Mióta az eszét tudja, ketten élnek anyával. Amikor iskolás lett, gyakran kérdezte, hogy a többi gyerekért miért jön néha apu meg nagymama, sőt Jucit, a legjobb barátnőjét, gyakran nagynéni várta. Ez csodálatos volt, ilyenről akkor hallott először. A testvéreket már nem is emlegette, mert anya ilyenkor elfordult, keskeny hátán összeráncolódott a szép fehér blúz, és erősebben markolta meg a kezét, néha egy kicsit fájt is, de nem szólt. Úgy vitte-ragadta magával, mint abban a régi mesekönyvben az ölyv a galambfiókát. Mindig félt attól a képtől, egyszer kitépte, és elásta a rózsabokor alá. Anya akkor sírt, és olyan magasra tette a könyvet, hogy ő el ne érhesse. Ezek a dolgok persze régen történtek, de ilyenkor eszébe jutnak. Házi fogalmazást kell írni holnapra, Anyák napi köszöntő címmel. Persze még mindig jobb, mint Az én családom, vagy amikor le kellett írni, hogy mivel töltötték a nyarat. Hogy a tanárok miért nem tudnak valami újat kitalálni? Mintha direkt csinálnák, hogy a gyerek nézzen szembe az életével. Mit tudja Pirike néni, hogy micsoda sebeket tépett fel azzal a családi témával! Akkor voltak hatodikosok, mindenki világosan látta, hogy mi van otthon, persze nem írták le. Inkább hazudtak, vagy ahogy a padtársa, a langaléta Tamás mondta, egy kicsit kikozmetikázták a valódi életüket, puszta jóindulatból. Most nyolcadikosok, úgy elteltek az évek, alig vette észre. Nagylány már, és nem érti, anya miért van mindig egyedül. Egyszer megkérdezte, akkor olyan hideg csend lett a konyhában, amilyet még nem érzett. Majd halkan jött a válasz, hogy dehogy van egyedül, itt van neki az ő okos, szép nagylánya. Utána sokáig nézte magát a tükörben, de egyáltalán nem látta magát szépnek. Az óra túl hangosan ketyegett, anya nemsokára jön, hacsak megint nem túlórázik, de akkor majd telefonál, hogy ne izguljon. Még egy sort se írt, pedig jól fogalmaz, szereti az irodalmat.
Ez most nem jön össze – gondolta letörten. Adja be üresen a füzetet? Anya persze szó nélkül aláírja, ha rossz jegyet kap, de a homlokán lüktetni kezd az a kis ér, és csak annyit mond, hogy gondolkodjon, mit fog így elérni. Náluk nincs veszekedés, elmesélhet mindent, a megoldást együtt keresik, és ez nagyon fontos. Milyen is anya? Persze hogy a legszebb, meg okos is, és jól áll neki az a pici rúzs, amikor évzáróra jön. Felveszi a szép fehér kosztümöt, és kontyba csavarja a haját. – Rend a lelke mindennek – ezt gyakran mondogatja, és nemcsak úgy érti, hogy a pulóverek egyenesen álljanak a szekrényben, hanem mindenre. Belül kell, hogy rend legyen, ezért megbízik benne, nem néz utána, hogy tényleg szakkörbe megy-e. – Érdekes – töprengett a vádlón üres füzet fölött –, de ő még sose hazudott anyának. Évekkel ezelőtt elhagyta az anyák napi kis hímzett kendőt, akkor sírt éjjel, odabújt a puha, ölelő karokba, és rögtön elmesélte, mi bántja. Két nap múlva ott volt a táskája mélyén, s ő boldogan rohant, hogy a szomszédból kuncsorgott virággal együtt vasárnap kora reggel odaadhassa. Soká jött rá, hogy anya elkérte a mintát az iskolából, és csinált egyet, hogy ő ne legyen szomorú. Annyi mindent tudna mondani, de leírni? Lehet, hogy fel is kéne olvasni az osztály előtt, más se hiányozna, nem tartozik ez senkire, csak rájuk, kettőjükre. Az ünnepségre meg majd választ valami virágos verset, a költők csak jobban tudják. Felkapta a fejét, meghallotta a kertkapu csikorgását. Kirohant az ajtón, és majd ledöntötte a lábáról az édesanyját. Nyakába fúrta az arcát, meglepődve vette észre, hogy már egy picivel ő a magasabb, és odasúgta: – Szeretlek – és amikor egyszerre elnevették magukat, tudta, hogy most már gyorsan megírja azt a fogalmazást.
