Az irodalom klasszikusa, a modern francia nyelv atyja semmit sem öregedett, annak ellenére, hogy az idén van születésének 400. évfordulója. Él, mert ország-világ élteti, él a nyelve, élnek a figurái, és él a színháza, a Comédie Française. 1*
Eredeti neve Jean-Baptiste Poquelin. Párizsban látta meg a napvilágot, a jómódú királyi kárpitos elsőszülött fiaként, nem tudni pontosan, mikor, de a keresztelőt 1622. január 15-én tartották, így az utókor ezt a dátumot jelöli születése napjaként. Hazájában az idei év Molière születésének 400. évfordulója jegyében telik.
Molière élete és életműve
Jean-Baptiste gyerekként szeretett sétálni Párizs utcáin. Még jobban szerette a vásárokat, ahol a bámészkodó tömeggel együtt csodálta az akrobatákat. Anyai nagyapja, a Béjart színészcsalád közeli rokona, rendszeresen magával vitte az előadásokra. A gyermeket megigézte a színház, a szaftos bohózatok megnevettették és lenyűgözték. Ekkor még semmi nem utalt Jean-Baptiste komédiás karrierjére, de ezek az élmények sorsdöntőek voltak.
Mindössze tízévesen elveszítette édesanyját, neveltetéséről apja gondoskodott: beiratta a jezsuiták híres Clermont Kollégiumába, ahol matematikát, görög tragédiákat tanultak. Esti szórakozásként társaival Szophoklész vagy Euripidész drámáinak tüzes dialógusait szavalták. A fogékony kisdiák kitűnően elsajátította a latin nyelvet. Az egyetemen jogot és filozófiát tanult, húszévesen kész ügyvéd volt. Érdeklődése azonban már kora ifjúságától a színházhoz vonzotta. Karrier, vagy az álmok követése? Az utóbbinak a választása súlyos következményekkel járt: akkoriban a színészeket kiközösítették, ami azt jelenti, hogy az egyház kitagadta őket. A katolikus neveltetésű Jean-Baptiste számára ez ijesztően hangzott. A kísértés viszont túl erős volt! Anyai örökségével és egy adag lelkiismeret-furdalással elindult hát Thália szekerét tolni. 1643-ban az irodalom- és színházkedvelő Béjart családhoz költözött. Beleszeretett a nála idősebb, szép és tehetséges Madeleine-be, aki akkor már színésznő volt, és arról álmodott, hogy zseniális tragika lesz. Jean-Baptiste nem tudott ellenállni a varázsának. Többé szó se lehetett arról, hogy az apja útját járja. A két szerelmes nagyratörő volt, a művészcsalád pedig hitt az álmukban. A Béjart testvérekkel és néhány művészetrajongóval együtt színtársulatot hozott létre: ez az Illustre Théâtre, és felvette a Molière művésznevet. (A név jelentése vitatott, jelentősége viszont a mai napig vitathatatlan. 2*) Onnantól kezdve élete és életműve szorosan egybeforrt. Vidéken siker kísérte vállalkozásukat, de Párizsban megbuktak. Színházat csinálni nem olcsó mulatság, különösen Párizsban nem az! Molière-nek pedig komoly anyagi gondjai voltak. A bukott társulat fejeként az adósok börtönében kötött ki, ahonnan megbocsátó apja, vagy barátja váltotta ki. Szabadulása után 1645-ben Béjárt-ékkal vándorszínészetre adták a fejüket. Az elutasító főváros helyett franciaországi turnét szerveztek. Tizenkét évig járták az országot: Grenoble, Lyon, Nantes, Bordeaux… Játszottak klasszikus szerzőket, de olyan Molière-bohózatokat is mint a Repülő orvos vagy a Féltékeny maszatos. A közönség élvezte ezeket a rövid, vicces darabokat, és dőlt a nevetéstől.
Molière-ről kiderült, hogy könnyeden ír súlytalan cselekményű komédiákat, az énekelhető versek szövegét is ő alkotja, és költőnek is kiváló. A műfajt pásztorjátékoknak nevezik, ez idővel operetté alakult át.
