nevet Laci, és a „festőtanoncok” értékelik, mint ahogy azt is, hogy mindenkivel egyénenként is van idő foglalkozni. Laci segít, magyaráz, igazít az ecsetfogáson, kever egyet a festéken. Lassan megtelnek színekkel a vásznak.
A csoporttagok alig várják a következő foglalkozást. Virágh Laci otthon alkot, eddigi kiállításai sikeresek voltak, s a képeit értékelők várják a következő bemutatót.
* A címben szereplő mondat idézet David Weisstól
Nyitókép: Salánki Anikó felvételei
