Pusztai ballada a Pokolról és a Boldogok Országáról

Július 8-án kezdi meg Magyarkanizsán, a Járáson új filmje forgatását Bicskei Zoltán filmrendező. A Bolondmese 80-85 perces televíziós játékfilm műfaji meghatározása pusztai ballada. A budapesti Dunatáj Alapítvány produkciójában, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készülő alkotás először majd a Duna Televízióban lesz látható, utána a mozikban is.
Tehát, Magyarkanizsán, a Járáson és a település peremén forgatunk majd anyaországi és vajdasági színészekkel – Szarvas Józseffel, Kovács S. Józseffel, Mezei Kingával, Pálfi Ervinnel és másokkal –, K. Kovács Ákos lesz az operatőr. A Járás mellett Észak-Magyarországon is vesznek fel képeket, hiszen Magyarkanizsánál már sok évtizede nincsenek porondok, homokszigetek a Tiszán, ám ezek nekünk gyermekkorunkban nyaranta a földi paradicsomot jelentették.

Ugyanott, a Járáson játszódik a film java része, ahol 50 éve, 1974-ben az első, néhány perces filmetűdödet is készítetted. Az Alföld, a pusztaság az, ami szinte minden alkotásod helyszínéül szolgál. S a táj is ugyanolyan fontos, mint a szereplők. Miért?
– Annak idején Szabados György mesterem, atyai jóbarátom azt mondta, hogy most az alföldi kultúra kora van. El kellett telnie néhány évtizednek, mire megértettem, hogy ez konkrétabban mit jelent. Ebben a mindent maga alá temetni látszó lavinakorban, amelyben élünk, amelyben ez a civilizáció halódik, a mozdíthatatlan örök értékekre, a mozdíthatatlan alapállásra van szükség. Ennek a tájbéli megfelelője az Alföld, a síkság. Még a puszta is, hiszen az is tele van sok aprósággal, nem olyan, mint a sivatag. A tenger az más, az állandóan mozog, más az anyaga, ott azonban mi csak vendégek vagyunk. Az alföldi pedig egy nagyon kemény, nagyon végletes dolgokat formáló táj, amely minden fölöst lecsiszol. Ennek az alföldi kultúrának a jellegzetességeit a nagy művészeink mind sorra vették itt, nálunk is, és mégsem élünk vele. A napi kis dolgaink után futkosunk, és nem ezzel a végső nyugalommal és mozdíthatatlan derűvel nézzük az elkövetkező felfordulást és nem próbálunk megállni, megkapaszkodni, kiépíteni magunkban a kapaszkodókat, a válaszokat. Márpedig csak így lehet túlélni. Ez a történet ezt is érinti. A filmben a táj ugyanolyan főszereplő, mint a benne lévő ember. Nem is lehet ez másként, hiszen ha egy ilyen sík horizonton megjelenik akár egy kis nyúl is, azt rögtön drámai történésnek érezzük, hiszen ott valami megmozdult. Itt minden élőlény annyira egyedül van az ég és föld között, a horizont mentén, hogy főszereplővé válik akár egy fűszál is.
Minden tájnak megvan a maga egyetemessége. Azért van most az alföldi kultúra ideje, mert most erre a mozdíthatatlanságra van leginkább szükség ebben a látszólag állandóan izgő-mozgó, de semmi lényegeset létre nem hozó korban. Van, amikor a hegynek, a tengernek a pillanata van, de most ennek, s kultúrális* értelemben mi vagyunk a letéteményesei – ha vagyunk.

Sokféle bolondról hallottunk, olvastunk: a falu bolondja, a király bolondja, aki az igazságot mondja ki. Milyen ez a filmbeli bolond?
– Falusi bolond és bölcs is egyszerre, de nem kell az embereknek. Ha ebben a tótágast álló világban minden egyértelműen látszik, az nem kell, mert az zavaró, zavarja az üzletmenetet, az egész kapzsi világot, ezért kizavarják a pusztaságba, és innen kezdődik a mi történetünk.

Anélkül, hogy belemélyednénk a történetmesélésbe, mit lehet tudni erről a műfaját, tér- és időbeliségét, gondolatiságát tekintve sem szokványos alkotásról?
– Kevésszereplős, kamarajátékos film. Nem szokványos, kicsit balladás, regékre is emlékeztető, ugyanakkor a lírai kisfilmjeimhez is hasonló, de nagyobb formátumú, a fantáziát, álmokat is követő filmnek tervezzük.
Ami nem szokványos, hogy ebben a filmben a Boldogok Országát is bemutatjuk, tehát a földi Paradicsomot, ami eredendően mindig Paradicsom, még ha nem is mindig vesszük észre. Csak mi változtatjuk Pokollá. Az előző filmemben, az Álom havában kétszer megjelenik Isten. Senki nem reagált rá, valószínűleg észrevették, de nem találták különösnek a dolgot, hogy egyáltalán szabad-e Istent megjeleníteni. Mert nem szokás, ahogyan a Paradicsomot, a Boldogok Országát sem szokás megjeleníteni. Kíváncsi vagyok, észreveszik-e. Mert az ilyen fontos dolgok sokszor ott vannak az orrunk előtt, vagy még inkább magunkban, és erre nagyon ritkán döbbenünk rá.

Paradicsom, Boldogok Országa?
– Fontos motívuma a filmnek, mert ez a szereplő nem hajlandó lemondani az elveszett Paradicsomról. Mindent ehhez mér, ezt vágyja vissza. Ez a paradicsomi emlék mélyen áthatja az itteni embereket és a magyar kultúrát is. Valójában például az egész Krúdy-életművet az elveszett Paradicsomnak a fájdalma és borongása szövi át. Ez a paradicsomi emlék nagy kultúráknak a hozadéka. A magyar szellemiségben is benne van.