Ezzel elindult írói felemelkedése, mely a halhatatlanok társulatába viszi.
Molière, a józan ész
A 17. században még nem létezett előadói státusz, a túléléshez egy gazdag, lehetőleg nemes védelmezőt kellett találniuk, aki pénzeli a truppot. A vándorlás során történt, hogy nem akárki, maga Conti herceg mulatta végig az egyik előadást. Személyes védelme alá vette Molière társulatát, sőt évekig rendszeres pénzjuttatásban részesítette. Gyarapodó tapasztalattal és a sikertől immár növekvő önbizalommal felvértezve úgy döntött, hogy újra szerencsét próbál Párizsban. Philippe d'Orléans, aki nem volt más, mint a király testvére, beleegyezett, hogy a mecénása legyen. A társulat 1658. október 24-én meghívást kapott a Louvre-palotába, hogy a herceg előtt játsszon annak testvére, XIV. Lajos jelenlétében. Fellépés előtt minden színésznek van lámpaláza, fürkészi a közönség reakcióit, mondani sem kell hát, mit éltek át Moliére-ék a színfalak mögött. A Nicomède-t, Corneille tragédiáját mutatták be, de jaj, a királyi udvar unatkozott és ásítozott. Molière ezután – kiváló érzékkel – A szerelmes doktor című, saját darabjára tért át. És láss csodát! A király úgy kacagott, hogy még a könnyei is kicsordultak.
A komédia királya, a király komédiása
A Napkirály annyira értékelte Molière bohózatát, hogy oltalma alá vette, és a társulatot a Királyi Palota Színházába (Théâtre du Palais-Royal-ba) telepítette. A Nicomède kudarcától lehűtve Molière megértette, hogy a tragédia, ez a nemes műfaj, nem neki való. Mit számít! Akkor nemessé teszi a komédiát! – döntött a józan ész. 1659-ben megírta a Les Précieuses ridicules – Kényeskedők című, átütő sikerű komikus színdarabot, amelyben a nevetést fegyverként használta, hogy elítélje kora furcsaságait és anomáliáit. (A kétes műveltségű és feltörekvő „nevetséges finomkodók” a XVII. századbeli előképe a ma sznobnak nevezett rétegnek.)
Ezzel fellebbentette a függönyt a szatírának nevezett műfaj előtt.
A táncot és komédiázást kedvelő király arra utasította, hogy rendezzen az uralkodása fényét dicsőítő pompás ünnepségeket. Több zenés darabot és balettkomédiát alkotott a kitűnő olasz zeneszerzővel, a nála tíz évvel fiatalabb muzsikusfiúval, Lullyvel, aki kitűnő dallamokat szerzett Molière szövegeihez. Követte a truppot vándorútján, együtt kerültek a királyi udvarba, és a jó barát készséggel komponált mindig, amikor Molière-nek zenés betétre volt szüksége. (Lully idővel a század legnagyobb zeneszerzője lett.)
Az egyik királyi ünnepség után játszotta Molière a Tartuffe-öt, megdöbbent álszentekkel teli nézőtér előtt. Ebből óriási botrány kerekedett. A darabot sokkolónak ítélték, és Párizs érseke leparancsoltatja a színpadról, pedig Molière csak azt vetette el, ha „mesterség a hit és árucikk a vallás”. Az egyház a fejét akarta, de a király megtagadta a kérést. Sőt, engedélyezte, hogy Molière társulata felvegye az áhított királyi társulat címet, és 7000 tallér kegydíjat adományozott neki.
Ünnepelt és üldözött
Molière megküzdött a rivális olasz és párizsi társulatokkal, legyőzte az áskálódásokat, és saját együttesének belső ellentéteit, a tagokat is, az írókat is el-elcsábították tőle. Társulatát főleg a színészei testére szabott szerepekkel tartotta egyben. Fő fegyvere a letagadhatatlan siker volt.
