Az idén jóval korábban köszöntött be az aratás, mint máskor, ami valamikor hagyományosan Péter-Pál napján kezdődött – persze ez sosem volt szentírás, hiszen ha a gabona beért, akkor nem volt mire várni. A természet rendje szerint először az őszi, majd a tavaszi árpával kezdték, s mire végeztek vele, általában beért a búza is, a bánkúti, a dakota, a tokatlan, a székácsi, a prolif – dédapáink által egykor kedvelt megannyi kedvelt fajta azokból az időkből, amikor Magyarország még búzatermelő nagyhatalomnak számított. A zabot jóval a búza után kezdték vágni, nemhiába mondták a temeriniek, hogy „ló ellette csikót, zab az anyját”, hisz különösen a lovak táplálásában jutott nagy szerephez. Persze ahogy eltűntek mindennapjainkból az igáslovak, úgy megfogyatkoztak a zabvetések is. Attól tartok, a mai gyerekek többsége már nem is tudja megkülönböztetni a többi kalászostól, de ha ilyen ütemben folyik az emberi nem elidegenítése a természetes világától, unokáinkkal hovatovább sertést és tehenet is állatkertbe megyünk majd látni.
A búza évezredeken át egyik legfontosabb élelmezési forrása volt az európai és a közép- és közel-keleti embernek. Népünk, és nyomában költőink közül is nem egy, nem hiába nevezi életnek, mert hiszen az volt. Az a szegény ember, aki nem arathatott, akár részes aratóként más földjén, akár tulajdonosként a magáén, az családjával nehezen húzta ki a következő telet. Aki kezét-lábát mozdíthatta, az részt vett a legnehezebbnek számító nyári paraszti munkában, az aratásban, az azt követő betakarításban s a cséplésben is. A magyar nyelv több szófordulata őrzi még ennek a letűnt világnak az emlékét. Aki hol majomszeretettel, hol pedig túl szigorúan neveli gyerekét, arra szokás mondani, hogy – mint a kaszát az éle kalapálásakor – „kiveri élibül”. Ez azon a képzeten alapult, hogy megfigyelték, aki nem értett a kasza élesítéséhez vagy nem volt elég türelme, az a pengét hullámosra, egyenetlenre verte ki a kaszakalapáccsal, vagyis elrontotta, mint a rossz szülő a gyerekét.
A tanyaiak, ha túlzottan kövérre volt trágyázva a föld, az őszi időjárás pedig nagyon is kedvezett a búza növekedésének, a birkákat, disznókat kiengedték, hogy valamennyire lelegeljék a vetést, ezáltal erősítsék a gyökérzetét a még ezután várhatóan bekövetkező téli fagyok miatt, meg azért is, hogy majd később ne feküdjön le a túl gyorsan növő gabona, nehezítve a kaszálást. Az elfekvő, gubancos gabonatáblában a kaszára rácsavarodott a gabonát felverő aljnövényzet, gátolva a haladást. Erre mondták a régi temeriniek, hogy az arató „medvét fogott”. Újabban inkább korhelyekről hallani ugyanezt, ha megrúgja őket – nyilván a két szólás keveredéséről lehet szó. Elbitangoló állatok persze be-behúzódhattak a gabonába a gazda akarata ellenére olyankor, sőt később is, amikor „a varnyú má nem látszott ki a buzábul”, talán így keletkezett az a szóláshasonlat, hogy „hallgat, mind süket disznó a buzába”, amit legkevésbé a sertésekre értettek, sokkal inkább azon kétlábú társukra, aki valami vétke miatt lapít, vagy gyáván hülyének tetteti magát.
A cséplés legrégebbi módja az volt, amikor egy hosszabb nyélhez szíjon szabadon lengő rövidebb, henger alakú fával ütlegelték a learatott, elfektetett gabona kalászait, vagyis verték, csépelték a cséphadaróval. Felénk ezt az eszközt nem használták, pontosabban egy adatunk van csupán arról, hogy valakik ilyen eszközzel verték ki hüvelyéből a babot. Egyébként azonban a lóval való nyomtatás járta, amit a szérűkben vagy szűrűkben végeztek. Erre a célra fenntartott közös községi helyek a település szélén voltak, valamint közvetlenül egy-egy nagyobb gazda tanyája mögött vagy mellett. A nyomtatás az 1800-as évek végén még elterjedt gyakorlat volt Temerinben. Nekem az 1886-beli születésű Pásztor Pál a hetvenes években így foglalta össze. „Hát abba az időbe nem voltak cséplőgépek, hanem lóval nyomtattak. A földre, ugye, lerakták a kévéket, eztet nevezték ágyásnak. Megágyaztak, akkor oszt rávezették a lovakat, és járatták addig, még ki nem taposták a szemeket. Mikor kitaposták, akkor felrázták a szalmát, félretúrták, a szemet összesöprötték, aztán nem vót abba zidejbe ventilátor, vótak ezek a nagyrosták, oszt akkor átrostáták. Abba vót egy egy ijen négy vitorla, ami szelet csapott, aztán kivitte ezt a toklászt belüle.”
A kör alakú ágyásokon egy nagyobbacska lóvezető fiú vitte körbe a lovakat, vagy egy hosszabb pányván járatták azokat körbe-körbe. Nehéz munka volt, és rendszerint a lovakat is nagyon kimerítette. Az ilyen állatokat a szokásosnál jobban kellett itatni-etetni, ezért születhetett meg a mondás, „Nyomtató lónak nem kötik be a száját”, amit átvitt értelemben használunk, értve ez alatt, hogy aki nehéz feladatot lát el, attól nem kell sajnálni a bérét, a jutalmát. Mint annyi szólásunknak, ennek is megszületett a kifordított változata, ami nem az optimista kell-t, hanem a realista való-t fogalmazza meg, e szerint viszont azt a szájat de még mennyire, hogy bekötik.
Ennek ellenére maradjunk bizakodók, hátha a semmitől többért, nem csupán pelváért csépeltünk.