De ellenpontja is van.
– A Poklot mi csináljuk a földön. Ez az elrontott valóság az emberek műve. Erről is szó van, ekörül feszül a film története. És ez a tisztaságvágy, amelyről valaki nem mond le élete végéig, ez irritál sokakat.

Az ember nem változik, becsületesség-becstelenség, galádság, romlottság-tisztaság. Más-más formában a történelem során mindig megvoltak.
– Egyértelműen látszik, hogy az elmúlt 2-3 ezer év folyamatos süllyedés, amiben egyre inkább a Rossznak van előnye és a Gonosznak tere. Ahogyan Szabados György fogalmazott, ma a Rossznak van szabadsága, a Jónak nincs, a Jót tapossák, kiszorul az élet peremére. Nem volt ez mindig így. Az ember alaptermészete ugyan nem változik, de a több millió év alatt bizonyos változásokon ment át, úgy testi, mint lelki mivoltában, persze az alapvonások maradtak. Tény, hogy ilyen szellemtelenek, gyöngék, szétszórtak, tompák, buták az utóbbi évezredekben nem voltunk, mint amibe most jutottunk, tömegében és általánosságban. Keveset tudunk, és képességeink is fogytak, tehát nagyon zsákutcás állapotban vagyunk. Ez is biztos érződik e filmben, de az is, hogy mindig van újjászületés.

Tanulunk a hibáinkból?
– Az embert csak egy nála nagyobb erő tudja helyreigazítani, ettől a mai tévúttól eltéríteni. Ennek különböző „eszköztára” van. Tény, hogy egy ilyen velejéig romlott és fals civilizációt, egy ilyen hamis, a világot kifosztó és gyalázó életrendet, amit ma művel az emberiség, a természet sem fog sokáig tűrni.
*A riportalany kérése – aki nem híve az ékezetek nyesegetésének –, hogy hosszú ú-val maradjon a kultúrális

A forgatókönyvet is te írtad, s a sajtóelőzetesben azt is megemlítetted, hogy a Berecz András estjein szereplő bolondfigurák indították el a gondolatmenetet. S más ihletőkről is beszélsz – Szabados Györgyről, Hamvas Béláról, akik az évtizedek során hatottak rád –, ez manapság valahogy nem szokás.
– Ez a bolondfigura más lesz, mint az, amely Berecz András estjein szerepel. Mégis ő indította el a gondolatmenetet, a képzelgést, de Berecz András más kötelezettségei miatt nem tudott csatlakozni a forgatókönyv írásához. Az ember nem független lény, mosolyogni szoktam, amikor azt mondják: független ez, független az… Mitől független? Semmitől. Egy Puccini-dallam is beépül a filmbe, mert azonnal bele kellett írnom azokat az érzéseket, amelyeket kiváltott. Százegy impulzus ér bennünket, és mi magunk, lényünkben sem vagyunk függetlenek, az ember mindig kap valamit, és megpróbálja azt továbbítani. Irritál ez a nagy művészközpontúság és egyéniségmutogatás, az önáltatás, hogy valaki mindennek a forrása és mindent maga csinál. Nevetséges. Régen egy festményt sem írtak alá, mert nem a név, hanem a műnek a kisugárzása számított.

Erőteljesek a grafikák, amelyeket a film koncepciójának születésekor készítettél. A zene is fontos szerepet játszik a műveidben.
– Mezei Szilárd tíz-egynéhány darabot komponál a filmhez. Még a tájhoz illő hangszereket is kiválasztottuk. Szabados György-zongoraszóló is lesz, valamint Scarlatti-, Vivaldi-szerzemények, amelyeket Berecz Mihály játszik el zongorán. Domonkos István szövegeit néha kántálják, néha éneklik vagy csak mondják a szereplők. De ők a korábbi filmjeimben is jelen voltak, elválaszthatatlanok az életemtől. Hozzám nőttek.

SZEREPLŐK:
Csacsi: Szarvas József
Kisbolond: Kovács S. József    
Lófraroza: Mezei Kinga
Botos: Pálfi Ervin     
I. Alakoskodó (Kétfejű): Galló Ernő
II. Alakoskodó (Gólya): Francia Gyula
Kubikos: Szűcs Miklós
Regős: Bakos Árpád     
Krumpli Pista: Ózsvár Péter
Pap: Rózsa László
Vén Csiríz: Szilágyi Nándor      
Jani: Dr. Sarnyai Zoltán
Langaléta: Mészáros Gábor
Vidám részeg: Virág György
Fekvő részeg: Ralbovszki Csaba     
Picula: Törteli István
Öreg: Kalmár György
Gábriel szamár: Hamu (Ilonafalvából)
Látványtervező/kellék: Dobó László
Jelmez: Balai Zsuzsanna
Smink: Károlyi Balázs
Zeneszerző: Mezei Szilárd, valamint Szabados György – zongora, Berecz Mihály – zongora
Operatőr: K. Kovács Ákos
Gyártásvezető: Fekete Miklós
Technikai rendező: Moharos Attila
I. rendezőasszisztens: Vajer Kata
II. rendezőasszisztens: Baráth Attila
Producer: Péterffy András
Társproducer: Czutor György
Forgatókönyvíró és rendező: Bicskei Zoltán
Helyi szervezés: Regionális Kreatív Műhely, Magyarkanizsa; Erdélyi Tóth Edit