8. rész
Mekkora távolságra volt ez Breszt-Litovszktól?
– Nem volt nagyon messze. Kárász Józseffel, Nagy Kázmérral és Molitorisz Pállal kaptunk egy gépkocsit, azzal utaztunk Lengyelországba. Varsóban, a Visztulán túl, a Prága nevű negyedben kaptunk egy nagyon szép lakást. Ételt a közeli magyar kórház konyháján kaptunk. Varsóban szerettek minket, magyar katonákat. Az első napokban villamoson jártuk a várost, de erről hamar lemondtunk, mert sokszor előfordult, hogy valaki a lengyelek közül fegyvert rántott, és egy-két németet lelőtt az utasok közül. Ilyen lelkiállapotban utaztam a villamoson, amikor valami nagyot durrant, mire én hasra vetettem magam. Körülöttem mindenki nevetett, mert csak a kipufogó robbant egy nagyot.
Akkor már megjelent a lap?
– Igen, már nagyban zajlott a frontokról történő visszavonulás, és Csikós Jenő ezredes kikötötte, olyan lapot, a katonáknak szóló honvédújságot kell csinálni, amelyik visszalopja a katonák szívébe a családi hangulatot. A magyarság helytállásáról, a magyar haza és az otthonok védelmének jelentőségéről kellett elbeszéléseket, finoman színezett cikkeket írni.
Nagyon jól felszerelt szerkesztőségünk volt, négyen voltunk újságírók, mindenkinek külön szobája volt, amelyek egy hosszú folyosóról nyíltak. Nagyon modern, korszerű nyomdát kaptuk, kiváló gépmesterrel. A mi embereink szedték az anyagot, a papírt viszont a németektől kaptuk. A kinyomtatott újságot – Magyar Honvéd volt a címe – a keleti frontra küldtük a harcoló katonáknak, ahol ingyen osztották a lapunkat.
Az utasításnak megfelelően írásaimban én is igyekeztem fölidézni a régi, otthoni történeteket, az emlékeinkben élő családi hangulatot. Az egyik, katonáról szóló szerelmi történetemnek az volt a címe, hogy Zatyenka, amely egy lengyel lányról szólt. Pillanatok alatt rám ragadt a név, a katonáink között én voltam a Zatyenka. Amikor kinn jártam a lövészárkok között, a katonák is, az őrnagy is csak Zatyenkának hívott. Amikor 70 éves voltam, Nagy Kázmér, aki velem együtt dolgozott a Magyar Honvéd című lapnál – később a BBC munkatársa lett – az Irodalmi Újságban megjelent születésnapi köszöntőjének is a Zatyenka címet adta.
Hát azért az nagy dicsőség, ha így emlegetik az embert!
– Igen, Zatyenka. Mindig és mindenütt mondtam: én vagyok a Zatyenka. Ó, mondták, tudjuk. Már a negyedik vagy ötödik számot csináltuk, amikor 1944. augusztus 1-jén kirobbant a varsói felkelés. 1944. július 20-án, amikor már nyilvánvaló volt, hogy az oroszok megtámadják Varsót, és a Visztuláig meg sem állnak – a századunkat hazarendelték. A honvédek még idejében elvonultak, Kárász Jóskával ketten hátramaradtunk, hogy összecsomagoljuk a szerkesztőségünket. Augusztus 1-jén azután kitört a felkelés, a németek kivonultak Varsóból, mert biztos volt, hogy az oroszok bevonulnak a lengyel fővárosba. De az oroszok nem jöttek be, megálltak, magukra hagyták a felkelőket. Három nap után visszajöttek a németek, és néhány nap alatt földig rombolták Varsót, így a felkelők sorsa is megpecsételődött.
Kárász Jóska és én – néhány honvéd társaságában – eljutottunk a Dunántúlra, ahol viszont már minket is besoroztak a visszavonuló magyar hadsereg kötelékeibe. Szombathelyre jöttünk, egy ideig ott volt a szerkesztőség, de Veszprémben is csináltunk egy-két számot. Közben Milotay István Új Magyarság című lapjának is dolgoztam, nagy cikkeket írtam, hogy elveszett Bácska, de akkor az már nem volt érdekes, mert akkora már más is elveszett. Már elveszett Szeged is, a Duna–Tisza köze is. Aki körülnézett maga körül, látnia kellett, hogy elvesztettük a háborút. A vörös hadsereg erőteljesen nyomult előre, már Budapest is elesett.
