„ A harc örök: az író ír.”
Vagy két hónapja is már annak, hogy kezembe vettem gyerekkori barátom, gimnáziumi osztálytársam és néha padtársam különös verseskönyvét, amely nem hagy nyugtot nekem, amióta birtokomban van. Hatalmába kerít elsősorban az a változás, amely időskori költészetében bekövetkezett. Már tizenéves korunkban is ő volt az, aki utazni akart valahová. Most vénkorában is prózában, versben hol itt van, hol ott. Nem az el innen, mert másutt a boldogságom tézise hangzott a szájából, inkább az világlott ki, hogy a valóságot el kell-e fogadnunk, vagy változtathatunk-e rajta? A Tisza-parti strand homokjában heverészve egész nyarakat átbeszélgettünk, de állandó közbevetéseink voltak, néha szinte percenként, mert a strand valósága bikiniben váltakozott, s mi akkor fedeztük föl, hogy valamit eltakartak előlünk, s azt csak képzelőerőnkkel bonthatjuk teljessé. Talán 16 évesek voltunk, amikor verseket boncolgattunk, s rájöttünk arra, ahányan gondolkodtunk, érzékeltünk az adott versről, mindenkinek más benyomása, mondanivalója akadt. A realizmust volt talán legkönnyebb érzékelnünk, de ilyenkor mindig az obligát kérdés vetődött föl, mit ábrázol a költő, mit is tölcsérezne fejünkbe az alkotó. Sinkovits Péter talált rá akkor az utazásokra. Nem is volt célpontja, a haladás, a helyváltoztatás pillanatai jelentették a nem érzékelhető dolgok átlényegesítését. Így jutott el a megismeréshez, hogy a fikció nem füllentés, bizony erősen a valóságból fakadó, ám az alkotó lényén átszűrten mégis a megismeréshez vezet.
Sinkovits Péter verseit olvasgatva, szövegéből jegyzetelgetve hosszasan motozott bennem valami, amire rá kell jönnöm, mert ismerem, de mi az? Végül a mi az? és a ki az? lépett lelkembe a homályból. Eszembe ötlött egy mese, amelynek szerzője Marguerite Yourcenar francia írónő (Brüsszel, 1903 – Northeast Harbor, USA, 1987), amelyet 1936-ban írt, a címe pedig Hogyan menekült meg Wang-Fo? Ez a szöveg az írónő első keleti regéje, amely a kínai festőművészről, Ling nevű tanítványáról és a művészet hatalmáról szól. Pontosan elénk tárja, hogy a művészet ereje képes arra, hogy lebontsa a valóság és a fikció közötti határokat. Wang-Fo szerint ez a mindenkori művészet legbensőbb lényege. Wang-Fo festeni szeretett, az elkészült kép már nem érdekelte, pénzt sem fogadott el érte. Ebből aztán tragédia is lett: a festő egy hercegnő képét szerette volna elkészíteni, amint a lantot pengeti, de nem talált hozzá megfelelő modellt. Végül tanítványa, Ling felesége bizonyult megfelelő modellnek. Meg is festette őt a nagy művész több változatban is, lanttal, alkonyi nap festette felhők között. Csodálták az alkotásokat, de az asszony bizony rájött, hogy férje a képeket szereti igazán, nem őt, ezért a következő nap hajnalán fölakasztotta magát egy rózsaszín virágoktól pompázó szilvafára.
A tragédia vándorlásra kényszerítette a festőt és a tanítványát, s így kerültek végül a császár, a Mennyei Sárkány palotájához. A császár apja Wang-Fo festményeivel díszítette termei falát, így fia, aki csupán a palotában élte gyermek- és ifjúkorát, ezek között az ábrázolások között ismerhette meg a világot. Mikor a palotát elhagyta, a fiatal császár szinte belezuhant a körülötte lévő világba, csalódottsága határtalan volt, hiszen a valóság és a valóság ábrázolása között hatalmas szakadék, eltérés mutatkozott. Megdühödött az ifjú uralkodó, hiszen azt érzékelte, nem övé a hatalom, hanem a festő egyedül áll az emberek, a természet és a világ fölött. Kegyetlen büntetést eszelt ki a művész számára a koronás fő: kiégetteti mindkét szemét, hiszen a látáson keresztül nyílik meg számára a leghatalmasabb királyság, levágatja a festő két kezét, amely a tíz elágazású ösvénypár, és a leghatalmasabb birodalomba vezeti el. De azért is gyűlöllek, mondta a császár, mert meg tudtad magadat szerettetni velem!
A császári képgyűjtemény egyetlen darabja befejezetlen volt. A császár az alkotó szemébe mondta, ha nem fejezed be ezt a képet, nem alkotod meg a mesterművet, nemcsak megcsonkítalak, de összes alkotásodat tűzre vetem, és a szemed előtt ám, hogy lássad a valódi pusztulásodat!
