2. rész
De még nem is szóltunk a módszerekről. Egy tanárnak minél több módszert ismernie kellene, és azokat a helyzetnek megfelelően cserélgetni. Nem tantárgyakat tanítana, hanem diákokat. A tantárgyak közé az értelmetlen magaviselet-osztályzás helyett be kellene vezetni az illemtant, akinek pedig viselkedési problémái vannak, azt szakembernek kezelnie. Sokszor a tehetséges gyerekek lógnak ki a sorból, mert unalmas nekik az óra, vagy mert érzik, hogy valamiben jobbak a tanárnál, vagy mert a többiek érzik, hogy jobbak náluk, és ezért kizárják őket maguk közül. A frontális oktatást is meg lehetne bizonyos mértékben tartani. A diák elhagyhatná az órát, és egy segédtanárral beszélhetné meg az adott témát.
Játékokat kellene tesztelni, hogy megtudjuk melyek a legfejlesztőbb játékok. Az óvodásoknak a manuális, manipulatív játékokat kellene adni, az iskolásoknak pedig fokozatosan a digitálisakat is. El kellene gondolkodni, hogy mekkora legyen az arányuk a rohangáláshoz viszonyítva, az alapján, hogy mire van szükségük fiziológiailag az óvodásoknak és a kisdiákoknak, és lassan kellene elkezdeni kialakítani a tanulásra koncentrálást, hogy majd egyedül végezzenek valamit. A gyerekekkel mindig többen lennének, ketten-hárman (már kimutatták, hogy akkor a leghatékonyabb a munka, amikor azt ketten végzik). Jó az, hogy vannak az óvodákban egészségügyi nővérek, ezek számát és képzettségét is növelni kellene, így létrejönne egy új foglalkozás: az ápolónő-óvónő. A gyermekek kis csoportokban lennének, kb. 12 gyerek alkotna egy csoportot. Ez már elég nagy, hogy csoport legyen, de elég kicsi ahhoz, hogy mindenkire figyelni lehessen.
A sok tanár, óvónő, segítő alkalmazása lehetséges lenne, ugyanis a robotika és a mesterséges intelligencia a jövőben nagyon sok munkaerőt fel tud szabadítani. Az óvónők nagyon jó képzést kapnának, ismernék pl. a rajzelemzés módszerét, a logopédiát, az agy fejlődését és minden mást is, ami a munka szempontjából fontos nekik. Az adminisztráció vezetésével a fiatalabb óvónő lenne megbízva, vagy ki lehetne találni egy olyan foglalkozást, hogy iskolai/óvodai adminisztrátor, hogy mindig legyen valaki, mondjuk az idősebb óvónő, aki csak a gyerekekre figyel (persze a legtöbbet mindenki rájuk figyelne), és az adminisztráció vezetését is megcserélhetnék, ha úgy adódik. Ezenkívül egy tanító is velük lehetne, aki a gyerekekre figyel, hogy jobban tudja őket oktatni az iskolában (értelemszerűen azt megelőzően lenne jelen, mielőtt egy újabb elsős osztályt venne át). A gyerekről szóló megfigyeléseket megosztanák a szülőkkel, és már az óvodában felmérnék a gyermek erősségeit is, a jó viselkedésformáit, és ezek fejlesztésével is törődnének. Az óvodákra kitüntetett figyelemmel kellene tekinteni, hiszen azokban a korai években sok minden eldől.
Az egész közoktatás kulcskérdése az kellene hogy legyen, hogy a megfelelő nehézségű feladatot épp akkor kapja a gyerek, amikor már épp meg tudja oldani. Nem könnyű feladatokról lenne szó, hanem olyan nehézségűekről, amelyek esetében a kudarc nem szégyen, viszont a megoldás olyan öröm, amely újabb erőfeszítésekre ösztönöz.
Milyen lehetne az iskola?