A német–osztrák határon
(1944–1945)
„Amikor nekivágtam a zivatartól nyugtalan szeptemberi éjszakának, nyomban megértettem: ez nemcsak visszatérés, hanem búcsú is lesz egyben. Mindig ilyennek képzeltem el a visszatérést, az igazit és végsőt: viharos szélben táncoló fák, szakadó eső – mintha minden nyarat most siratna el a szeptember –, sötétségbe takarózó falvak, udvarokon nyekergő kútágasok. Hát errefelé sosem virrad meg? […] Úgy mondják: hazatérni csak egyszer lehet az életben. Szerintem csak elmenni lehet egyszer, igazán. Én nemcsak hazajöttem, búcsúzni érkeztem ezen a viharos éjszakán. Talán azért kapaszkodok most minden jelentéktelennek tűnő apróságba, mozdulatokba és emlékekbe, mintha elszaladt életemet venném számba hideglelős sietséggel. […] úgy hagytam el az ősi földet, mint aki tudja már, hogy nincs többé visszatérés.” (Búcsú a Bácskától; Imádság és vallomás. 1999. 13–14.)
– 1944 novemberében Kárász Jóska barátommal átmentünk Ausztriába, Braunauba, ahol Hitler született. Tudtuk, hogy Braunauban is van a magyar vezérkarnak irodája, de nem mertünk jelentkezni, nehogy katonaszökevénynek tekintsenek bennünket. Álltunk az állomáson, s amikor az első gyorsvonat megállt, mi fölugrottunk, s már ment is velünk tovább. Csak katonák voltak a vonaton.
Veidenben szálltunk le. Az állomás épülete szét volt bombázva, de bementünk a váróterembe és lefeküdtünk a padokra. Reggel, amikor megvirradt, azt mondja nekem Kárász Jóska: baj van, Zatyi! Az állomás körül páncéltörőkkel a kezükben hasalnak a németek, azt mondják, várják az amerikaiakat. Azt is mondták, hogy mi is kapunk páncéltörőt, ha beállunk közéjük. Több se kellett nekünk, fölkaptuk a csomagjainkat, és fölkapaszkodtunk az állomásról éppen távozó kis vonatra. Azt se tudtuk hova megy, de biztos, hogy onnan el kell tűnni, mert ott hamarosan borzasztó öldöklés lesz. Körülbelül egy órát utaztunk, amikor egy erdőben megállt a vonat. Azt mondták, hogy légiriadó van. Mi leszálltunk és gyalog folytattuk az utunkat. Sokáig gyalogoltunk, mígnem egy Schwarzenbach nevű faluhoz értünk. Bementünk az első parasztházba, ahol a gazdának elmondtuk, hogy mi jó munkások vagyunk, szívesen beállunk szolgálni. Azt mondja a paraszt, rendben van, a lengyel hadifoglyok úgyis elmentek, 40 hektáros gazdaságában szüksége van a dolgos kezekre. Így történt, hogy elálltunk a némethez cselédnek. Mindennap krumplileves volt az ebéd, száraz kenyérdarabok voltak beletéve. Egy nagy lavórban kitették az asztal közepére, és együtt ettünk a családdal. Hónapokon át dolgoztunk ennél a gazdánál, 1945 tavaszán ott szabadultunk föl.
Emlékszik a fölszabadulása napjára?
– Hogyne! 1945 tavasza volt, a kertben már lehetett dolgozni, és én ültettem a veteményeket. A Jóska meg azt mondta, hogy ő elmegy a kert mögé fát vágni, tüzelőt hasogatni. De nem aprította a fát, hanem lefeküdt. Nem is tudta, hogy fölszabadulunk. Kárász Jóska átaludta a fölszabadulást!
