Valami halvány sejtelem szökik be Penovác Endre képeibe. Belibben oldalról, fentről, lentről, a vászon mögül és a néző perspektívájából egyaránt. Azt mondanám: sugárzik, de a szó túl erős; dereng, áttűnik, áttetszik. Leheletfinom, szinte érzékelhetetlen, nüansznyi hangulatárnyalat. A megörökített, látható (akár tapintható) forma mélyén rejtőzik ez a sejtés, szinte észrevehetetlenül világlik át, mint a bizonytalanság. Alig vehető ki a gyenge, szórt vibrálás a fátyol mögül.
Valahogy úgy, ahogyan a topolyai festő arca, megjelenése, aurája is sugallja. Mint aki épp átutazóban van, és így, ennek tudatában szemléli, amit megfest: képének tárgya is csak átmenetileg létezik, mert időben és fényben oldódó jelenség. De a tudás derűt is ad: enyhe félmosolyt, nyugalmat, az időfelettiség, az időn kívüliség állandóságának belső szilárdságát.
A teret három részre osztja a távolság, három különböző mélysége van a tájnak. A fal profán paraván, a templom szakrális háttér. S a kettőt összeköti a fa, az ég, az összemosódásuk. A fénnyel átitatott kék bejárja a lombot, táncol rajta, átszűrődik, ahogyan a korona haragoszöldje is beleolvad az opál törékeny árnyalataiba. És a levegő az utolsó molekuláig telített.
Ugyanilyen sűrű, de fakóbb, tompább kék uralkodik most, felette az égbolt már-már szürke, acélszínű. A vízfelület szinte áthatolhatatlan, annyira tömör, mégis, a felette lebegő pára feloldja az ő és az ég keménységét. Így válik érthetővé, hogy a fehér mindegyik színben ott szitál. S a fehér, vagyis a fény tisztasága felrobban, ahol a vízfelszín megtörik, ahol a mozgás felszabdalja a kékség textúráját. Nem meglepő, sőt: természetes, hogy az aranymetszés fókuszában a mozgó, az élő helyezkedik el.
A kék harmadik tónusa mindkét előbbinél élénkebb. Szinte hallani a csobbanást, ahogy a középpont alakjának nevetése elvegyül az éneklő hullámokkal, míg ezek tetején a napfény játszik, csillog. Ebben a kékben már könnyebb elmerülni, szinte csak bele kell hullani, mint hosszú utat megtett embernek az élet vizébe, hogy új kedve támadjon az élet felfedezésére, új erő serkenjen fáradt tagjaiban. A szétfröccsenő fehér habok életereje.
Az, ami a növényt is átjárja. A növény él, nő, a kép megmagyarázza, miért növevény. És azt is elmeséli, hogyan él: őt is átjárja a fény, ebből szerzi az energiáját. Látszódjék ez a minden korábbinál szelídebb, lilába hajló világoskék szirmon, vagy a dúsabban kibomló kardleveleken: egy a forrás, ugyanaz a mindent átható, másvilági derengés. Mintha vaksin néznénk a növényt, s nem tudnánk, vajon szemünk tréfálkozik velünk a zsizsegő levegőben, vagy valóban megrezdült a virágszirom, a levél.
A mozgás az állatok esetében a legkifejezőbb, legintenzívebb. Itt kapcsolódnak össze legteljesebben a fények és árnyékok, a színek és árnyalatok által keltett moccanásnyi, rezzenésnyi mozdulatok az élőlény saját, cselekvő dinamikájával. A varjú meglebbenti szárnyát elrugaszkodás közben, az összegömbölyödött macska felkapja a fejét, a hal kígyózva elsiklik, a kutya hirtelen, talán egy hangot hallva hátrafordul, a kakas büszkén ellépdel (egy-egy immanens történet kezdete is fel-feltünedezik). A kimerevített pillanatban megragadott lény kétszeresen mozog: élő állatként, valóságosan, és műalkotásként, a festő képzelőerején átszűrt szín- és árnyalat-, fény- és árnyjátékként.
Ez a mély kettősség járja át Penovác képeit. Az ábrázolás tárgyának saját létezésére rávetül az időn kívüli, idő feletti szemlélődés perspektívája, kialakítva a mű bonyolult egyensúlyát, harmóniáját.
* Jelen számunk 23. és 26. oldalán Penovác Endre június 13-án megnyílt, topolyai kiállításán szereplő képek láthatók. A fotókat Kurin István készítette.