1662-ben újra remekelt A nők iskolája, sziporkázóan szellemes vígjátékkal. A mű szabados stílusával, komikumával, fordulatos megoldásaival még a farce szellemét idézi, de már ötfelvonásos „nagy” darab. Molière életében összesen nyolcvannyolcszor adták elő; ma is előszeretettel állítják színpadra. És bár a királyi pár mindannyiszor „a hasát fogta a nevetéstől”, többen megvádolták és elítélték érte íróját. A mulattató motívumok mögött fölmerül a nők helyzetének sok aktuális kérdése, iróniája fontos tabukat érint. A nők megítélése a társadalomban kényes téma volt!
Molière, a nagy provokátor? Mondhatjuk, hiszen szembesíti nézőit fogyatékosságukkal, az emberek pedig nem szívesen néznek görbe tükörbe. Így a következő évben a Don Juant sorra cenzúrázták. Azzal vádolták, hogy hazug és istenkáromlást hirdet. Párizs érseke bejelentette, hogy még a darab nézőit is kiközösíti az egyházból. Ekkor ismét a királyi kar és jogar kelt a védelmére, aminek eredményeként engedélyezték a Tartuffe egy újabb verzióját.
Ugyanebben az évben Molière feleségül vette a Béjart család legifjabbját, a nála 20 évvel fiatalabb Armande-ot (ő vajon korábbi szeretője, Madeleine húga vagy lánya, ebben a kérdésben a történészek nem értenek egyet), aki férjének számos darabjában játszott. 1664 februárjában megszületett fiuk, a kis Lajos, a keresztapaságot, elejét véve ezzel a pletykálkodásnak, maga a nagy XIV. Lajos vállalta. A baráti gesztus óriási megtiszteltetés volt, amit újabbak követtek. Az író a Napkirály kedvence volt, akinek pártfogása féken tartotta az intrikákat és rágalmakat. Őfelsége, aki mindennél jobban szerette a táncot, maga is részt vett néhány balettvígjátékban. Annak ellenére, hogy a király kegyeiben részesült, Molière továbbra is vitákat gerjesztett, hiszen nem félt élesen kritizálni a hatalmon lévőket, és megkérdőjelezni a vallási túlkapásokat.
Az író, a színész és a rendező Molière
Molière különlegessége, hogy minden lehetséges pozíciót betöltött a színházban. Egyszerre volt kiváló színész, nagyszerű rendező és zseniális író. Ez a hármasság együtt lehetővé tette számára, hogy a színházi műfajt a lehető legteljesebb mértékben kiaknázza. Mindig volt ötlete, azt színpadra vitte, és jól tudta, miről beszél, mert színész is volt. Színháza azért olyan nagyszerű, mert emberi volt. Igaz, Molière kifigurázta a kor emberét, de alakjaival mindig emberséges maradt. Szívesen mintázta meg alakjait létező személyekről: Don Juant Conti hercege, Tartuffe-öt pedig Autun püspöke ihlette. Saját életéből is merített ötleteket, például a betegségtől és a haláltól való félelme a Képzelt betegben; a nőkkel való bonyolult kapcsolata a Nők iskolájában jelenik meg.
A befogadókészség ritka képességével felruházott drámaíró mindent magába szívott, ami körülvette. A lehető legteljesebb természetességgel illesztette be társulata tagjainak sajátosságait (beszédstílus, járás, arcizomrángás, arckifejezés) a számukra írt szerepekbe. (Charles Perrault, a Piroska és a farkas írója azt mondta Molière-ről: „Olyan tehetsége volt a szerepek kiosztására, hogy színészei kevésbé tűntek színészeknek, mint az általuk képviselt valóságos emberek.”)
Embertípusokat vitt a színpadra. Az embergyűlölő, A fösvény, megannyi jelző, amit ma is használunk jellemekre. „Azt mondhatjuk: egy tartuffe.” (Bergson).
Ez a realizmus újnak számított abban az időben, és vonzotta a „fennkölt” stílus elöljáróit.
Tanulmányozta az emberek nyelvezetét, úgy, ahogyan beszélik, stílusának a különlegessége ez: a figurák személyiségükre jellemző, sajátságos zsargonban fejezik ki magukat, legyenek azok nemesek, polgárok, orvosok, egyházi személyek, szolgák vagy falusi emberek. Tökéletesítette a szókomikum hatását humorforrásként.