Volt velünk egy német katona is, aki mindvégig nagyon gyanúsan nézegetett bennünket. Én féltem is tőle, mondom, ez a végén még valakinek elárulja, hogy van itt két csellengő magyar, és a németek eltesznek láb alól bennünket, mert ugye mi szökevények voltunk. Azon a napon is figyeltem a katonát, láttam, hogy kiment az utcára és jobbra-balra tekingetett. Messziről motorzúgás hallatszott, mire a katona föltette mindkét kezét. Katonai kocsi volt, amerikai katonák ültek benne. Azt mondták a németnek, dobja le a zsákját, és rámutattak a hegyi ösvényre, hogy arra fusson. Futott, futott, én meg boldogan néztem, mondom, ez már nekünk nem árthat. Rákönyököltem a kerítésre, egyszer csak hallom, hogy nekem is kiabálnak. Egy néger katona ült az autóban, megkérdezte, ki vagyok és mit keresek itt. Én mondtam neki, hogy jugoszláv vagyok, s még mondtam valamit. Láttam rajta, azt sem tudta, mi az, hogy jugoszláv. Aztán továbbment. Elrobogott. Amikor a Jóska fölébredt, elmondtam neki, hogy mi történt, hogy állítólag fölszabadultunk.
Az amerikai katonák elfoglalták az osztrák gazda birtokát, őt elküldték a rokonaihoz, de kettőnket a Jóskával ott tartottak – nekik is kellett a dolgos kéz. Angolul beszéltek hozzánk, még csokoládéval is megkínáltak. De nem sokáig maradtak, néhány nap után továbbálltak. A közelben ugyanis föl-fölbukkantak orosz katonák is, nem volt tanácsos velük találkozni. Olykor az erdőn át eljöttek az osztrák gazda kertjének kerítéséig, előfordult, hogy a fák mögül figyeltem az osonásukat. Ma is emlékszem, milyen irtózattal néztem az egyenruhájukat, meg a sapkájukon a vörös csillagot. Akkor láttam először tőlem karnyújtásnyira orosz katonát.
Amikor az amerikaiak elmentek, Kárász Jóskával eldöntöttük, hogy elindulunk haza. A posta elől eltulajdonítottunk egy kétkerekű, csomagszállító kis furgont, fölraktuk rá a poggyászunkat, majd elindultunk gyalog Passauba. Megfigyeltük, hogy a lakosság esténként a menekülő német katonáknak a résnyire nyitott ablakszárnyak közé kenyeret, kolbászt, szalonnát tett, s amikor besötétedett, az éhes férfiak előjöttek a rejtekhelyeikről, végigfutottak az utcán, és zsákba gyűjtötték az elemózsiát. Nekünk sem kellett több, mi is megtömtük az ajándék koszttal a zsebeinket. Hiszen mi is éhes katonák voltunk…
Nem zaklatták Önöket, a visszavonuló magyar katonákat?
– De igen! Egy igazoltatáskor gyanúsak lettünk az amerikai katonáknak, bekísértek bennünket a scheldingi fogolytáborba. Én azonban egy tisztnek megmutattam a fényképpel ellátott, cirill betűs jugoszláv újságírói igazolványomat, mondtam, hogy „szövetségesek vagyunk”, mire ő intett a kezével, hogy mehetünk. Meg sem nézte, hogy mi volt a kezemben, mutathattam volna akármit, látszott, örült, hogy megszabadulhatott tőlünk.
Eljöttünk gyalog egészen Passauig. Passauban bementünk a Goldene Löwe, az Arany Oroszlán szállodába, amelyet a menekülő német katonák már elfoglaltak maguknak. Néhány szobájában azonban menekült nyilas katonák voltak, akiket egy bizonyos Bogár úr nevezetű parancsnok vezetett nyugat felé. Abból éltek, hogy az amerikai vasúti kocsik körül zsákoltak, ezért kaptak valami kosztot. Egy ideig ott éltünk az Arany Oroszlánban, nagyon éberek voltunk, állandóan szimatoltunk.