Az iskolába már úgy érkeznének a diákok, hogy tanítóik tudják, ki mire tehetséges és ki mit szeret csinálni. Az iskolában is két tanár lenne az órán (nem számítva a vendégtanárt a felsőből a 4. osztályban). Az alsóban még sok mozgásos aktivitás kellene hogy legyen, de az írást és az olvasást kiemelten tanítanák, és a cél az lenne, hogy a gyerekek a 3. osztály végére tanuljanak meg írni, és sajátítsák el a rövid szövegek értő olvasását is. Természetesen a tanároknak is akkora fizetésük lenne, mint az egyetemi tanároknak, és nekik is járna minden öt évben egy fizetett képzési év. Az első osztályban minden az olvasás és a mozgásos játékok körül forogna. A gyerekeknek nem lenne szabad házi feladatokat adni, és kőbe vésett szabály lenne az is, hogy szombaton és vasárnap nincs iskola, nincs verseny, és semmi, ami az iskolához kötődik.
Ellenben léteznie kellene nyári óvodának és iskolának is, hiszen a szülők a nyarak nagyobb részét is átdolgozzák. A gyerekek ekkor nem szokványos dolgokat csinálnának, pl. megfelelő tartalmú rajzfilmeket, filmeket néznének, azokat megbeszélnék, új sportokkal ismerkednének meg, társasjátékokat játszanának, és hasonlókat.
Az óvodának és iskolának egyaránt kellene hogy legyen megőrző funkciója is, hiszen mindig lesznek szülők, akik hajnali hatkor járnak dolgozni, de olyanok is, akik 9 órára, sőt a gyereküket egyedül nevelő szülők gyerekeit akár 20-21 óráig is őriznék, a munkaadó pedig nem oszthatná be őket éjszakai váltásba. Az „őrzéshez” és a nyári iskolákhoz is kellene képzett személyzet, akit szintén jól megfizetnek. Az őrző funkció a felsősökre is vonatkozna.
A felső
Az átmenetnek a felsőbe rugalmasnak kellene lennie. A felsős diákok már digitális eszközöket is kapnának, telefonokat és táblagépeket (nem elavultat, hanem korszerűt), a megfelelő programokkal. Ezeknek egyrészt gyorsaknak kellene lenniük, másrészt pedig csak gyermekbarát honlapokat nyitnának meg, így lennének programozva, ezért nem lehetne őket feltörni, meghackelni. Az MI segítene kiválasztani és előállítani ezeket a tartalmakat, és a felhasználót is elvezetné a számára kihívást jelentő játékig. Az oktatási minisztériumban vagy egy intézetben figyelnék, hogy melyek a legfelkapottabb játékok, és ezeket úgy írnák át, hogy valamilyen reális tudásra is szükség legyen a használatukhoz. Az lenne a célszerű, ha nem válna el élesen a tanulás és a játék, és a gyerek nem is érzékelné, hogy éppen tanul-e vagy játszik. Felsőben például rövid szorzási feladatok vagy kérdésekre adott válaszok vihetnék előbbre a játékosokat, miközben az első szintről a századikig elérnének, és ha megnyerték a játékot, akkor jönne egy másik. Persze félbe is lehetne hagyni, és egyszerre akár 10 játékot is játszhatnának, azokat, amelyekhez a diáknak legtöbb kedve van. Ahogy a játék változik, és a diák szintet lép, úgy a kérdések is változnának. Egy délutáni játék a digitális eszközökön egyúttal azt is jelentené, hogy átismételnék az iskolai anyagot (házi feladat továbbra sem lenne). A diákok olyan játékot választanának, amilyent akarnak, és olyan oktatási tartalmú feladatokat oldanának meg, amilyenre szükségük van. Az iskolákban az „anyagot” havonta egy hétig, és félévente még egyszer átismételnék, és az év végén az egészet újra átvennék, hiszen a tanulás nem akkor történik, amikor arra először kerül sor, hanem akkor, amikor az hasznosul, azaz ismétlődik. Az iskolákban be kellene szüntetni a pontozásos teszteket, helyette a feleléseket kellene szorgalmazni, hogy a diák megtanuljon fogalmazni gondolkodás közben. A két tanár és a diák megvitatná az eredményt, amit a többi diák is hallana, és az iratvezető egy megbeszélt jegyet írna a naplóba, amely csak jelzésértékű lenne.
(Folytatjuk)