A befejezetlen kép a tengert ábrázolta, meg az eget. A művész először hullámokat festett, de ekkor már térdig állott a vízben. Csónakot festett, hallatszott az evezők nyikorgása, az udvaroncok vállig álltak már a vízben. Ling, a tanítvány evezett közel a csónakkal mesteréhez. Wang-Fo megfestette a csónak orrdíszét is, aztán beszállt, majd kézbe vette a kormányt. Elindultak. A császári csudapalotában apadni kezdett a víz, végül nem maradt ott más, mint a falhoz támasztott mestermunka, rajta egy lassan távolodó bárka, benne Wang-Fo mester és tanítványa, Ling. Mind kisebbek és kisebbek lettek, végül eltűntek a figyelők szeme elől.
Sinkovits Péter prózáiban és korábbi verseiben is inkább a zenei és nyelvi effektusokat állítja szolgálatba, motívumai inkább zeneként funkcionálnak. Nem véletlenül, hiszen szinte életének utolsó pillanatáig szobájában a zongora volt a társa, ujjai szinte megelevenedve, tíz kicsi koboldként táncoltak a billentyűkön.
Duke Ellington volt ifjúkora zenei mestere, a jazz és az amerikai zene nagy alakja mutatta az utat, merre próbáljanak haladni a kortárs barátaiból alakult zentai zenekarral. Amerikába repült volna Sinkovits Péter, mert ott a zene csudaforrása csobog, ám megtöri a fikciót egy másik, amely a valóság képének tűnik. A zentai Tisza moziban láttuk, együtt zentai kompániánk, Elia Kazan Amerika, Amerika című filmjét. Fekete-fehér ballada a vásznon, a nézőtéren kevesen ülünk, szó, köhögés, csoszogás nem hallatszik. Vége. Csöndben hagyjuk el a termet. Most, amikor ezt az esszémet írom, hatvan év elteltével, haloványból élesedik a kép: hetekig nem is szóltunk Elia Kazan filmjéről, pedig mindenféle okos és hiábavaló témával foglalkoztunk napközben.
A jazz szeretete megmaradt nála, nagyra tartotta Duke Ellington alkotásait, hiszen, ha valaha betértünk egy kávéra, korty italra, s zongora volt a teremben, Péter odaült a zongoraszékre és halkan, szinte sejtelmesen játszott. Mindig Duke Ellingtonnal kezdte. Hallgattuk szótlan; átlényegült a lényem, ki tudja, melyik sarkában jártam a világot?
Utolsó, életében megjelent kisregénye, a Hologram hintóján (zEtna, 2019) megelőzi jelen verseskötetet, amely nékem nem hagy nyugtot. Megjelenésekor írtam is recenziót róla, ám akkor nem tudtam, hogy a regény szövegének írásakor születhetnek költemények is, amelyek fölidézgetik a regényben megélt időszak áttranszponált érzéseit.
Alkotónk itt, ebben a kötetben már számot ad önmagáról, mert az ember életének bizonyos szakaszaiban fölidézgeti a múlt megharcolt dolgait. Különösen érdekes szituációk alakulhatnak ki, ha már megkezdte létezésének nyolcadik évtizedét. Ilyenkor válhatnak különössé a régmúlt eseményei, amelyek ködösen kavarognak az ébrenlét határán. Sinkovits Péter abszurdba hajló regényében a főhős megélt valósága és annak meg nem élt lehetőségei kavargó, ködökben gázoló megéledését apró ecsetekkel ábrázolja akvarellként, s mire a vízfestmény elkészülne, háromdimenziós tudományos-műszaki csodává lényegül.
Kérdés: Ekkor születhetett-e a verseskönyv egyik kétsorosa?
Talán
másként lett volna nehezebb
így értelmetlenebb
Már a regény legelején elhangzik az a kérdés, amelyre választ keres az alkotó, de elhelyezi olvasója mentális lexikonjába is: – Te hogyan szembesülsz a végesség tudatával? Megválaszolható-e a kérdés? Találkozhat-e az emberi világ az istenivel? Megérthető-e számunkra a végtelen fogalma? Az eldőlt nyolcas misztériuma?
Csere
És mostantól
általam látsz.
Az élet szituációi, élményeink mind elraktározódnak bennünk. Az emlékek félálomban megelevenednek, játékuk háromdimenziós mozgóképe visszahelyez bennünket a hologram jelenébe. Utasai leszünk a hintónak, ami Krúdy Gyula postakocsijának modernebb változata. Olykor utastársunk is van, megelevenedő dialógus erősíti a behunyt szemmel érzékelhető mozgóképet. Ám nagy kérdés, mennyi elevenedik meg a lélekben tárolt háromdimenziós hologramképekből? Az utastársak hívják-e elő az emlékeket, vagy valami más tényező is belejátszhat ebbe?
Teszt
Ami benned, az rajtam.
Amit magam mérek: az akaratod szelete.
Mi az, amit még tartogatsz?