Ott tudtam meg, hogy Passau alatt van az Ilz River Camp néven működő jugoszláv hadifogolytábor, ahol a németek az 1941-ben Jugoszlávia lerohanásakor elhurcolt foglyokat őrizték. Korábban földmunkásként német gazdáknál dolgoztak, csak az összeomlás után nyitottak számukra tábort. Mondtam a Jóskának, én odamegyek és megnézem, hogy élnek a jugoszlávok. Ő is velem jött, bementünk, szétnéztünk. Egy aránylag gondozott táborban találtuk magunkat, tiszta barakkokkal, felsöpört utakkal. Gondoltam egyet, odaálltam egy tiszt elé, és azt mondtam, hogy mi is jugoszláv hadifoglyok vagyunk, itt maradhatunk-e? És még aznap beköltöztünk az egyik barakkba.
Itt azonban hamar kiderült, hogy én bácskai magyar vagyok, napokon belül adminisztrációs munkát kaptam az egyik irodában, még a faliújságot is én csináltam. Az volt a feladatom, hogy a havonta kétszer Jugoszláviába induló transzportokban szereplők névsorát összeállítsam. Egyszer azután összeszedtem a bátorságomat, s beírtam a magam nevét is a hazaindulók listájára. Másnap reggel elindult a vonatunk haza. Majdnem három hónapot töltöttünk a táborban. Valamikor 1945. május végén kerültünk oda, július közepén pedig már a vonaton ültünk. Július 20-án, Illés napján éppen Ljubljanán ment át a vonatunk, amikor a régi névnapi ünnepek jutottak az eszembe. Már kezdtünk reménykedni, hogy gond nélkül hazaérünk, amikor Zágrábban a szerbek leszállítottak bennünket a vonatról. Ők már tudták, hogy mi nem voltunk hadifoglyok.
Hányan voltak a hazatérők?
– Mi magyarok voltunk vagy tizenketten, akik korábban Bácska különböző részein szétszórva éltünk. Volt közöttünk zombori, szabadkai, újvidéki, egyedül én voltam temerini. Hosszú magyarázkodás és igazoltatás után azonban továbbengedek bennünket Eszék felé.
Eszék előtt azonban megállították a vonatot, és még a szerelvényen komoly igazoltatás történt, mindenkit egyenként és név szerint nyilvántartásba vettek. Kaptunk egy igazolást, egy elbocsátó cédulát, amelyen az állt, hogy nevezett három héten belül köteles jelentkezni a szülőfalujában a községi rendőrségen. Addig érvényes az igazolás, addig lehet utazni vele. Amint megkaptuk a papírjainkat, azonnal megindult az ügyeskedés, volt, aki más irányba szökött, volt, aki másmilyen iratot szerzett magának. Én azonban haza akartam jönni, a papíromon az állt: Illés Sándor, Temerin.
Eszékről hogy mentek tovább?
– Azt ígérték a bennünket igazoltatók, hogy személyvonattal utazhatunk tovább, de az a vonat csak nem akart elindulni. Mi, magyarok összefogtunk és nekivágtuk a kukoricásnak, hosszú gyaloglás után bejutottunk Eszékre, ahol gond nélkül vonatra szállhattunk és eljutottunk Újvidékre.
Ópazován azonban volt egy döbbenetes élményem. Egy jugoszláv egyenruhás magyar katona – aki az állomáson teljesített őrszolgálatot – leszólított a vonat tetejéről. Rám mutatott a kezével, és azt mondta: „ti tamo, siđi dole!”. Tudtam, hogy nekem szólt, egy kicsit megrémültem, mondom magamban: na, idáig elvergődtem, most már nem tudok tovább menni, hát itt a vége. A velem lévő fiúk is nagyon megijedtek. Amikor lejöttem, azt mondja nekem a katona: „napred”. Elindultam előtte, ő pedig kísért. Amikor már hallótávolságon kívül voltunk, a fiú megszólalt magyarul. Azt kérdezte: Sanyi bácsi? Amikor a döbbenettől szóhoz jutottam, kérdeztem: te ki vagy? Én vagyok a temerini Ikotin. Az Ikotin István nekem rokonom volt. Ez a fiú vagy a fia volt, vagy közeli rokona. Mert egy Ikotin vette el az egyik Illés lányt, apám testvérét. Emlékeztem Ikotin Pista bácsira, pirospozsgás arca volt, lehet, hogy annak a fia szólított meg. Hozzám hajolt, és figyelmeztetett, hogy ne menjek haza. Ne menjek haza, mert otthon már többször kerestek a szerbek.
(Folytatjuk)