Az úrhatnám polgárban a filozófia tanára Jourdain úrnak tanítja a hangképzést. Ez a lecke a XVII. századi francia nyelv kiejtésének pontos leírása. Ezért olyan hasznos a nyelvészek számára, akiknek ily módon jó rálátása nyílik az akkori időben beszélt francia nyelvre.
Számos színháztörténész szerint Molière találta ki a modern színjátékot, amely szakított a tragédia szónokias művészetével.
Molière, a színpad „fenevadja”
Csupán néhány pillanat elegendő volt számára, hogy kiváltsa a közönség általános tetszését és derűt vigyen életükbe. Játéka mulattató testbeszéd, amely komikus testtartásból és a bohócművészethez közeli arcjátékból áll. Nagyszerű utánzóművész is volt, tudta, hogyan lehet hitelesen, megdöbbentő igazsággal kifigurázni kortársai legnevetségesebb viselkedésformáit. Mint minden nagyszerű komikus színész, Molière is mesterfokon űzte a művészetet, hogy felvillanyozza közönségét: részvételre szólította őket, ma ezt interaktív kapcsolatnak neveznénk. Előre látta a reakcióikat, és addig feszítette a húrt, amíg a nevetés ki nem robbant. Úgynevezett jellemdarabjaiban minden humoros szerepet magának tartott fenn: például Harpagont A fösvényben, Algan szerepét a Képzelt betegben... Korának nézőközönsége igazolta, hogy Molière előadásmódja lélegzetelállító volt.
Rendezőként a darabban résztvevő színészeknek egyenként elmagyarázta a szerep különböző aspektusait, meghatározta mit és hogyan kell eljátszaniuk. A karaktert hosszasan vizsgálták és elemezték – együtt. „Próbálják elképzelni azt, amit bemutatnak” – tanácsolta nekik. Ő maga minden szerepet – legyen az férfi vagy nő, márki vagy költő, szubrett vagy komédiás – eljátszott a társulata előtt; bemutatta, hogyan kell utánozni valóságosan és természetességgel a szóban forgó típust. „Molière rendezései nagyon precízek voltak. Minden színész tudta, hányat kell lépnie, és az összes mimikát, gesztust, minden kacsintást számon tartottak” – írta egy korabeli kritikus a Nők iskolája előadásáról.
Molière zsenialitása
Molière dramaturgiailag is kihasználja emberismeretét és saját emberi értékítéletét.
Drámaíróként írásai olyan színész művei, aki ismeri az érzelemkeltés művészetét, egy jól időzített válasszal megnevettet, halmozza a komikus helyzeteket. Darabjai: bohózatok (A repülő orvos, Scapin furfangjai); jellemkomédiák (Tartuffe; A mizantróp) és balettkomédiák (Gömböc úr; Az úrhatnám polgár), hol prózában, hol versben íródtak, csípős, metsző hangvételben, változatos stílusban. A komédia és a melankólia gyakran együtt jár a darabjaiban. Az író a komikumváltozatokat gyakran a tragikumlehetőség ellensúlyozására is alkalmazza; így a szerkesztést a váltakozó feszültségkeltés és oldás állandó hullámzása jellemzi. A banális cselekmény eléggé érdektelen lenne a különböző formákban és szinteken megjelenő komikum, a kidolgozott részletek, friss ötletek és a nagyszerű szerkesztési megoldások nélkül. Komolyabb darabjai kételyeiből és zavarodottságából születtek.
A fösvény Molière egyik legérettebb alkotása. A mű problematikája nemcsak Molière korában, a francia kapitalizmus kezdetén aktuális, hanem ma is: „Mindig csak a pénz! Mintha mást nem is tudnának mondani, csak: pénzt, pénzt, pénzt! ... Ezzel feküsznek, ezzel kelnek, álmukból is ezzel riadnak: pénzt!” (Harpagon, III. 1.)