Szerzőnk természetesen megeleveníti az emlékképeket, így filmjelenetek módján érzékelhetők az olvasó előtt. E szituációkat több ízben éles vágásokkal szakítja meg, s a beugró átváltások fölvillanó helyzetei bonyolult ellentétet generálnak a félbeszakított történéssel szemben. Az olvasóra nagy hatással lehet ez a szövegépítési technika, mert a vágások általában a saját emlékmorzsáik kezdetleges hologramképével kísérleteznek, amely leginkább arra készteti, hogy egy pillanatra maga is fölüljön a hologram hintójára, sokszor nem is Sinkovits társaként, hanem, meglepetésre, egyedül utazik.
Írónk egyik szereplője, a Megbízó furcsa kijelentést tesz: „… a háromdimenziós hologramkép minden egyes pontja kapcsolatban áll a kép más pontjaival, s ha a hologramból valami elvész, akkor azon a helyen nem tűnik el a kép, hanem csak elhalványul, életlenebb lesz. Az emlékezés során is gyakran csupán dereng valami, de nem merül fel teljesen az emlék. Aztán már rajtunk áll, mihez kezdünk ezekkel az emléknyomokkal: tároljuk vagy végleg eldobjuk őket. Ennél fontosabb azonban az a felismerés, mely szerint a hologram olyan szerkezet, amelybe bármikor be lehet lépni, de onnan távozhatunk is”. Ez a megfogalmazás az olvasót továbbgondolásra késztetheti. Először is amiatt: honnan tudhatjuk, hogy mely emlékeinket töröljük? Ami tetszik? Ami fontos? Hogyan dönthetjük el, mi a színe és mi a fonákja? Lehetséges-e törölni elménkből bármit is? Valamely mém hatására megelevenedhet bennünk az elfeledett pillanat is. Sinkovits vágótechnikája olvasójában is megéledhet mémként, és elindíthat egy emlékezéssorozatot, indulásra nógathatja a hologram hintójának táltosait.
Két összehasonlítható motívum van a két kötetben: a kisregényben és a verseskötetben is ott az időskor, az öregség, a nyolcadik évtized fölemlítése, amelyen az én hajdani padtársam nem jutott túl. Ám igyekszik számot adni életéről. A kisregényben utazások történnek a világban, számos idősíkváltás emlékeztet bennünket az idő múlására, s arra, hogy a megélt idő, amely végtelennek tűnik, bizony véges. Négysorosa, az Egyedül pontosan szemlélteti a vég pillanatát:
Lám, Ontario mellől száll a köd,
kihunyt fényű csillagok vitorláznak.
Már hajnal lépdel a cserjésben;
faházamban elszédülök.
Az élet lezárásának pillanata:
„A keletkezés vekkerét
csörgésre más húzza fel,
friss minőségről újak intézkednek.
A lebontott sarki bolt faláról kibukó dobozkából
rég elfolyt már a fahéj, sáfrány, szegfűszeg,
az öntöttvas mákdaráló
hatalmas lendítőkereke is elröpült zajosan
az Alvégen át a Vásártér felett.
Mindegy. Jeltelenül érkezel
és jeltelenül távozol majd legvégül.
De még mindig nem mondtam el,
Ki vagyok én.”
(Fürkésző)
Wang-Fo mester módján csónakba ült. Egyedül. Evezett elfelé, a kép elvesztette színét, el az alakot. A víz teljesen visszahúzódott rólam, pedig nyakig álltam benne, egyetlen üres blindrámára feszített vászon áll a falhoz támasztva, a padlón festékes ecset, fölemelem, de kihullik kezemből. Nagyot koppan a padlón.
Sinkovits Péternél ülünk ketten az előszobában. Kávé nagy bögrékben.
– Hogyan találtál rá a színek motívumára a Hologram Hintójában?
– Nekem szembetűnő volt – mondom. – És különösen hatottak rám.
– Pedig én csak a képeket villantottam föl, amelyek a festőművészhez köthetők.
Wang-Fo mester elevenedett meg az alakuló kép nyomán. Minden ecsetvonás más világot teremt. Sinkovits Péternél minden újonnan leírt szó nem a világ teremtődésének egyik eleme, hanem önmagában is a világ.
„Megszületni egy szóra.
Annak lesz tartása.
A nyelvet még nem ismered,
amelyen majd szólani kívánsz.
A hozzád érkező hangot sem.
Most még csak készülődsz.
Lassan forgó tánc.”
A Közelítő című költeményét, amelyben keveredik a dadaizmus, a szürrealizmus, a neoavantgárd több árnyalata is, Sinkovits Péter legjobb versének tartom. Nem pusztán az izmusok kavalkádja miatt, ami akár egy évszázadnyi idő köpönyegét is magára terítheti, de félbevágott, felcserélt metaforák sorjáznak benne, s nem azt érzékeljük, hogy a költői kommunikáció bújócskázik velünk, hanem valóságos nyelvi bravúrok e vágások, tanulmányozásuk az elméleti nyelvészet bűvkörében lenne helyes.
Végezetül: Sinkovits Péter örökül hagyta ránk a következő szállóigét: „A harc örök: az író ír.”
2024. január–február–június
* Elhangzott június 7-én Zentán, a tavaly elhunyt szerzőre való emlékezés keretében.
Nyitókép: forrás: zEtna