Kétségek és betegség között
Utolsó éveiben már csak a lángelméje szárnyalt, Molière testét és megviselt szervezetét legyőzni látszott a betegség. Miközben a király és a közönség ünnepelte, családját kikezdték a rossz nyelvek, plágium miatt ostorozták és górcső alá vették a kritikusok, éleslátását és szókimondását elítélte az egyház. Ő annál erősebb munkatempót diktált, nem engedélyezett magának pihenőt, hiszen a társulat léte az ő munkájára épült. A színházból élt, de hamarosan a színház áldozata lett.
A sikeres karrier mögött kíméletlen hajsza rejlett. Molière gazdag, híres, de búskomor volt, mert kételkedett fiatal felesége hűségében. A hölgy fiatal, gyönyörű és csapodár madár volt, Molière pedig korosodott. Ereje fogyatkozott, érezte, nem sokáig tart már a lüktető és önpusztító élete. Halálfélelemmel viaskodott, és ezt megírta utolsó darabjában, a Képzelt beteg szatírában. Nevetségessé teszi korának nagyképű orvosait, amikor kertelés nélkül kimondatja egyik szereplőjével, hogy a legjobb orvos a természet, a tudatlan doktorok csak ártanak a betegnek. Az orvostudománynak azért nem volt ellensége, határozottan állást foglalt a század nagy felfedezései, például a vérkeringés felfedezése mellett.
1673. február 17-én, még senki sem sejtette: Molière utoljára lépett a világot és számára az életet jelentő deszkára, hogy főszereplőként eljátssza a Le Malade imaginaire – Képzelt beteg című új darabját. A bemutatót követő negyedik előadás ez, Molière már súlyos beteg, állapota aggasztó volt. A színpadon tüdővérzést kapott, köhögött és vér tódult a szájába, szenvedett, ám végigjátszotta az estet. Nem fér hozzá kétség: „a Halál közeleg, de be kell fejezni” – kapaszkodott meg rémülten fotelje karfájában, hogy el ne essen. A színészet iránti alázat és a társulat iránt érzett felelősségtudat tartotta benne a lelket, sőt, olyan hitelesen teljesített, hogy amikor összeesett a színpadon, a közönség – mit sem sejtve – ujjongott az örömtől. „Jól van, a trupp nem esett el… a bevételtől.” Már nem tudott felkelni, úgy vitték ki a színpadról. Bár szeretik úgy beállítani, hogy akkor és ott halt meg, valójában nem így történt. Párizs oly sok boldogságot adó utcáin vezették haza. Ágyában még egy kis parmezánt és vizet kért. Ám hiába gúnyolta ki a halált, nem tudta távol tartani magától, néhány órával később otthonában is legördült a függöny.
Párizs érseke csak napok múlva és csak sötétedés utánra engedélyezte a temetést, gyászpompa nélkül. Négy nap múlva mégis hatalmas tömeg kísérte végső útjára a jeges éjszakán a Père-Lachaise temetőbe.
Molière a mai, „tartüffi” világban
Molière 51 évesen halt meg. Remekműveinek legtöbbjét rövid életének utolsó tizenkét évében írta. 1660 és 1673 között direktorként a színházában bemutatott 95 darabból 31-et ő maga írt, s a legtöbb darabban a főszerepet játszotta.
Nem tudni, gyanította e, hogy művei évszázadok múltán is ugyanolyan sikeresek lesznek, hogy a világon a legtöbbet játszott íróként darabjait klasszikus és modern változatban egyaránt állva tapsolja meg a közönség. A képzelt beteget Magyarországon már 1792-ben játszotta Kelemen László társulata. A párizsi Théâtre Français azóta halála minden évfordulóján eljátssza a darabot. Előadás után a színészek ünnepséggel adóznak a halhatatlan szerző emlékének.
(Forrás: Jean-Paul Dumas-Grille, francia folyóiratok és weboldalak)
1* Bár hét évvel Molière halála után épült, a Comédie Française, továbbra is „az ő háza”.
2* A Molière név pedig úgy ragadt rá, hogy a szerelme „lágy hangocská”-nak – franciául: molière-nek nevezte. Ezt a találónak érzett becenevet átvette a társulat, majd a nézők is, így Molière maradt az írói művészneve is.
